A fiúra néz. Már egy ideje az esküvőjükről beszél. Ő kérdezte, még érdekli is. Nagyon drága a ceremóniamester, az eskü (eskünek hívják, amit a menyasszony elmond a vőlegénynek és fordítva is?) végén kötelezően el kell hangozzon a „Jó étvágyat kívánok!”.

A lány elneveti magát és elmondja, ő azt tanulta, az emelkedett szerelem ellentéte az evés. Ha egy író profánná akar tenni egy szerelmet vagy a konkrét aktust, csak beleír valami ételről szólót a részbe: említést tesz róla, vagy étkezés idejére helyezi a jelenetet, a nő testrészeit ételekhez hasonlítja, vagy egyszerűen ételeket kever a mozdulatok és szavak közé.

A fiú nem érti, talán sértésnek vette. A lány pedig megérzi a szakadékot maguk között.

Sokszor érzi ezt. Egyszer egyként tekint magukra, a humoruk, a tekintetük találkozásakor érzi az egy ritmust a gondolatok mögött, aztán a fiú megáll, mintha abbahagyná a gondolatdobolást és kilöki őt. Erősen (érzi a lendületét, mintha mellbe vágná és ő hátrafelé esik), messzire, onnan kell visszamásszon. Nagyon munkás, a lány kezd fáradni tőle. Dühös is, amiért hagyja a fiúnak, hogy dobálózzon vele, mégis mindig visszamászik.

Talán tényleg sértésnek szánta. Talán mégsem beszéltek el egymás mellett.

Jobbat akar a fiúnak. Többet. Szebbet. Igazibbat.

Annyiszor érzi, hogy hasonlóak. Szinte majdnem ugyanazok. Ha a fiúnak kell kimondani, hogy „Jó étvágyat kívánok!” az majdnem olyan, mintha neki kéne kimondania.

Fulladjon bele az összes vendég az első kanál húslevesbe!

…

Még az is lehet, hogy a házasság intézményétől fél, attól viszolyog és a fiúnak (kollégája) semmi köze az egészhez, csak jó projekciós felület, rajta keresztül saját magát sajnálja. Irigy is rá, a fiúnak van bátorsága meglépni a nagy dolgokat. Nem is érzi kihívásnak, nem is tudja, neki mennyire nehéz lenne. Lány, persze neki csak egy igent kéne mondania a lánykéréskor, de… Olyan kiszolgáltatott. Utálja magát, amiért kezdeményezni nem merne (a társadalmi szabályok amúgy se nagyon engedik, de ez nem nyugtatja meg), igent mondani meg olyan, mint bárd alá hajtani a fejedet, hogy aztán azt mondassák veled az esküd végén az esküvődön, hogy „Jó étvágyat kívánok!”.

Ha lehetne, soha többé nem enne, csak rózsaszirmokat meg gardéniát, mint Florentino Ariza, a Szerelem a kolera idejénben, hogy megtudja, milyen a szerelem íze.

A magyar szerelemnek biztos másabb, mint a kolumbiainak. Biztos, hogy semmi köze a jó magyar húsleveshez.

Vagy talán pont olyan, és ő tévedett?

A szakadék megint tágul közöttük.

Vajon a fiú most belöki oda?

A lány minden alkalommal attól fél, hogy most tényleg beleesik.

És a legszomorúbb a félelmében ráadásul nem is az, hogy ki tudja meddig, de zuhanni fog, hanem hogy valójában attól fél, lehet sosem fog tudni visszamászni, hogy beszélgethessen vele.

A kapcsolatuk olyan, mint egy rózsa.

És ő attól fél, hogy a fiú megeszi.

Illusztráció

A szobában egy vékony nő ült, Ada. Huszonévesnek tűnt, kontyban fogta össze a haját. A kezén gyűrűk csillogtak, sok kicsi gyűrű, kékek, sárgák és feketék, mintha belenyúlt volna csomó fülbevaló közé. Sokkal idősebb volt a koránál.

