Melchior-Menyhért Roberto fiaként, délen látta meg a napvilágot. Kézenfekvő volt, mi lesz a sorsa: mihelyt felcseperedik, a családi hagyományhoz híven üvegfúvó válik belőle is. Csakhogy Menyuska nem gondolt a felcseperedéssel. Csak négy éve maradt, kicsinyke tüdeje már a születésekor olyan erőtlennek mutatkozott, hogy mindjárt nyilvánvaló volt, soha nem lesz belőle üvegfúvó. Ehelyett Menyus, noha süket volt, mint az ágyú, mivel hallatlanul érzékeny volt a rezgésekre, örökkön dünnyögött, valamiféle saját leleményű dalocskákat énekelgetett, amelyekre senki sem tanította. Némelyik olyan szomorúan hangzott, hogy anyánkat velem együtt mindig megríkatta vele, mások meg éppenséggel olyan vidámak, hogy körül kellett táncolnunk szegénykét. Valójában Melchi-Menyus dallikázása torokhangú nyögdécselés volt, egy visszamaradott gyerkőc nyifogása, amely egyedül nekünk tetszhetett. Roberto semmit sem értett az egészből, és hamarosan elhagyott bennünket. A faluban idelenn délen, a hegylakók közt nem tudódhatott ki, hogy kelekótya fiúgyereket nemzett, így hát a nagymama, Roberto la mammája gondoskodott róla, hogy mindhárman jó messzire elkerüljünk a falubeliek szeme elől. A kapucinusok rendházában talált nekünk helyet, Menyuska egész úton odafelé mindent eláruló hangerővel kornyikálta el legszebb nótáit. És mégis, a 82-es vaporetto elhaladt a Barbarido-, a Garzoni-, a Resonico-palota mellett, átsiklott a Rialto alatt. Végül az Akadémia előtti megállóban leszálltam. Tudtam, hogy itt talállak, a Santa Maria della Salute-templomban vagy valahol a téren: fiatalon vársz, vág az eszed, szókimondó vagy; arcod beesett, enyhén hajlott az orr, tekinteted metsző, nyakad feszes, kidomborodnak rajta az erek, vállad csontos, enyhén hajlott a hátad. Vajon fekete szegélyű tógádról kell hogy felismerjelek? Nem, ezúttal nem viseled majd a danaidák öltözékét. Tart a velencei karnevál, a Harlekinok és Pantalonék nyüzsgésében kell rád ismernem, három arcból álló maszk alatt (rajta négy üres nyílás két szempárnak, három orr, bal felől, valójában az arcát rejtegető személy füle helyén komikus grimasz, jobboldalt komor kép, középütt pedig merev arckifejezés, akár a halálé, meg a karneváli ismeretlen saját szeme), medúzamaszkban, strucctoll fejékben vagy kígyó alakú hajfürtök alatt. Hol rejtőzöl, Euripidész? Miféle játékot űzöl velem? Én az orvos képét öltöttem magamra, az orvosét, aki felveszi a harcot a pestissel. Hiszen tudod, Athént több ízben is megtizedelte a járvány a peloponnészoszi háborúk idején. Álorcámon hatalmas, madárcsőrszerű orr díszeleg. A szájamat szabadon hagyja, hogy utánad kiálthassak, szemem takarásban, a csőr belsejében pedig illatos füvek sorakoznak: Basilica liofozzato, Salvia, Menta. A kis mellékutcákból és közökből (Calle Boguolo? Calle del Pestin? Calle Veneziana? Calle Magazen?) ismeretlenek rajzanak elő. Az ismeretlen nők keblén „wonderbra”, mellükre tapadó kelme, hajuk boszorkányosan kibontva, a lábuk hosszú (telt combok, kecses, vékony lábikrák, keskeny lábfej), és csupa jó illat lengi körül őket. Arcukat maszk fedi el, hangosan nevetnek. Azabolátlan honi nők és a stranierák a karnevál végeztével a telihold világában valamelyik házban kötnek ki vagy egy palotában a Canalae grande olajosan fénylő vize mellett. Könnyelmuen kinyílnak a pezsgőtől és a friss, csillagfényes éjszakától megmámorosodva, amelynek csak egy kis csillaga hunyt ki, könnyelmuen adják oda magukat vadidegeneknek. A paloták kanyargós lépcsői nedvesen fénylenek. Visszhangoznak a márvánnyal kirakott alsó szinti termek, amelyekben először vetik hátra