A munkátlanság és a munka nélküliség dicsérete

Aztán 1989-1990 táján reménykedtem, hogy a munkának ez a torz, borzasztó, mert pozitív, mert feldicsérő felfogása – hát még a munkába kényszerítés! – örökre eltűnt a magyar történelemből. És most – igaz, egyelőre félpuha-félkemény formában – megint itt van.

 

Nem kezdhetem azonnal az elogiummal avagy lausszal, mert előtte szólnom kell a ’munka’ szó jelenlegi, szerintem kétes feldicséréséről. Mai beszédjeinkben egyre többször hallom ezt a kifejezést, ráadásul pofátlan felértékeléssel: ’a munka világa’, ’térjetek vissza a munka világába’!, minden különösebb érvelés nélkül (nagy ritkán felhangzik, hogy azért, mert egyre kevesebb adó folyik be az államkasszába, amiben – igaz, ami igaz – van némi rezon), ami azt a hazug látszatot eredményezi, mintha a munka valami ’jó’ lenne, a ’munkátlanság’ vagy a ’munka nélküliség’ pedig a bennünk lakozó malum metaphysicum terméke volna. Vagyis, keresztény zsargonban mondva, el kellene hajolnunk a rossztól és a jót kellene választanunk.

A munka mint valami ’jó’ dolog elgondolása vagy felfogása mélységesen Isten- és kereszténységellenes, a Gonosztól való. Tudjuk, hogy a Paradicsomban az első emberpár nem dolgozott. (Minek is tette volna? Ha ekkor még a teremtett világba mint könyvbe nem volt beleírva a ’munka’ szó és ennek kötelezettsége.) Mintegy zárójelben jegyzem meg: az általam kedvelt József Attila költeményeiben a munka két igen ellentétes értelemben jelenik meg. Az egyik változat igen kedves zene mai kormányunk füleinek, hogy súlyos képzavarral éljek: „Én dolgozni akarok.” De a Szabad ötletek jegyzékében – fejből idézem, elnézést, ha némi pontatlanság becsúszik – ezt olvastam: „Én nem akarok dolgozni. / Nem dolgozik a Gyömrői, nem dolgozik az Etus /…/ Illyés Gyula sem dolgozik, / forradalmár, mert fél a munkásoktól.”

Nos, ami az Isten-ellenességet illeti, a munka az ősbűnre adott isteni büntetés egyike, a halandóság mellett, és a nőket külön sújtó punitio mellett, jelesül hogy kínnal kell világra hozniuk gyermekeiket. És manapság úgy gondolom, Isten büntetésének az is súlyos része volt, hogy nem csak hogy belevetett minket (az emberiséget) az időbe, de azt mondta, sans voix, suttogva, hogy legyen osztályrészetek a történelem, ami ocsmány, rettenetes, borzalmas, és legföljebb abban reménykedhettek, hogy (Madách: Az ember tragédiája) vagy egy természeti katasztrófa, vagy egy teljes kollektív öngyilkosság, vagy az Apokalipszis lovasai majd eltörlik a Történelmet, az egész emberi fajjal vagy fajzattal együtt. (Többen ma az első változatra szavaznak, teljes ökológiai pusztulást vizionálva.) És a Szentírás eme fölfogását, azt, hogy a munka büntetés, erősíti nyelvünk is. Amikor még az előidőkben oroszul tanultam, úgy emlékszem, a mi munka szavunk szláv eredetű, s hogy az oroszban a múka szó kínt, szenvedést, gyötrelmet jelent. Ez megerősítette bennem, hogy „orcám verítéke”, a munka Isten kőkemény büntetésének része.