Háziorvos volt egy kuplerájban. Néha kicsit büszke volt magára, hogy nő létére orvos, ő talán a nyolcadik nőgyógyász Magyarországon, de általában nem volt különösebben meghatódva a munkájától. Svájcban tanult, 6 év alatt végezte el, 1922’re végzett. Ült és gondolkodott. Ha lett volna egy festő kedvese, akkor biztosan megfestette volna, de nem volt. Sőt a szabadidejében ő festett meg másokat. Gyakran kijárt a Margitszigetre.

Ilyenkor nagy, fehér szoknyákat vett fel és kiült a vásznával valamelyik rétre. A legjobban a szerelmeseket szerette festeni. Egyrészt, mert azok általában nem vették észre, másrészt, mert volt bennük valami báj, ahogy nem vették észre őt. Néha félt attól, hogy a barátai is megjelennek, de ettől hiába félt. Megalapozottan az óvatlan tekintetek zavarták, mivel tudta, hogy ez eléggé illetlen. Gyermekkora óta próbálta megszelídíteni a saját illetlenségét.

A festett képeket otthon a falakra aggatta, esetleg ha megszorult, rokonoknak ajándékozta nevenapi ajándékként. Úgysem lehetett senkit felismerni a szigetről. Ószereseknek persze nem adta volna ki őket.

Néha jöttek hozzá a kuplerájból. Ilyenkor a perditák hangos –Ohhokkal- estek zavarba a képektől (, milyen érdekes, a legtöbben tényleg zavarba estek,) mintha valami eretnek templomba jöttek volna. Még a konyha is ki volt tapétázva emberekkel és párokkal. (Nem gyakran jöttek hozzá vendégségbe).

A nőegyleti ismerősei folyton faggatták, hogy hogyan képes nőgyógyász lenni nőként és miért nem zavarja az illetlenség, amikor egy kupleráj, de még embereket titokban lefesteni is felháborítóan illetlen.

Ada, mert így hívták, ilyenkor vagy hallgatott, vagy nevetett. Ő a nőegyleti hölgyeket tartotta a legilletlenebbnek, ahogyan elvárják, hogy ne tartsák őket nevetségesnek. Onnantól természetesen nem adott nekik képeket, inkább virágokat vágott vagy borókagint csinált. A nőegyleti hölgyek rejtélyes módon szerették a borókagint. Ada rovaríze miatt utálta.

Ha éppen nem azon gondolkozott, hogy miért utálja a borókagint, a képeit figyelte. Nem bántóan illetlen csakugyan, hosszú órákon keresztül ellopni valakinek a jelenlétét? De legtöbbször arra jutott, hogy nem. Nem, mert Degas is ezt csinálta, Picasso is ezt csinálta, Leonardo is ezt csinálta, igaz, hogy ők nagy festők voltak, de ha a kicsi francia Renoirnak szabad órákon át figyelni az evezősöket, akkor ő is nézheti a szigetieket. Úgysem sikerül őket tökéletesen megfesteni.

Persze sok kedvence volt. Volt például a kölni pár (nappali) aranybarna hajú, sötétszemű lány éppen mutat valamit a sötétszőke, sárgaszemű fiúnak, a kilátó felé néznek, a kezük a fűben, azon támaszkodnak. Aztán a kalapos ember (konyha). A kalapos ember áll a tulipánmező közepén, arccal a kilátó felé(vagy víztorony?), miközben egy ismeretlen nőnek a fotográfiája van a mellkasára tűzve. De talán a legszebbek a Verébék (mosdó) az idős mama és a fiatal fia, ahogy támogatja, miközben egyikőjük sem veszíti el a méltóságát, pont úgy néz ki a néni, mint egy veréb. Az ő lefestésüket eleinte szégyellte, de utána a kézmosótükör helyére akasztotta őket, hogy legyen miért kezet mosnia.

