A kereszteződésnél húsz éve áll két bódé, egyikben péküzlet borzasztó kávéval, a másikban zöldséges morc öregasszonnyal. Délutánonként egy kombi Opel nyitott csomagtartójában ült a késélező, kulcsmásoló. A péküzlet bezárt, a zöldséges maradt, csak az asszony lett egyre flegmább, morcosabb, a kulcsmásoló meg összeaszott, egyre pontosabban másolta a kulcsokat.

      A péküzlet előtt megtelepedett egy valamikori fodrász, pár hónap alatt lett matraca, pokróca, kockás kabátban téblábolt a szemközti üzletsor előtt, néha kávét kapott, nagy adag kartonlapot, az erdélyi kisboltossal barátkozott, tőle néha még töményet is kapott. Ha bebaszott, beszólt mindenkinek, az erdélyi kisboltos egyszer úgy megrakta, hogy két napig feküdt a péküzlet előtt.

     Később beköltözött a pék hűlt helyére, bent tüzet rakott, a füst kioldalgott a megrepedt üvegen,

újra jóban lett az erdélyi kisboltossal, újra kijárt, elkérte a visszaváltható üvegeket. Ha bebaszott, beszólt mindenkinek, üvöltözött a trolival, a hiányos gyeppel.

   Még később választások jöttek, el kellett pucolni mindent, ami nem illeszkedett a városképbe. A zöldséges asszonyt zöldségestül átköltöztették a szemközti üzletsorba, azóta jobb a kedve, néha gurgulázva nevet a vásárlókkal. A bodegákból kipucolták a valamikori fodrász holmiját, elbontották a tetőt, falakat, legtovább a járólapozott alap maradt, sarkában elfeketült koromfoltokkal. 

   A valamikori fodrász a bontás során folyton részeg volt, az úttesten ordibált, kerülgették az autósok, végül mikor mindent lebontottak, a maradék holmijával bevackolt egy bérház udvarára a kukák mellé egy használaton kívüli lépcső alá. Lett új matraca, pokróca, a lakóktól néha kapott kávét, szikkadt kenyeret, molyrágta pulcsit.

   Reggel kiült a frissen épített parkba, sütött a nap. Közben a lépcső alatti vackát két önkormányzati  megbízott fehér kesztyűben, nagyokat káromkodva zúdította a konténerbe.  

Még több, mint tizenöt perc volt hátra a “Művészlelkek a város peremén” című, otthontalan művészek írásaiból összeállított antológia bemutatójának kezdetéig, de a Nádor utcai Duna-palota alagsori előadótermében csak hosszú keresgélés után találtunk magunknak két szabad helyet. A helyiség végében aprósüteményt és rágcsálnivalót kínáltak a Mathias Corvinus Collegium hallgatók, de egyelőre senki nem fogyasztott, és mivel a művészek a színpadra lépésig a közönég soraiban foglaltak helyet, nem lehetett tudni, ki az, aki udvarisságból, és ki az, aki a lámpaláz miatt nem eszik. Ha akartuk, sem tudtuk volna kitalálni, hol ülhetnek, kik lehetnek a fellépő hajléktalan, pontosabban az általuk jobban kedvelt megfogalmazás szerint otthontalan művészek, hiszen ugyanolyan frissek, vidámak és felszabadultak voltak, mint bármelyikünk.

A kívülállók számára egy utcán élő hajléktalan látványánál sokkal riasztóbb lehet egy olyan otthontalannal való találkozás, akin külsőleg még nem is látszik, hiszen ez rádöbbentheti a szemlélőt arra, hogy kettőjük közt nincs is akkora különbség, akár ő is lehetne ilyen helyzetben. A “Művészlelkek a város peremén” című antológia bemutatóján azonban egészen más volt a helyzet. A rendezett külsejű, tiszta tekintetű emberek láttán olyan érzésünk támadt, mintha visszafelé tekernénk egy videót, és látnánk, ahogy a szétesett építmény darabjai felrepülnek a levegőbe, és visszakerülnek az eredeti helyükre – ezek az emberek képesek voltak arra, hogy újból felépítsék, összerakják magukat, csodálatos érzés szembesülni ezzel, szinte hihetetlen. Nem tudhattuk, hogy a résztvevők honnan, mennyire mélyről jöttek, mert a rendezvénynek és a kiadványnak hangsúlyozottan nem a részvétkeltés volt a célja, de abban biztosak lehettünk, hogy visszailleszkedtek a társadalomba, annak mindannyian fontos, hasznos tagjai, és immár képesek arra, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek azért, hogy hamarosan saját otthonuk legyen.