Van egy másik szép magyar szavunk is: a robot, már úgy értem, a robotolni ige alapszava. Ez is szláv eredetű, némi feudális mellékízzel, hiszen az oroszban, mint tudjuk, a mi munka szavunk a ’rabóta’. Ezek a szlávok az isteni büntetés éreztetésében nagyon profik voltak: más nemzeteknél is hellyel-közzel megvolt ugyan (főleg a gyarmatokon), de a kényszermunkát ők vitték, azt hiszem, tökélyre. Az én középkorom még ismerte a munka büntetés-jellegét. Mikor kapott a szó pozitív jelentéstartalmat? Ennek megválaszolására E. M. Cioran tippje megfontolandó. A későbbi nevén „reneszánsznak” elkeresztelt időszak Európájában, akkor, amikor már nem lehetett a halálon túli Túlvilágra mutogatni (azt hiszem, a temetési beszédekben az ’örök nyugalom’, az ’örök pihenés’ arra céloz, hogy egy halottnak nem kell reggel 8-ra bemenni a munkahelyére, és nem tudok olyan halottakat elképzelni, akik közmunkára lennének kötelezve az Autre-Monde-ban), hanem azt kellett mondani, hogy aki teheti, az már itt e szomorú földön érje el a boldogság állapotát. Nos, Cioran szerint nagyjából Morus Tamás Utópiájától és Tommaso Campanella Napvárosától vagy Napállamától kezdve jelenik meg, különösen a felvilágosodott utópiákban (az ő példái: Cabet, Fourier, Morris) a munka mint valami rendkívül pozitív dolog az emberi boldogság elképzelt államaiban. Cioran szerint „A munka előnyeinek ecsetelésekor az utópiák valószínűleg a Teremtés könyvének fonákjából indulnak ki. E tekintetben az utópiák a munkálkodásban elmélyült, a bukás következményeiben büszkén tetszelgő emberiség kifejeződései, s ennek a legsúlyosabb következménye mindmáig a teljesítmény lelki kényszere.”[1]

A munka ilyetén pre- és felvilágosodott fölértékelése mellett megjelentek a korai és a klasszikus kapitalizmus idején a munkakritikák. Nem csak a ludditákra gondolok, nem csak arra az oweni pedagógiai megfontolásra, mely szerint a gyermekmunka nem összeegyeztethető a gyermekek testi-lelki-szellemi kiművelésével, nem csak a szakszervezeti harcokra, amelyek a munkaidő limitálását küzdötték ki lassan, hanem főleg a marxi munkakritikára. Igen ám!, csakhogy A tőkében Marx nem magát a munkát támadja, hanem azokat a termelési viszonyokat, amelyek közepette a „munkaerő” munkát végez. Egyszerűen szólva: hagyott egy kiskaput a munka (felvilágosodott) felértékelése számára. És a nyitva hagyott kiskapun a 20. században a munka mint a köz- és magánboldogság legfőbb eszköze igen fontos, méltósággal teli helyet kapva bemasírozott a fasizmusok, valamint a kommunizmusok és/vagy szocializmusok eszköztárába.

Nota bene, Magyarországon is. A kádárizmusban KMK-snak hívták a közveszélyes munkakerülőt, hiszen aki nem végez munkát, az nyilván veszélyes a közre, s ezért büntetendő. Miután végeztem az egyetemen (1979), és az akkor még soklapos személyi igazolványomból kiütötték egy pecséttel a József Attila Tudományegyetemet mint „munkahelyet”, nyáron nem volt munkahelyem. Ha délután sétáltam is a szülővárosomban, Pécsett, még világosban hazamentem, nehogy egy véletlenszerű igazoltatás során kiderüljön, kerülöm a munkát. Aztán 1989-1990 táján reménykedtem, hogy a munkának ez a torz, borzasztó, mert pozitív, mert feldicsérő felfogása – hát még a munkába kényszerítés! – örökre eltűnt a magyar történelemből. És most – igaz, egyelőre félpuha-félkemény formában – megint itt van.