Szóval gyakran festett. De most nem festett, hanem a felhőket nézte és a futársegédet, ahogyan botladozik a sárban. Tegnap sok eső esett.

Eszébe jutott az körtefa, az ő körtefája, amit még a keresztszülei ültettek. Azt mondták, hogy a tiéd, ez a fa te vagy, aztán tizenkét éves volt, amikor a fa véglegesen szétrohadt. Valami betegség. Nem volt rezisztens. Most akkor ő 16 éve halott? Az ilyen mélabús gondolatokat, mintha kifejezetten az eső utáni napokra találták ki.

Egyszer volt egy társbérlője, Csilla és arra gondolt, hogy ilyen az élet. Valaki, aki folyamatosan melletted van és nézi a képeket, de nem szól semmit. Hangosan énekel, amikor zuhanyzik. Természetesen kutyája is van, az élet-társbérlőnek (, Csillának,) és felváltva kényszerülnek arra, hogy egymás cselédei legyenek (a társbérlővel, nem a kutyával). Jobb a társasági élete.

Amikor nem ilyen dolgokon gondolkozott, gyakran segített a táncosoknak is. Például varrni tanította őket vagy pénzzel. Gyakran beszélgetett a boltosokkal és szerette az operát.

De már hetek óta meg sem szólították. Miért vagyok ilyen üres, ezen gondolkodott és azon is, hogy hogy lehet valaki ilyen üres, miközben ő az országban a nyolcadik nőgyógyász és szabadidejében embereket fest a Margitszigeten. Hiszen szeretett is, annyi embert szeretett és annyi embert szeret. Az ingaórájával figyelték egymást. Tik-tak, mondta az óra, még a nagymamájától örökölte, tik-takk, közönyösen és részvéttelenül. Ébenfa borítása volt és nagy sárgaréz ingája. És ahogy komótosan jobbrabalra, balrajobbra dőlt az inga, úgy gyűrte fel a tehetetlenséget a szobában. Ada remegett. A csizmája után nyúlt.

Kirohant az utcára és belegázolt a sárba, elesett, olyan lett a szoknyája, de rohant tovább. Rohant tovább és énekelt. A sok képre gondolt, a sok árnyékra, amit ellopott, arra, ahogy most mind ott vannak összezárva a lakásában és üres szemükkel jobb híján egymásra bámulnak. A hullaszilvát énekelte és az érikaszőlőt. A Dunáig futott, aztán hazament.

Másnapra találta meg az első ősznek hitt hajszálát, öt év múlva állapította meg az orvos az őrületet.

(Illusztráció: Henrietta Harris: Surreal portrait)