A nézők halkan beszélgettek, az elől ülők időnként hátrapillantottak, hogy aztán elégedetten nyugtázzák, lassan megtelik a terem, mikor hirtelen, még a rendezvény megnyitása előtt egy fiatal férfi lépett fel a színpadra egy gitárral. A fekete ing laza eleganciát kölcsönzött neki, lendületének, természetességének és leginkább zseniális szerzeményeinek köszönhetően a közönség az “in medias res” kezdés ellenére is hamar elcsendesedett, és érdeklődve figyelte az előadást. A hivatalos felkonferálás mellőzése lehetővé tette, hogy kellően oldott legyen a hangulat, ugyanakkor a szervezők legfontosabb céljának megvalósulását bizonyította, miszerint az otthontalan emberek képesek arra, hogy maguk vegyék kezükbe sorsukat, és ha úgy adódik, egyedül is tudják képviselni önmagukat és saját érdekeiket. Balogh Miklósnak, a 2011-ben megrendezett Hajléktalan tehetségkutató győztesének nem is volt szüksége arra, hogy bemutassák, első dala előadása után már mindenki azt kérdezgette, ki is lehet ő.

Balogh Miklós előadása után a könyvbemutatót megnyitó diáklányok nagy szeretettel mutatták be a fellépő művészeket, időnként megbicsakló hangjuk jelezte, hogy nagy gonddal, de egyáltalán nem szerepelésvágyból fogtak hozzá a munkához, nem azért, hogy saját magukat előtérbe helyezzék.

A Kodály Marosszéki táncát, Beethoven Holdfény szonátáját és ráadásképp Liszt Ferenc Tizenötödik rapszódiáját előadó zongoraművész, Vásáry Tamás szeretetteli közvetlenségével és nyílt hozzáállásával elérte, hogy bár előadása nagyon nagy élményt nyújtott, szereplése mégsem szorította háttérbe az otthontalan művészek bemutatkozását.  Hogy ez így történt, talán rendkívül szerény fellépésének és figyelmes mértéktatásának köszönhető, és tökéletes összhangban állt az általa elmondottakkal, miszerint mi tulajdonképp mindannyin egyek vagyunk, hiszen mindannyiunkban közös Isten, és ez a bennünk rejlő rejtett azonosság lényegibb, mint az eltérő vagyoni helyzetből vagy társadalmi megbecsültségből adódó különbségek. A világhírű művész szerepvállalása távol állt a jótékonysági koncertek sztárelőadóinak jól ismert attitűdjétől, akik gyakran negédesen, leereszkedő hozzállással sütik el a legnagyobb közhelyeket, miközben az adott eseményt saját maguk reklámozására használják fel. Vásáry Tamás ezzel szemben részvételével valódi közösséget vállalt az otthontalan művészekkel, hiszen nem akart több lenni, mint egy a fellépők sorában.