Visszatérve még az eredeti fonalhoz: a munka nevű kín, szenvedés, gyötrelem (önkéntes?) elvégzésének a ciorani ’a teljesítmény lelki kényszerén’ kívül nálunk, jelenleg, ebben az adósállamban, ebben a mindig is, mióta az eszemet tudom, a mindenkori szűk eliteket kivéve, tömegesen szegény államban a másik motivációja: kenyér kell az asztalra, nagyritkán hús, kell otthonra krumpli és rizs, és a gyerek amúgy is szeptembertől iskolába megy. (A család – házasság – gyereknevelés hazugságtriászról talán egyszer később.) Igen, a szegénység és a szükség erős érv arra, hogy munkát keressünk (ott, ahol szinte nincsen). De úgy tűnik, az állás (állás = munka, egy elképesztően hülye felfogásban) hiányában ahhoz, hogy bárki valamennyi pénzhez jusson a kvázi-üres közkasszából, képzettségén alul is vállalnia kell a neki felajánlott kínt, szenvedést, gyötrelmet, vagyis a munkát. Hát, azt nehezen tudom elképzelni, hogy én, mondjuk, volt tanítványaim ámulatára, részvétére vagy röhejére valamely fővárosi ’kommunális teret’ tisztogassak napi n órában, 56 évesen. Nem mintha ez snassz volna, csak igen méltatlannak érzem. Vannak olyan régi és heterodoxális elgondolások, melyek szerint – ezt Hamvas Béla is felkapta egy helyütt – a világrend akkor világrend, ha minden és mindenki a Földön az ő Istentől rendelt helyén áll, a „saját” helyén, és akkor következik be a „felfordult világ”, ha egyre többen vannak nem számukra rendelt helyen.

Lassan lépegessünk tovább a munka nélküliség dicsérete felé! Már idős korában Jean-Francois Lyotard egyik esszéjében (a címe Marie au Japon, magyar fordítását én csináltam, az 1990-es évek közepén megjelent) igen érdekes dolgokat mond. Miközben, persze, a munkát mint időbe kerülő tevékenységet szembeállíthatjuk a szórakozással és a tétlen tunyasággal, a kérdés időgazdálkodási szempontból közelítendő meg. A klasszikus kapitalizmusban, mondja Lyotard, kinek-kinek a helyét a társadalom hierarchiájában a vagyoni helyzete jelölte ki. Ha presztízst akarsz, gyűjts össze mennél több pénzt (munkával vagy másképp, mindegy). Majd volt egy rövid fázis, a fogyasztói társadalom időszaka, amikor a helyedet a hierarchiában a presztízsfogyasztásod mértéke jelölte ki. Ma, mondja Lyotard, az jelöli ki, hogy mennyi a szabadidőd. Vagyis az, hogy időben mennél kevesebb munkával mennél több szabadidőt vásárolhass meg magadnak. (A filozófiai esszé 2000 körül íródott, a Cools Memories IV című, francia nyelvű kötetében jelent meg.) Arról van szó, ha te manager vagy, vagy banktisztviselő, ugyan jól keresel, de ez mit sem ér, mert igen kevés a szabadidőd. Az a kevés, optimálisan mind kevesebb idő is, amit – itt Lyotard az akkori USA, Kanada és Japán állapotát tartotta szem előtt – munkával töltesz, persze szintén bérrabszolgaság, ha nem Te vagy a Topdog, de még ekkor is lehetsz önmagad szolgája (lásd La Boetie magyarul is olvasható klasszikus írását Az önkéntes szolgaságról), ám legalább sok időt szereztél magadnak, amit a te saját kényedre-kedvedre használhatsz fel.

Vagyis: azt hiszem, munka nélküliként, ha a szabadidő mértékét vesszük, gazdagabb vagyok, mondjuk, az OTP vezérigazgatójánál. És szabadabb! Mert a szabadidő tetszőleges eltöltése az én egyéni hatókörömbe tartozik, az én személyes szabadságom része, hogy eldönthetem, külső korlátok és kötelezőségek nélkül, mire fordítom és mire nem. A munka nélküli rendkívülinek mondható szabadideje rendkívüli szabadságfokot jelent (ismétlem, a perszonális szabadságról beszélek, nem társadalmi szabadságról). Elegendő annyi, hogy az élet fenntartásához szükséges minimumot valamiképp előteremtsem. És kinek-kinek jogában áll – mert emberi szabadságának része – úgy dönteni, hogy nem csinál semmit.