fejüket, elfogadva a csókot: kiesik kezükből a kis női táska, a legyező, felcsúszik az aranygombos blúz dereka; fenn, az emeleten pedig, a pompázatosan kifestett ovális mennyezet alatt szemérmetlenül minden ruhadarabot ledobálnak magukról, a pufók angyalkák szeme láttára, akik bámészan figyelik őket odafentről, és anyaszült mezítelenül átkulcsolnak hosszú lábukkal egy pohos pasast, ágyékát a lovagjuknak, a segniornak, a cavaliere-nek; mert a férfi odavan a nőért és a nő eped a férfiért (szerelmes leveleket írt neki az Arne mellől, az Adige folyó kőhídjára telepedve, s így kezdte őket: „Szerelmem, szólíthatom-e Önt e szóval, mert hiszen Ön a megtestesült poézis; tudnia kell, hogy már csak a neve is merő költészet; hangzása templomian áhítatos, gyermeki és merész. Az Ön neve nem cseng össze a jelennel, a múltból ered vagy a jövőből mindétiglen. Az Ön neve rendelte így, s Ön választotta ezt a nevet.”); mégpedig azért , mert az illető befolyásos ember, és egyengetheti az útját a milánói manökenkedésben; s végül mert így akarja maga is, akárcsak egykor az én bátor anyám, csak mert játék az egész, és ő azt választja, és azt dobja el magától, akit akar… De ez a velencei karnevál ideje, és tart egész éjen át. Este van, langyos mediterrán február, tíz óra tizenöt (nem pedig húsz perc múlva hat). A Fenice Színház énekesnői végeztek az utolsó előadással, arcukról szedik le a sminket, torkukat gyógyteával öblögetik. Most majd ők is fölteszik az élet álorcáját, és kilépnek Velence utcáira. A palotákban a lakájok a frakkjuk gallérját igazgatják, fehér kesztyűt öltenek, várva a sebes motorcsónakon érkező házigazdákat és velük a kisasszonyokat, a szeszélyes szopránokat; s a nevetést, a nevetésüket is várják a szolgák, a primadonnák pezsgőmámoros kacagását s kalauzuk hahotáját, a tereken pedig sok új szál fonódik. Párosával, hármasban meg-megállnak, és indenki úgy köszönti a másikat, mintha ismernék egymást. Akárcsak Shakespeare-nél a Rómeó és Júliában, akárcsak Verdinél az Álarcosbálban. Jelen vagyok én is, középkori orvosnak maszkírozva, s te is itt vagy valahol, Euripidészem – tudomásomra jutott, hogy Pulcinellaként, csak éppen képtelen vagyok kideríteni, melyik is lehetnél te a töméntelen Pulcinella közt. Rejtőzködsz, szalamiszi, mindhiába. Nincs más hátra, össze kell ismerkednünk. Tudod, hogy egynémely titkomat rád bíztam. Leírtam már három olyan emberalkatot, amely meg tudna lenni erkölcs nélkül; utánad kürtöltem, hogy a Nagy Vétkest hiába is keresnénk az emberek között; segítségedet kértem amikor kis híján alkut kötöttem a kísértőmmel. Most várlak. Euripidész, segíts! Nagy léptekkel rovom az utcákat, óvatlanul befordulok sötét zugokba, rá se gondolva, hogy ki is rabolhatnának. A víz felszínének visszfényeiben kereslek, és tudom, hogy itt kell lenned. Dogana del Mare, az üdvözlet templomának oldalánál, a Canale grande oroszlántorkában. Itt végre, az aranygömb és a zászlót tartó fiúcskaként megmintázott patinás szélirányjelző alatt megtaláltalak: áradt belőled az évszázadok levegője, amelyeket végigaludtál, rosszabbul festesz, mint amilyennek azok gondolnak el, akik szeretnek, akkori énedre emlékeztetsz, amilyen az első dionüszoszi ünnepeid idején voltál, amikor a Pella lányaival léptél fel drámaíróként. Úgy állsz ott, mintha örökkön itt vártál volna rám; végezetül leveszed álarcodat, és úgy mutatkozol meg előttem, mint tanítványaid, Prótagorasz és Prodikosz előtt. Vajon a szeretőid voltak? Manapság a pederasztia újfent az artisztikus férfiszerelem kifejeződése, gay az összes operaházi és színházi rendező, de te meg én csak