A rövid zongorakoncert után megismerhettük a benne szereplő hét otthontalan szerző- Berkes Kinga, Dvorcsák Gábor, Horváth Csilla, Leé József, Pethő Gábor, Pollák László és Veszprémi Gábor – rövid bemutatkozását, majd egy-egy írásukat Balogh Gyöngyi tolmácsolásában, aki hivatásos színészeket megszégyenítő módon mutatta meg, hogyan kell mindenféle modorosság és manír nélkül, teljesen természetesen, ugyanakkor mégis rendkívül értő módon irodalmi szövegeket mondani. Valamennyi verset és prózát tudta fejből, amikor egy-egy versnél mégis a kezében lévő papírlapra pillantott, szabadkozva szólt ki a szerzőnek, hogy ne haragudjon, csak az utolsó pillanatban kapta meg az adott szöveget. Jellemző volt ez a hozzállás, mindenki ennyire komolyan vette a feladatát. Ennek ellenére az oldott, családias hangulaton, nem változtatott sem a rengeteg ember, sem Vásáry Tamás jelenléte, sem pedig a szereplők által érzett lámpaláz. Az elhangzó szövegek frissnek, átélhetőnek, sok helyen szellemesnek bizonyultak, egyetlen percig sem unatkoztunk. Sokunkban megmaradt a szegény sorsú édesanya ironikus, keserédes meséje a léhűtő királyfiról, aki lefizette a kincset őrző nindzsákat, így az igazi hősöket legyőzve végül elnyerhette a királylány kezét; a rocker lány verse a kiégett zenészről; vagy Léé József gondolatai, amelyeket ő maga agybogaraknak nevez. A rendezvény végén a szervezők még egy jópofa meglepetéssel is szolgáltak- Léé József és Balogh Gyöngyi az antológia szerkesztőjének, Veszprémi Gábornak egy pályázatra írt, fiatalkori börtönrap szövegét adta elő, a szerző dobkíséretével.

Az est jókedvű, kötetlen együttlétbe torkollt, azon kevés helyek egyike lett erre a néhány órára a terem, ahol biztosak lehettünk benne, hogy mindenkinek van mondanivalója a másiknak, ezért az is teljesen mindegy volt, hogy éppen Vásáry Tamással, vagy egy otthontalannal beszélgettünk.

Az ötletgazda diákok segítségével a fellépő művészek valóban kezükbe vették sorsukat, és ez szerencsére éles ellentétben áll azzal a lemondó, háttérbe húzódó, önbizalomhiányos magatartással, amire az emberek többsége számíthatna tőlük. Mivel egyelőre nincs meg a módjuk arra, hogy a saját othonukat zárják magukra, éppen az ellenkezőjét teszik- kiállnak az emberek, a világ elé, és megmutatják, hogy léteznek.

Tudósítás az Újnautilus „A szegénység provokációja” című rendezvényéről.

Bokáig állsz hóban, a hideg fokozatosan hatol át a három réteg ruhán, először még el tudod terelni a figyelmed, de a fájdalom szépen lassan kezessé tesz, magához szoktat, soha nem voltál még ennyire benne a saját testedben, mint most, és soha nem érezted még ennyire ott magad, ahol vagy, mert a fizikai fájdalom a jelenhez szögez, ez az egyetlen dolog, ami ennyire tökéletesen meg tudja tenni ezt.

Ezek azok a pillanatok, amikor a leginkább magadra gondolsz, amikor már reflex az önzés, nincs átgondolt célja, nem tudatos elhatározás, értelmüket vesztik a konyhamelegben kialkudott illúziók, szembesülhetsz azzal, aki vagy. A Normafán egyszer láttam egy anyát, aki nem szedte ki a saját fia nyakába dobott havat, úgy elgémberedtek az ujjai, annyira fájt, képtelen volt segíteni, mintha elkezdték volna letördelni, ő mondta így.

Az Újnautilus folyóirat az utóbbi időben egyre több szegénységgel, otthontalansággal foglalkozó esszét, tanulmányt jelentetett meg, már-már külön rovatot szentelt neki.