Záró megjegyzések: érdekes, hogy a számítógépen a helyesírási program mindig hibásnak jelöli meg azt, ha a munka nélkülit külön írom. (Magyar program, magyar felhasználóknak: csak munkanélkülit ismer, mögötte kemény társadalmi előítélettel.)

Másodjára: már a rómaiak jól tudták, hogy a szellemi munkához egzisztenciális biztonság és sok szabadidő kell. Ez ma sincs másképp.

Utoljára: amíg fenn tudom tartani magam, nem mondok le sem a szabadságomról, sem a szabadidőmről. Miért is tenném? A változó állam jelenlegi kurrens pressziójára és szabadságellenességére?

Én szeretek dolgozni. De amikor dolgozom, az sosem munka, hanem alkotás.



[1] E. M. Cioran: Történelem és utópia, Budapest, Nagyvilág, 2005, 111, ford. Fázsy Anikó.

Kaján-kritika

Hálásak lehetünk, hogy Saramago azért így utoljára még tisztázott nekünk néhány, világvallásokat útjukra indító és meghatározó félreértést röpke 160 oldalban – többet szólni erről nem is érdemes.

 

Apokrifnak maszkírozott leplezetlen dialógus a Káin, kiegészítendő a Balgaságok Könyvét (ma: Biblia).

 Ezek szerint a posztmodern csak egy viszonylag frissen, későn kimondott szó arra, ami kezdettől fogva az emberi élmények sajátja volt. A feltöredezettség, az élménybe-, létbevetettség állapota már Káinnak, szüleinek is megmutatkozik ott, ahol minden kezdettől fogva és egyszerre volt, épp úgy, ahogy a nyelv is egyszerre és bonthatatlanul tartalmaz mindent, amit valaha kimondtak, vagy ki fognak mondani. Pál Ferenc fordításában ez a nyelvi szövedék, sodró szóáradat könyörtelenül elragadja az olvasót ebbe a lehetetlen Káin-világélménybe. Az apokrifok között a Károli-féle bibliafordítás darabjai szigetekként tűnnek fel, amolyan fogódzókként, hogy azért mégis, tudjuk, merre járunk; aztán fordul egyet a szóörvény, hogy beleszédülünk, és megint hányódunk tovább a nyelvi anakronizmusok meg alig-központozások gúnytengerében. Nincs itt semmiféle elválasztódás a káosztól a teremtés által. Alig-öntudatos, kisbetűs nevek és vesszők között hullámzó párbeszédek homogenitásában szemkápráztató világa ez. Szavak, amíg a szem ellát, vagy víz, amíg a szem ellát, vagy sivatag és milliárdnyi homokszem a horizontig meg vissza. Nagyjából ez az a Káin-élmény, amiről Saramago beszélni próbál nekünk: úgy vagyunk a szövegbe vetve, mentőövek nélkül, a dialógusok szemfárasztó szünetnélküliségébe, ahogy Saramago Káinja poroszkál kiszolgáltatva jelenből jelenbe, miközben csuklásszerűen böffent fel saját pillanataiba nem illő gondolatokat.