két, egymásnak feszülő mutatóujj leszünk; úgy nyújtsd ki felém a kezedet, ujjal mutatva rám, mintha meginteni akarnál. Nekem szögezed: „αρ’ οισθ’ αφ’ ων ει;” „Tudod-e, ki lennél?” Hát, látod, tudom. Másféle civilizációhoz tartozom: a nyugat-rómaihoz, amely tisztában van az idő múlásával és kieszelte a fejlődés kerekét. Rátok, az ókori Görögországra gondolva évszázadok óta alapvető hibát vétünk. Hellászt a saját szemünkkel nézzük, nem a tiétekkel. Az antik vívmányokat aszerint értékeljük, hogy mennyiben előzményei a maiaknak. Sokunknak nem megy a fejébe, hogy a régi társadalmak – és ez alól a te görög világod, Euripidészem, nem volt kivétel – csaknem vakok voltak a fejlődésre. A mai ember értékrendje szerinti fejlődés ismeretlen még a görögök második nemzedéke előtt is, a Homérosz és Demoszthénész közötti korból. Úgy bizony, nálatok csaknem hat teljes évszázadon át erotikus, esztétikai és etikai elképzeléseitek körül forog minden. Ami ezen kívül van, magánügy. A csillagok, az égitestek mozgása, a világegyetem alapjai, a fizika egyik-másik törvénye, ötletek a hadviselés megújítására , mindezek távoli ügyek, feltárásuk nem köti le nemzedékek kíváncsiságát: figyelemre méltó, de nem nagyra tartott témák. A sok-sok hellén településen, szanaszét a szigetvilágban először is Szapphó, Anakreón vagy Pindarosz strófáinak felidézgetésével bíbelődnek, azután, te szabad szalamiszi, fáklyás ünnepséget rendeznek Dionüszosz isten tiszteletére, az emberi történelemben először osztanak ki és játszanak el szerepeket, végül pedig a szümpozionokon ifjaik kibontakoztatásával és ismereteik elmélyítésével foglalkoznak. Mindazonáltal anyagi gyarapodás valójában nincs a hellén világban. Időszámításotok az olimpiai játékokkal kalkulál, de azért tíz olimpia nem alkot nagyobb egységet, dekádot, és az olimpiák előtti kort sem igyekeztek a négyéves szakaszokat visszavetítve tagolni és korszakolni. A régi idők mérföldkövei a nagyobbfajta barbár betörések vagy egy-egy híres ostrom, mint például Milétoszé vagy a lydiai Szmirnáé. Az ennél is régebbi korok teljesen ködbe vesznek, és merőben mitikus időközökkel számítódnak. Tudom, te is azt tartod, hogy az istenek nem ölthetnek határozott alakot, mert vagy mindenütt jelenvalók, vagy elérhetetlenek, el tudod-e azonban képzelni, mennyit fáradozott azon történészeink és filológusaink egész hada nemzedékről nemzedékre, hogy Krisztus keresztre feszítésétől visszafelé felparcellázza történelmetek folyását? A peloponnészoszi háború 431-től 404-ig tart, Euripidész, Mneszarkhosz fia 484-ben születik meg Szalamiszban, Szókratész 399-ben üríti ki méregpoharát, Szolón 483-ban lát hozzá reformjai végrehajtásához, a szapphói akadémiát 626-ban alapították, Alkhaiosz 601-ben tér vissza száműzetéséből, s veszi számba fegyvereit. Így énekel: „μαρμαίρει δε μέγας δόμος χαλκωι: παισα δ’ ’Άρηι κεκόσμηται στέγα” „Házamban fénylik a fegyver bronzverete, udvaromban Arészra emeljük serlegeinket.” Mégis, Euripidészem, te tudod, hogy az emberek nem lehetnek hitetlenek, mert hiszen megállapítottuk: ha nem hinnénk abban, hogy a másvilágon számadással tartozunk a bíró előtt, ha nem hinnénk a Megváltó színeváltozását, nem lenne etika sem. Három válfajuk van a hívőknek; de lépjünk be most a Santa Maria della Salute-templomba – a látvány, amely fogad bennünket, nem olyan, amilyennek építője, Baldazare Longena megálmodta, mert az oldalajtón léptünk be. Az első fajta az ateista hívőké, akik keresik saját vallásukat. Halottaik velük élnek, beszélnek is velük, de nem képzelik őket a temetőbe, kőlapok alá, sem pedig a szentélyek altemplomainak