Volna

 

Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
volna, ha fel nem falja a vérengző Polüphémosz,
s ízekben nem látja magát, hogy még nagy Apollón
sem tudhatná megforrasztani jaj-szagu csontját!
Bajtárs volt ő biz’ mindvégig a régi csatákban,
s még a vezére, Odüsszeusz is tett áldozatot hő
emlékére az isteneiknek, majd miután már
nem volt büszke, csak épphogy agyába’ maradt a fölösleg,
földön tartván ezzel. Mármost így ezen ifjú
‒ szép neve fenn se maradt tán ‒, hívjuk Melteidésznek,
szörnyű vége után veszteg maradott a folyónál,
mely hivatott volt édes-bús feledést megidézni,
s gondolatot szőtt (éppen olyat, mint élete végén):
„Ó, nagy, halk-szavu Léthé, hömpölygesz ma alattam,
hát befogadsz-e magadhoz? – drachmám híja a csorbám,
röstellem, de ugornék, s akkor örökkön a mából
meghúzódom  mélyed méhében, kicsi, emlé-
ketlenül áldott lélek, hullám-fodraitok közt,
hő feledésmedrek ‒ hisz a révészt látni se látom!
Tudhatom én tán így kikerülni a bíra szavát, mely…”
Ám ekkor hideg és zord árnyék nyúlt ki feléje,
krákogván belehelte az ifjú lelket egészen,
s így szólt (és szava elnyesi akkor Melteidésznek
gondolatát, amiképpen a Moirák élete szálát),
Így szólt hát: „Heh, Odüsszeusz így pazarolja legényét?
Nézz oda, hármat már átvittem e renyhe világból,
bezzeg drachmácskából egy se tudott nekem adni!
S így, ahogy elnézlek, hát éppoly pénztelenül vagy.
Vess magatokra, te lélek! Itt maradol, beleuntam:
Trójánk óta, ha egy is ütötte a markomat, úgy én
túlbecsülöm, mit révész-résznek ítélnek a népek!”
Így csattant fel hát az az árnyalak. Ekkor az ifjú:
„Kedves Kharón (‒ megborzong eme névtől az élő,
s főleg a holtak–), tudd, bizonyára e hirtelen ínség
elmegy nyomtalanul, ha a társaim úgy spekulálnak.
Ám én nem tudok itt s most enyhítéseül állni,
mert –jelesül– tán még nem eónokkal ezelőtt lett
testem egy óriás fél-vacsorája. Ha ismeri őt, úgy
még Polüphémosz néven rémít minket a beste.
Tán még egy órája se, hogy közülük kiragadt ő,
még sikolyom se fakadt, és máris az étele lettem,
ennivaló soha ennyire nem voltam, tudom én jól,
s meghűlt bennem a vérem – mely ki-nem-ontva maradt meg:
ő szétcincált, mint ahogy annak rendje, se módja,
oly darabos voltam, hát állapotomra tekintet-
tel, ha lehetnél… Ez magyarázza a drachmai űröm.”
És mielőtt még Kharón ismét mordula egyet,
hozzátette: „De kárpótolhatom, azt hiszem, így is
kissé gyér révészhonorániumod, melyet immár
kézbe se foghatsz, hisz –mint mondtam– egy enyhe nehézség
lép fel e helyt, ami szemhéjamra vonatkozik éppen…
Ám oly sok kalamajka esett meg kis csapatunkon,
válassz át, legalább most borzonghatsz te is itt lenn,
hogyha a munkád már ily unalmas, kedvtelenítő…
Elmondom hát vándorlásaim, és hogy a…”
„Állj! –int Kharón.– Épp eleget hallottam a társak-
tól, akik épp ily végük után fizetetlenül értek!
Ferde sziréndal, barlang, pille-juhocska meg óriás!
És hogy Odüsszeusz összehazudta a vesztüket is még!
Balgatagok! Hát ülj be, fiam, te a többi után most!
Szót ne is adj, már épp eleget vettem szavaidból,
jó az nékem a semmi helyett, ha a jobb nincs…”
S lassan elindul a csónak, s egynemü árnyai rajta,
új lelket visz a Léthé, szellemet Aszphodelosznak.

Gyula, 2018. 12. 23.

(Illusztráció: Elicia Edijanto: Away)

Vélemény, hozzászólás?