Ezt a kiszolgáltatottságot példázza a védőborító megkötözött báránya is, és a borítóbelső jelenetezéséről sem szabad megfeledkeznünk. Ugyanazt a problémát veti fel, amivel a Saramago-szövegben is találkozunk: a helyzet itt is kétértelmű. Lehet, hogy egy megbomlott időrendszerben egymás mellé rendelődött jelenképek egyvelegét látjuk, ahol a jelenetekben mindenhol ugyanazzal a néhány archetipikus szereplővel találkozunk. Káin és Ábel az, aki az előtérben, háttérben, gyilkos- vagy áldozati jelenetben, anyja és apja körül játszva benépesíti az egész terepet. Vagy az is lehet, hogy maga a kép az a sokszereplős valóság, amiben Ádám és Éva csak annyiban első ember, fiaival együtt, amennyiben a Paradicsom tudatlanságában nincsenek tisztában társaik létezésével. Ez esetben minden szereplő és táj csak díszlet egy jól szervezett gyilkossági jelenethez.

Innen nézve persze Isten játékában valamiféle szabályszerűséget is felfedezhetünk – a szabály az kell, hadd higgyük, hogy urai vagyunk a helyzetnek. E szerint van egy pár kiválasztott, akiknek egy darabig nagyon jó, aztán Isten unalmában gondol egyet, és belerondít ebbe a nagy harmóniába, mert az úgy azért mégiscsak izgalmasabb. Persze közvetlenül sosincs jelen a piszkos munkánál. Nem kísért ő senkit, csak hát az a fránya Tudás fája nem él ám meg akármilyen talajon, az Éden közepe kell neki, és Jóbbal sincsen semmi gondja, de kell valaki, aki segít az Úrnak bizonyítania igazát a Sátánnal szemben (vagy Isten saját magyarázata szerint: akivel lekötheti ennek a hiperaktív deviánsnak a figyelmét, nehogy ráérő idejében megdöntse a Teremtő hatalmát).

Persze Káin töredezett jelenélményeit értelmezhetjük úgy is, mint a megistenülés nyomait személyiségében. Szülei már elkülönítik a jót a rossztól a tiltott gyümölcs hatására, ő maga azonban mintha halhatatlanságot kapna „ajándékba” érinthetetlensége és az örök jelen által. Végzete, hogy egy sorsot sem él végig, mindig kiszamaragol a képből, hogy új jelent kezdjen.

Azért van ez, mert ember és Isten fifti-fifti osztoznak Ábel halálának felelősségén, felesben jut nekik a halhatatlansággal járó, baklövések fölötti örök gyász is. Káin figurája rehabilitálódik a történetben. Nem bűnösebb senkinél, aki a teremtést kénytelen elszenvedni. Mindeközben közelebb áll az igazsághoz, mint Isten, kételkedéseiben pedig a gonoszhoz és gazsághoz, mint Lucifer. Töredékes jelenélményeiben mintha minden múltbélit és eljövendőt olyan jelenvalónak látna, mint az Úr, azonban emberi méretei miatt nem lehet rálátása a teljes időszövetre, csak az egyes részletekre. Emberi tulajdonság ez, de Káinnak több adatik az emberi lehetőségnél: élménymozaikjaiból összeszedheti az egész sejtelmét, vitapartnerül szolgálva ezzel az Úrnak.