 A legutóbbi rendezvény is ehhez a témához kapcsolódott, ami helyszíne miatt egyfajta demonstratív szolidaritási akcióként is szolgált, hiszen mínusz néhány fokos hidegben, szabad ég alatt, a Városligetben került megrendezésre. A szervezők letörölték a hóval borított padokat, forró teát osztogattak, és néhány pokróc is előkerült, nem jó, ha egy aktivista beteg lesz, és utána hosszabb ideig nem tud részt venni a munkában, nem az a cél. A beszélgetés résztvevői, a hajléktalanokat segítő szervezetek tagjai között egyébként éppen ezen a téren bontakozott ki a legérdekesebb vita-kérdés, vajon milyen messzire lehet elmenni az eszközök megválasztása során, és mennyire kell tekintettel lenni az esetleges kockázatokra. Az Udvarhelyi Tessza kulturális antropológus által képviselt Város Mindenkié csoport például országszerte ismert hatásos akcióiról, határozottan megfogalmazott álláspontjairól. Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke szerint ugyanakkor a nagyobb összeütközések felesleges energiaveszteséggel járhatnak, a nem megfelelő megszólalásmód miatt esetleg megszakad vagy létre sem jön a párbeszéd, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy végül elérjék a kívánt eredményeket. Ráadásul a radikálisabb akciókat nem mindig kíséri megfelelő médiavisszhang, ezért előfordulhat, hogy a beszámolók alapján pontatlan kép alakul ki az adott szervezetről a köztudatban.

Udvarhelyi Tessza szerint csoportjuk természetesen tisztában van ezekkel a kockázatokkal, de megfogalmazása szerint a döntéshozók gyakran elutasító hozzáállása nem egy esetben a határozottabb fellépést indokolja, hiszen e nélkül el sem jutnának az illetékesekhez javaslataik. Ők utolsó lehetőségként nyúlnak a radikálisabb, ám korántsem szélsőséges eszközökhöz, miután már minden egyéb kapcsolatfelvételi módot megpróbáltak.

Összességében a nézetkülönbség ellenére a gyakorlatban valószínűleg előnyös, hogy egyaránt létezik diplomatikus, valamint a figyelemfelkeltő megszólalásmódot is vállaló szervezet, hiszen talán a két módszer párhuzamos alkalmazásával lehet elérni a legjobb eredményeket.

 A szervezetek képviselői között a kitűzött célok tekintetében is érzékelhetők kisebb különbségek. Vecsei Miklós véleménye szerint a hajléktalanok érdekében először nem is a lakhatáshoz való jog törvénybe iktatását kellene követelni, ennél sokkal lényegesebb olyan célokat találni, melyek könnyebben megvalósulhatnak. Például mivel az elmúlt évben a kilakoltatások közel nyolcvan százalékának oka közüzemi számlatartozás volt, ez a jövőben egyszerűen megelőzhető lenne az előrefizetéses rendszer bevezetésével.

A Város Mindenkié csoport ugyanakkor a már-már elérhetetlennek tűnő, távlati célokat is fontosnak tartja, hiszen ezek lelkesítik aktivistáikat. Nem elégedhetnek meg a kisebb  sikerekkel, a jelentős eredmények eléréshez elengedhetetlen az állandó, aktív közéleti jelenlét, a folyamatos szerepvállalás.

Az utóbbi évtizedek politikája és a gazdasági berendezkedés rengeteg embert juttatott a társadalom perifériájára. A rendszer pedig fél szembesülni önmagával, és azzal, amit okozott, ezért kézenfekvő és gyors megoldást talált abban, hogy eltünteti szem elől, a közterekről és aluljárókból saját kudarcának bizonyítékait, a hajléktalanokat.

Az ehhez hasonló akciókat általában azzal indokolják, hogy az emberek is ezt akarják, ami részben igaz is, hiszen a járókelők többsége az undor érzetén túl a hajléktalanok láttán egzisztenciálisan maga is megrendül, és kimondva- kimondatlanul arra gondol, hogy ha ez ebben a rendszerben ennyi (és egyre több) emberrel előfordul, akkor esetleg maga is ilyen sorsra juthat. Viszont ha idővel nem kell szembesülnie ezzel, akkor azt hiszi majd, a probléma nem is létezik, vagy megoldódott, és a hajléktalanok megfelelő helyre kerültek. Vecsei Miklós szerint ezek az érzések nem az emberek gonoszságából vagy az együttérzés hiányából adódnak, igazság szerint a legtöbben egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a hajléktalanokkal, és ettől tanácstalanná válnak, mert ha például találnak egy földön fekvő, beteg embert, akkor telefonálhatnak a mentőknek, ha viszont egy hajléktalant látnak, aki valamilyen szinten természetesen szintén segítségre szorul, egyszerűen nem tudnak kit kihívni, ezért az államtól várnak megoldást.