Semmi sem úgy lett, ahogy kamaszként elképzeltem. Őseim sem erről álmodoztak. Ők nem voltak különleges képességűek, de mindazzal rendelkeztek, ami emberré tehette őket kínok és szenvedés nélkül. Nem hittek a fájdalom nemesítő erejében. Én sem hittem. A szemmelveiszek és a ferberek varrónők, apácák, ügyintézők, agitátorok és tolmácsok voltak. A második generáció tagjai már egy kicsit tovább léphettek, építészként, közgazdászként, bankárként, vagy életművészként.
A szemmelveiszek és ferberek hétköznapi emberek voltak.
Csak én reméltem ennél valamicskével többet, de ezzel nem törődött a “rendszer”.
Mindenkitől elvárták a meghunyászkodást. Szótlanul tűrtük a megalázás sokféle formáját, a szópofonokra már meg sem rezdültünk. Így ment ez három generáción át. Mindenki beletörődött mindenbe, holott ez sem könnyített a sorsunkon. Hétköznapi esemény volt a szomszédok elhurcolása, magasabb helyeken intézték azt, mi köze lehetett a szemmelveiszeknek ehhez? Jólneveltség és közöny, élni kellett, s aki ennél többel is törődött, annak meggyűlhetett a baja a ranggal, paszományos, mentés, kócsagtollat billegtető nagyságos urakkal. Beletörtünk a beletörődésbe. Félni is csak jólnevelten lehetett, semmi pánik, nyugalommal beosztva tanultunk meg szorongani. Rutinosan dugtuk el ökölbeszorult kezeinket.
A ferberek naívabbak voltak a szemmelveiszéknél. Becsvágy, önbizalom hajtotta őket, nem vették észre, hogy rajtuk ez sem segíthet. Mindkettő szűkölő félelemmé silányult, s tiltakozni sem maradt erejük. Az egész rokonságot elvitték, hogy aztán néhányan a maradék erejükkel túléljék mindezt. Nem volt abban sem sok köszönet, megkeseredtek, de akiben a becsvágy újra feléledt, azt megint elvitték. Alkalmazkodtak ehhez is, s közben már azt sem tudták, hogy ez az ő életük-e vagy valaki másé.
Aki még tudott gondolkozni az őrület éveiben az felkerekedett, elment idegenbe, ahol végre az lehetett, ami mindig is volt, idegen a környezetében és a saját bőrében.
Más idők jöttek, azt ma sem tudjuk jobbak-e, de a ferberek mindegyike elment onnan, ahol született és felnőtt. Én is.
Nem értettük, hogy másutt sem jobb, csak más. Ezt évekig egyikőnk sem vallotta be magának. Elvesztettük önmagunkat, de ennek bevallása a végső vereség lett volna.
Jöttmentekké váltunk, nyelv nem volt, márpedig nyelv nélkül mindannyian semmivé leszünk. Az anyanyelv mi vagyunk, ennek elvesztése önmagunk elvesztése. Nehezen tűrtük ezt mindannyian.
Ellillant személyiségünk, idegenben egyszerre kellett külsőt és belsőt váltani. A helybeliek Amerikától Japánig türelmesen mosolyogtak, mindenki igyekvően segített, majd csak megtanulnak “ezek”, azaz mi, szép lassan mindent. Hisz nem maradt választásunk.
Újra kellett fogalmaznunk mindent, a nyelv “lecserélése” egy másikra önmagunk kicserélését is jelentette. Ebbe csak én nem tudtam beletörődni, rokonaim ezt is elfogadták, mert tapasztalataik bölcsebbé tették őket, mint engem. Én ez ellen is tiltakoztam, s ma már tudom, milyen ostoba és naív voltam.
Mindenkinek az fájt idegenben a legjobban, hogy elveszti mindazt, amire otthon büszke volt, azaz a saját énjét. Abban reménykedtünk, hogy ez csak átmeneti állapot lesz. Nem így történt. Az idegen világ úgy kúszott a pórusainkba, mint a sivatagi homok, észrevétlenül, s nem lehetett azt semmivel eltüntetni. Mehettünk a magyar áruk boltjába, nem volt sem szappan, sem más tisztítószer, mely eltüntette volna változásaink sorozatát. Kipróbáltunk minden lehetetlent. Ünnepeltük a karácsonyt egy olyan országban, ahol ennek hírét sem hallották. Buzgón gyűjtöttük a hazai recepteket, hátha azzal az otthonosság érzése megmarad. Szidtuk magunkat, ha elfelejtettünk egy szeretett kifejezést, egy szóviccet, miközben az új nyelvet sem uraltuk még. Keresgéltük a szavakat, s ezzel önmagunkat kerestük.