protézis; bőrre húzódás

protézis

egy képről, egy szöveg margójáról,

valahonnan emlékszik, egy újságból,

a nevem és fekete-fehér kontaktlencsés

képem ismeri, már rám keresett iwiwen,

de nem talált, csak ma a kiállítótérben,

felismert, a vonásaiban volt valami

ismerős kábultság, a távolság súlya,

ami egy szinten túl magába rántja

a megfigyelt tárgyat, aztán még a hiány

sem rögzül bennünk, mikor magunkra

hagynak az eséstől berezgő tócsák

felett, egy eldugott kastélyi erkélyen

egymásra dőlünk, hideget kapar hátamról

a nem történésbe, majd lesétálunk

a lépcsőn a higgadt fénytelenségre,

itt vagyunk egymáshoz képest,

ahol csak a korom omlik mögém,

a testét fedő vászon alá nyúlok,

jó neki ekcémától érdes tenyerem,

én rántanám magammal végleg, de

túl gyengén ölel a mellemen, ujjain

rozsdállnak a bütykök, alkatrészeim

csontra feszülnek, még nem tudja,

hogy bal lábszáramon az ínszalagok

platinára tapadnak fémtérdtől lefelé,

majd máskor azt mondom, hogy

luxuskocsi ára bennem, de a most

még ettől is értékesebb


bőrre húzódás

csak érkezés előtt ébredek, tudatomba

lámpahunyások karcolnak éleket,

lassulással mondat omlik a hangszóróból,

a változás, hozzá ez az út vezet,

kirakatként követi a mozgó ablaküveget,

észreveszi, hogy a harmadik vagonban húzom

a kabátomat, el vagyunk egymáshoz képest,

de nem bírja elviselni bennem a megtörténteket,

fáj neki, ahogy tizenkét éves testem

kopaszon feszül egy tehetetlen műtőasztalra,

ugyanannyit éltem azóta, de még látja,

ahogy ínszalagjaim közé világítanak

hogy eltávolítsák rákos csontjaimat,

bennem fájnak tovább apja hasára vágott

vonalak, most átölelem, ernyedten sétálunk le,

lassan, az aluljáróba, testünkön rögzült

emléknyomok, tudjuk, hogy apjáról

mostanra lekoptak a hegek, a vesék,

a tüdők, már csak csukott

gerince van, foszló ruha alatt

Zárlat Tennessee-ben (3/2)

Akár fékező tehervonat, csikorogva áll meg a dallam, bele a tájba, szaggatva tovább szövetét. Egészen különös, Apus akkor torz igazán, ha harmonikázik, nem is tudom, beszéljek-e róla, elmondhatom-e, mikor úgy, kegyetlenül elverték, az ágyékát sem kímélte az ír rokonság…

 

Nem, nem használtak kocsiláncot, boxert, miskárolót vagy egyebet, de megkomponáltatott az ütleg: elsőként vágták gyomorszájon,  így mozdította előre súlypontját a görcs, majd ketten rúgták egyszerre rüszttel mindkét térdhajlatán, roskadt hát a földre Apus akkoriban, kelet felé éppen, hajolt mint a muszlimok. Aztán külsővel törte orrát a sógor, ő hátra hanyatlott, karjai az égnek lendültek, a gólt ünneplik így, manapság a futballisták, a nedves füvön térden csúszva el. Aztán elroppant számos borda, és rövid körömpasszokkal vitték kapura a suvickos bőrt – ahogy egymás között mókázva nevezték el – a koponyányi niggerfocit. Az ágyék csontján csattant végül a sógorbakancs, és a pontos találatban, gondolhatom, megpattant minden, mi Apusnak arra következhetett. Szóval, mintha azt a formátlan üvöltést dolgozná fel újra és újra, mit akkor hallatott, ha azóta működteti hangszerét.

Foszfor lobban csizmatalpon, akárha Frankie-nek farán, hiszen Johnny gyújt rá éppen, de alábukik hirtelen a peca végen a toll, édesapa kivár kicsit, és fémesen fickándozik máris, akár virgonc, csöpp robot, horgon a hal. Finoman bánik az öreg roppant marka evvel az együgyűen eleven, parányi programmal, óvatosan, ahogy utódjaikat veszik krokodilok a szájukba, hogy a partra vigyék és vízbe bocsássák őket.  De hiába a kímélet, a gondoskodás, egészen mélyre akadt, talán a gyomráig a kampó. Felfigyel a helyzetre Johnny, mint operál gyöngéden az após, és akasztott macskák kezdenek hintázni a kamaszkorában. „Hadd segítek, fater!” – szól, és tehetséggel nyugtatja egy lapos kőre a tátogó fájdalmat. Mintha csak behorpadna, aztán felvérzik mégis csizmasarkán az ezüst, dülled a szem, kopoltyú kiakad, és tátva marad a száj, mert azon át távozik a halacska magából, mintha egy tubus cipőpasztára lépett volna az ifjú. „No, nézd csak, nem fér a bőrébe! Kívül tágasabb, mi …?!” – reccsent egy tréfát a Johnny, mikor a halacska elhagyja magát, de nem gúnyolódnék, ha így nem történhetett volna, hiszen magunk is szeretjük az állatokat, miközben édesapa úgy takarítja le, zavart csendben a horgot, akárha szövegét feledte volna, ám valaki mégis színpadra lökte.