A hajléktalan életmódot szankcionáló jogszabályokkal a döntéshozók éppen ezt a problémát próbálják megoldani úgy, hogy a pénz-és szabadságvesztés büntetéssel való fenyegetés segítségével gyakorlatilag megkísérelték beterelni a szállókra a hajléktalanokat. Ez az előbbiek alapján érthető törekvés, azt azonban senki sem vette figyelembe, hogy először a megfelelő feltételeket kellene megteremteni, mert amíg ezek nem adottak, addig egy ilyen rendelkezés gyakorlatilag az erdőkbe száműzi az otthontalanokat.

Ráadásul, ha egy utcán élő embert kiszakítanak a megszokott lakókörnyezetéből, az legalább akkora –ha nem nagyobb- lelki megrázkódtatást jelent számára, mint ha egy házzal vagy lakással rendelkező kénytelen elhagyni otthonát. A hajléktalan embert sokszor segítik a környéken lakók, esetleg rábíznak dolgokat, kutyasétáltatást vagy kerti munkát, egy esetleges kényszerköltözés kapcsán az otthontalan ezeket az emberi kapcsolatait is elveszíti, megszakad a kapcsolata a társadalommal, ismét kirekesztett lesz, perifériára kerül.   

B. Magyar Csilla, a Város Mindenkié mozgalom tagja kiemelte, hogy éppen ezért önmagában a lakáshoz juttatás nem is jelenthet megoldást, mert ezeknek az embereknek nem a lakás hiányzik, a legjobban nem a hideg vagy az otthon hiánya fáj, hanem az önbecsülés, az emberi kapcsolatok, a célok, a hasznosság érzetének hiánya, hogy nem találják magukat érdemesnek arra, hogy éljenek. Ennek a lelkiállapotnak az eredménye lesz aztán a fizikai romlás, az elhanyagolt, ápolatlan külső, szenvedélybetegség, ami alapján az emberek később megítélik őket, holott ez az állapot nem hajléktalanságuk oka, hanem eredménye.

B. Magyar Csilla elmondása szerint a Város Mindenkié csoport ezt a problémát oldja meg nagyon sikeresen. Tagjaik között egyaránt megtalálhatóak a hajléktalanok és szövetségeseik, egyenrangú és egyenértékű együttműködőkként. Itt mindenkit ráébresztenek arra, hogy szükség van rá, és együtt nagyon sok mindent tehetnek társaikért.

A rendezvényen egyébként jó néhány hajléktalan ember is jelen volt a Város Mindenkié csoportból. Kedves, kedélyes, vidám emberek, nem kevés öniróniával. Szegények, de korántsem szerencsétlenek.  Igazán jó rájuk nézni, összemosolyogni velük. Néhányan Debrecenből jöttek, ahol a napokban alakították meg a Város Mindenkié első vidéki tagozatát. A beszélgetés végét még megvárják, de sietniük kell, hogy elérjék a vonatot.

Lassan teljesen átfagyunk. Állunk még egy darabig a fák alatt, a havon, hát ennyit vállalhatunk át, ennyire lehetünk részesei, csak a hideget érezhetjük, a többiről, a lényegről nem sok fogalmunk lehet. A járókelők időnként érdeklődve pillantanak felénk, de nem maradnak túl sokáig, határozott léptekkel indulnak el inkább a közeli műjégpálya felé, ott több értelmét érzik a hidegnek.

(A képeket Szöllősi Mátyás készítette)