fémajtós szekrénykéibe, melyek előtt homokba állítva olvadoznak a holtak lelki üdvéért gyújtott gyertyák. Javarészt tudósok tartoznak közéjük, olyan emberek, akik a Mars spóráit kutatják és mechanikus karokkal, röntgen-spektrográffal ellátott szondákat bocsátanak fel az urbe; azok, akik a kollektív tudattalant tanulmányozzák, és Amerika-szerte (az én Amerikámban, az én lerombolt New Yorkomban) pszichoanalitikusi díványra fektetve kérdezik ki pácienseiket; mindazok, akik jó századéve arra jutottak, hogy az ember, a kozmosz, a tudat fejlődésében lennie kell valamilyen logikának , amely pótolja a Teremtő feltételezését, így nyílt sebet ejtettek a hagyományokon, és szélesre tárták az ajtót, amely a huszadik század sötét bugyraiba vezetett. Az ateisták nem tévednek be a kis zöld függönnyel elfedett ablakú ódon fa gyóntatószékekbe, amelyek felirata „p. spirituale”, sem pedig azokba, amelyeké meg „p. coauditore”. Lépj be most te, Euripidészem… természetesen ez utóbbiba („coauditore”), és valld meg a bűneidet, ha vannak. Halk hangon seppegsz, te hitetlen, görögül, de úgy hallom, te is bűntelen vagy, majdhogynem makulátlan. Az ateistáék, szalamiszi, feltekintenek az égre, és csak azt látják ott, ami az orruk előtt van. „Istenem, mennyi csillag!”, motyogják maguk elé, de az élet átlényegítésének elvetése, az, hogy lehetetlen az egyetemes hóhér szerepében látniuk magukat, őket is hívővé teszi. Nyilván a csillagmiriád, a rózsaszín és kék égi buborék, nyilván a hívogató, mélységes feketeség, melynek nem lehet belátni határát, ösztökéli őket arra, hogy higyjenek; higyjenek ők is, a leendő hitetlenek. Tekints fel, Euripidész, itt, az angyali üdvözlet szentélyében. Az oszlopokat veres posztóba burkolták, fejünk felett a nyolcszögletű központi boltozat tizenhat ablakkal. Longena, az építész hatalmas kupolát gondolt el, amely uralja a Grand canale bejáratát, koronának képzelte, amely Szűz Máriát magasztalja. Egymilliónál is több kőtömbből emelték a templom falait, Longena több mint fél évszázadon át irányította a munkálatokat. Hiába, nem érhette meg a befejezést, a napot, amikor felmagasodva állt a Máriának szentelt egyház, várandós pocakjához hasonlóan domborodott, mint anyám hasa. 1630-tól 1682-ig vezényelte Longena az építők munkáját, akkor elvitte valamiféle trópusi láz (talán az „el tor” néven emlegetett kolera, amely rejtélyes módon a karavánutakon négy-öt évenként rendszeresen megtámadta Velencét). Nem fejezte be templomát, amely alakjával – nagy kör és kicsiny, kereszt alakú toldalék – mintha eleve a női nem jegyét hordozná, de a hívő emberek e másik fajtája sem kételkedik, Euripidészem, a saját – építészi, szónoki, vezéri – nagyra hivatottságában. A magukfajták saját magukban találnak az istenre, és vallják, minden gnosztikusnak a szívében lakik az istene, azt tartják, hogy a hitet ismeretekre és tudományos igazságokra lehet alapozni. A hívőknek ez a második fajtája becsüli az arányosságot, az áttekinthetőséget, a szimmetriát; tekintetét nem az üres égen jártatja, mint az előbbi, hanem örömét leli az ívekben, boltozatokban és templomhajókban; viszontlátjuk marhabőr kötényben, rajta jelzésekkel, melyek a szabadkőműves-páholyok nagymestereiről árulkodnak; megtaláljuk a vetélytársaikat gyűlölő zongoravirtuózok között, s mint bűvészt, színészt, pantomimest, bábjátékost, titkosírás-kódolót és -fejtőt. Így érvel: „Spinoza istenében hiszek, aki a létező harmóniájában nyilvánul meg, nem pedig olyan istenben, aki az emberi lények sorsáról és cselekedeteiről visel gondot.” Bárcsak felrepülhetnénk a levegőégbe, és letekintve