Hajnalban nem, de reggel irányt vesz fiú és leány, hogy azon szerepeljenek tovább együtt, poroszkálva, a város felé váltva felvonást. Miközben ringatja őket a csődör, Johnny a pikk ászra gondol, és dózni helyett most dalra gyújt inkább:

                                    Csavargó kártyás volnék,

                                  játszom nyáron és télen.

                                 Zöldposztó, ha elém terül,

                                   kidobom rá a pénzem.

                                  Washingtonban időztem én

                                  egyszer vagy három hetet,

                                megszeretett egy szép leány,

                                 magam is megkedveltem.

                                Hazavitt és legyezgetett,

                               babrált velem az ágyon.

                              Az anyja fülébe azt súgta:

                              A játékost úgy imádom,

                             a játékost úgy imádom.

                              Ó, lányom, édes angyalom,

                            hogy bánhatsz így el vélem?

                             Itt hagynád a vén anyád,

                            csak hogy ezzel elmenj?!

                             Anyám, anyám, ó, jó anyám

                           szeretlek, hidd el nékem,

                          de nincsen arra dal, se szó,

                          a játékos megnyerte szívem!

                           Vertem a blattot Washingtonban,

                           zsugáztam spanyol tájon.

                           Georgiába most indulok én,

                           végső partira vágyom.

                           Úgy hallom, vonat közeleg,

                         jön felém egyre csak robog,

                        száguldó mozdony sípszava,

                         egészen szívemig hatol.

                        Anyám, anyám, ó, jó anyám,

                       magadat ugyan ne áltasd!

                      Viszont, ha újra látni fogsz,

                      a játékossal látsz majd!

 

 

A feledékeny emberek betegesek (3/3)

A Rosthow Fotó kazettás ablakán át még szüremlett ki némi fény, úgyhogy bezörgettem. Kulcs fordult a zárban és egy baseballsapkás férfi állt meg a küszöbön, mélyen ülő szemekkel és mértani alapossággal megtervezett körszakállal, pulóverén kenguruzsebbel.

 

Réti úrral kell beszélnem, sürgős.

Éppen nem alkalmas, indulni készülök, és a nőket nem illik megvárakoztatni, ha érti, mire gondolok. Jöjjön vissza holnap.

Egy perc az egész. Azonosítania kellene valamit.

Bent olcsó díszletek árválkodtak, könnyen mozdítható, mobilis paravánok, egzotikus tájakat idézve; az alpesi lankák és egy karibi tengerpart között foglaltunk helyet.

Nos, mit szól hozzá?

Először is, a képen látható férfi akár maga is lehetne, de valahogy…

Engem az érdekel, ki készítette a fotót és az, hogy hol.

Nézze, a sivatagi dűnék már nem divat, ilyen háttérrel senki sem dolgozik, egyébként is, ez a fotó megvan már harminc éves, úgyhogy ha itt készült volna, amit kétlek, akkor sem hiszem, hogy emlékeznem kéne.

Pedig nem ártana. Hiszen a papír minősége vagy fajtája, vagy egy megkülönböztető jelzet, nincs semmi, ami az ön munkáját összetéveszthetetlenné varázsolja a többi korrupt lesifotós, perverz kukkoló, buzeráns műtermi élvezkedő kontárkodásaitól?

Tessék?

Ez a kép tizennégy éve készült! Hol dolgozott akkor?

Hogy merészel ilyen hangot megengedni magának?

Memit átrázhatja, de engem nem!