A ferberek “sikeresen” megkapaszkodtak, de gyökeret már egyikőjük sem tudott sehol ereszteni. Sok évvel emigrációjuk, vagyis menekülésük után gorombán azt mondtam nekik (hiszen magamnak mondtam), hogy mi már sehova sem tartozunk, azt sem tudjuk kik vagyunk, s a megszokott, de mindig idegen világból csak annyit fogtunk fel és értettünk meg, ami nélkülözhetetlen volt a túlélésünkhöz. Hallgattak a többiek, s úgy borította el őket a tehetetlen düh, hogy a szavaikat is eltorlaszolta.
Tárgyakat mutattak nekem, autót, hűtőgépet, a mosógép melletti szárítót, a gyönyörű padlószőnyeget, s közben egyikőjük sziszegve kérdezte: meg tudnád ezt venni Magyarországon?
Én még akkor felkészületlen voltam, hiszen nem olvastam a sehol meg nem írt kézikönyvet a saját emigrációnkról. Tárgyakat huzigáltunk maguk köré, egymás szavába vágva bizonygattuk magunknak, hogy ez már egy jobb élet, ebben megtaláljuk mindazt, amire vágytunk, amiről álmodoztunk, amikor gyerekek voltunk.
Ma sem értem, miért a tárgyakat hívtuk segítségül- bizonyítékként. Vigasz volt persze, no meg jótékonyan elfedték a kínt az elveszett otthon miatt. Nem a tárgyakért kelt útra egyikőnk sem.
Bezzeg a szemmelveiszek nem mentek sehova. Nekik jó volt minden, ahogy megtörtént velük, ők tudták, hogy az életük nagyon kis része van a kezükben, a többit a sors, a ki tudja hol figyelő Teremtő intézi. Ők nem gondolkoztak azon, hogy lehetne másként is máshol is. Közülük csak kevesen ismerték fel, hogy bűntudat rágja kíméletlenül őket, ez elől nem lehet sehova menekülni. Egyesek ittak, addig sem kellett gondolkozniuk. Mások a szorgos munkájukra voltak büszkék. Aggódva figyelték a ferberek menekülését, de ebből csak hümmögésük hallatszott, meg a rebbenő zavar, olykor a legyintés.
Mi ferberek, akik elmentünk, soha nem beszéltünk még egymás között sem arról, hogy otthon veszítettük el a hovatartozás derűjét, megnyugtató biztonságát.
Lélekben kettészakadtunk: énünk egyik fele továbbra is az otthont kereste, lelkünk másik fele pedig szégyellte, hogy ezt már nem otthon keresi.
A ferberek és a szemmelveiszek egy mindenki által ellenzett házasságnak köszönhetően egymás tükrei lettek.
A ferberek látták a közönyt, a szemmelveiszek pedig felháborodva utasították el a ferberek szemrehányásait. A ferberek szégyenkeztek, mert elmenekültek, maguk sem tudták mi elől, a szemmelveiszek leplezetlen büszkeséggel lengették magyarságuk zászlóját. (Ilyen névvel, dohogta bölcsen egyikőjük..)
A szemmelveiszek ma is otthon élnek. A ferberek szinte a világ minden táján megtalálhatóak, anyanyelvünket már csak ketten beszélik, harsognak az angol r betűk, görögnek az á-k az a helyett.
Így, hozzájuk hasonlóan bolyongok én is immár negyedszázada a világban.
Magyarul írok, magyarul (is) gondolkodom, nincsenek csudagépeim, a padlószőnyegtől tüsszögök, autóm sincs, csak lassan egymásba torlódó könyveim.
Kevés tárgy van, amit megőriztem, mert otthonról hurcolom magammal. A legfontosabb a ferberek és szemmelveiszek megmaradt fényképei. Néz rám az egyik szemmelveiszné, tekintete egyszerre csodálkozó és felháborodott. Látom a színekben pompázó nappalit, ahol színekben pompázó engedelmes mosolyt előállító ferberek ülnek egymás mellett.
A tekintetük beletörődő, olyan mint egy könnyed kacaj, vagy egy legyintés. Így vagyunk hát akik még élünk. A ferberek és a szemmelveiszek.

Illusztráció: David Zhang – Don’t get run over by that train while you’re running home to mommy