mint feltartott esernyőket láthatnánk meg az üdvözlet templomának kupoláit: egy hatalmasat, karcsú laternával és körben tizenhat szoborral, mellette a kisebbet két barokk oszlopával és mögötte ugyanolyan laternákkal; ha ezt láthatnád, megértenéd, mire gondolok, és miért van az, hogy ezek az utóbbiak csak Spinoza istenét hiszik. A hívők második fajtája valójában hitetlenül hisz. Nem fogadhatják el a halál tartományának merő sötétségét, mert az áttekinthetetlen, beláthatatlan és cseppet sem harmonikus. Bizonyosan közéjük tartozik a mi építészünk is, Longena, aki után fennmaradt az üdvözlet templomának nagy kupolája nyolc osztatú koszorúpárkánnyal, tizenhat ablakkal és mindegyik márványszobor mellett egy-egy kőcsigával, mint a barokk Velence páratlan ékessége. Ilyen fokú összhang nem lehet semmiképp sem lehet hiábavaló, Euripidészem. Sok gnosztikus éppen ezért észember, aki szereti az életet, és nem foghatja fel, mire lenne jó annyi szépség, az ember alkotásainak ilyen változatossága, kire lenne jó az önfeláldozó munkálkodás létrehozásukon – vagy épp az összes botlás a tragédiáidban – ha mindennek a végén a semmi vár, a semmitlen semmi örökkön örökké. Ők is hisznek, Euripidészem, mint ahogy végezetül a hívők harmadik fajtája, akik egyedül nevezik magukat isten gyermekeinek és mindenben az isteni elgondolást fedezik fel, a magasan felettük álló Teremtőét, s a saját életüket hajlamosak jelentéktelen porszemnek tekinteni a jó és a rossz nagy mérkőzésében. Ők, akik áldozati darabot vesznek magukhoz Krisztus testéből, és kortyolnak a Megváltó véréből, lakóhelyről álmodnak Krisztus országában, függőkertekről az elnyert paradicsomban. Az övék a harmadik, egyben az utolsó fajtája azoknak, akik morális elveknek vetik alá magukat, az összes ember e három csoport valamelyikébe tartozik. Mneszarkhosz fia, te is köztük vagy. Én is köztük vagyok. Én mint hívő; te mint gnosztikus. Én mint keresztény; te mint pogány. Én mint barbár; te mint hellén.
Bognár Antal fordítása
A regény gazdaságosan bánik az idővel, szinte mérőszalaggal méricskéli azt, hogy a két főszereplő, Aomame és Tengo fejezetei a linearitás törvényét szem előtt tartva gondos átfedésbe kerüljenek, de a történetekben mégis összeomlanak a válaszfalak. Az előrehaladást sorozatos megtorpanások és visszacsúszások hátráltatják, miközben a valós idő kifolyik a regénytér talapzatai között. A cselekményből, mint egy hirtelen megáradt folyóból apróbb mikrotörténetek ágaznak el, amelyek kifutása a szigorú kontroll dacára izgalmasan teszi cseppfolyóssá, nehezen befoghatóvá a szöveget. Hiszen a késleltetett, szántszándékkal lelassított szerelmi történet minden apró adaléka kulcsfontosságúvá válhat egy-két fejezetet követően – miközben az 1q84 a holt betűkhöz szegezi olvasóját, komoly figyelmet követel meg. Az ökonomikus hozzáállás mellett szinte említésre sem érdemes, hogy a regény az időt teszi fő témájává. Filozofikus eszmefuttatások helyett, tehát ahelyett, hogy definiálná, szétírná vagy bemutatná azt, belehelyezi szereplőit, két holdat pingál az esti égboltra, és észrevétlenül átállítja az óráinkat. De a háttér betakarja a történetet, nem merev drapériaként feszül a képzeletbeli színpad mögött, hanem – ahogyan Az arany virágcserép üvegcséi Anselmus diákot – rabul ejti a figurákat. Az üvegfal mindazonáltal csak a regény szerelmespárja számára tiltja meg az átkelést, hiszen Aomame és Tengo halasztódó találkozásával szétrobbanna a másik kozmosz, végérvényesen eltolódnának az egyensúlyok, a mágiát pedig elnyelné az úgynevezett valóság. Amelyben a találkozás soha nem jöhet létre.