Micsoda? Ki maga?

Akinek az apját otthagyta a sivatagban! Mert ez a kép nem műteremben készült, hanem a Szaharában. Tizennégy éve a Hírmondó akkori újságírója, született Doren Miklós, alias Dórémi, és maga mint a lap fotósa egy eltűnt városlakó nyomába eredtek, a szálak egészen Marokkóig vezettek, aztán még tovább, csakhogy közben felbukkant Pásztor Boldizsár, aki akkor még igencsak illékony személyiség volt, lopott régiségekkel kereskedett úton-útfélen, és persze vele volt jóvágású vezetője, testőre és szakácsa, egy bizonyos Uzel Tarla nevű férfi. Ön beszállt az üzletbe, amit apám nem volt hajlandó megtenni valamilyen homályos okból, ezért, hogy ne járjon el a szája, egészen egyszerűen magára hagyta a homoktenger közepén, előbb azonban Polaroid gépével készített róla még egy felvételt, és azt bedugta az ő ingzsebébe, hogy ne legyen olyan magányos. Aztán maga visszajött ide, újdonsült barátainak tetszett a hely a rég áhított letelepedésre, ezért beindították itteni ténykedésüket, Rachely áldásos közreműködésével. Na, ehhez mit szól?

Azt, hogy a fotó akár a Kiskunsági Nemzeti Parkban is készülhetett. A fantáziája viszont lenyűgöző. Mi maga, egy vándor mesemondó?

Nem egészen. Csak egy rossz lelkiismeret.

Abból nem kérek, köszönöm, lévén, az enyém tiszta, mint a szűz hó.

Eltéptem a képet és a lábai elé dobtam.

Bevallom, nem egészem értem önt, mondta.

Felálltam és az ajtó felé indultam. A kezem már a kilincsen volt, amikor újra megszólalt.

Örülök, hogy megismerhettem.

Jobb ötlet híján a hotel felé vettem az irányt, utam a Korona Presszó mellett vezetett, ahol megláttam Figaró kerékpárját a falnak támasztva. Rövid gondolkodás után benyitottam, éppen a játékgéppel volt elfoglalva, a szomszédos asztalnál pedig Dórémi ült, félig lecsúszva székén, újdonsült öltözéke csupa hányadék, szájából csorgott a nyál, amint feje mellkasára bukva erőtlenül ide-oda himbálózott.

Mi történt vele, kérdeztem.

Nem tudom, így ül itt, amióta megérkeztem. Semmilyen szóra nem reagál.

A WC-ben találtam egy felmosórongyot, kiöblítettem és letörölgettem vele a fáradt öregembert.

Jó lenne, ha nem műsoroznál többet és elindulhatnánk, mondtam neki.

És csodák csodájára fölállt, igaz, nagyon lassan, szeme mindvégig lehunyva, de akkor is fölállt, a bal karját átvetettem a vállamon és így, városnéző tempóban tettük meg a mintegy másfél órásra sikeredett távot. Aztán leültettem a hotel lépcsőjére és szóltam, hogy várjon. Ő pedig várt türelemmel. A portán ismét a vörös hajú üldögélt, későre járt, éjszakás lehetett azon a héten, megkértem, segítsen ágyba tenni az apámat, nemmel válaszolt, ahogy számítottam rá, azután próbáltam megvesztegetni, nemet intett többször, határozottan, erre nem számítottam, és amikor megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni, csak nevetett bőszen. Ezután finoman betömtem a száját, őt szolidan a székéhez, a székét udvariasan az asztalhoz kötöztem. A kulcs a helyén volt, ennek köszönhetően Dórémi az ágyamban aludhatott. Én a hallban tértem nyugovóra, a vörössel szemközt, egy díványon. Sokáig hallgattam dühödt nyögdelését, de hajnalban, amikor olajra léptünk, már az igazak álmát aludta. Asztalán rövid levelet hagytam, melyben ez állt –

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info