Trieszt

Ez már a part, s a tenger: haltemető,

egymásba nő a faág s a vezeték,

öreg tenyér, egy holt város ráncai,

zúzalék, nyálka, télközépi esők,

rókalábnyom az út mellett a hóban…

Ez már a part itt: otthon a Seolban.

 

Ez meg a város: puha, iszapos föld,

hol elvonult a magasságos tenger,

az üres égen borotva-sirályok…

Repülnek? zuhannak? szöknek? – ki tudja;

hó alatt szunnyad a sárkányfogvetés,

tengerből tó lesz, a bőségből kevés.

 

Szél támad, csontrepesztő, a hegyekből,

azt mondják, neve: hiábavalóság,

s egy sötét csillag úszkál a víz alatt…

Állj meg itt, testvér! Marhád, juhod, lovad,

ami maradt, a tengerbe tereld be,

ne emlékezhess már saját nevedre.

 

Járd be a város színét és visszáját,

kémleld a kapuk fölött a holtakat,

éjszaka barátkozz meg a kutyákkal,

hisz ez voltál te is: vándorló kutya,

hol halott isten vonta meg a fészkét,

hírlik, úgy hívták: rettenetes részvét.

 

 

HA HOMOKBA CSAP A VILLÁM,

ÜVEG KELETKEZIK

 

Egy vázában nyílik ki

a kő és az boltozat,

a sötét napba a víz is visszafolyik,

most már egész

a vállamig ér a tenger.

 

Láttam: két aszott

gyermek külön ágyban,

nagynéném meg a sógor,

aztán egy vonat,

s mint terepszínű tojás,

megérkezett vele

a téli éjszaka is.

 

Nyugodtan hevertek

kint a szétszórt falvak,

tekintetem,

mint űrbe csapó tenyér,

csontszínű árnyak

csomóztak az égre,

a köd fölé magaslott

egy hólepte erkély.

 

Majd bronzkori mező,

átlátszó virágok,

a néma Ámor

egy szobor körül futkos,

és fönt a hold is,

miként herélt segge –

most már egész

a vállamig ér a tenger.

I. Idilium

 Azhol egy vadász Violának kegyetlenségéről panaszolkodik

                      1. 
Egy megbusúlt vadász kikelet idején
Egykoron könnyü nyilat kezében vévén,
Egy sebes szarvasgémnek nyomát keresvén,
Sokat, de hiában, járt Dráva erdején.

                      2. 
Végre fáradságát hogy heában látta,
Egy nagy jegenye dült fát nem messzi láta,
Az hol fáradtságát leülve mulatá,
Gondolván, bánatját hogy evel mulatná.

                      3. 
De nem nyugodhaték itt Cupido miát,
Mely néki igy monda: “Keresd meg Indiát,
Kelj szárnyadra, járd meg az vadon Libyát,
Mindenütt ott látod erős kezem iját.

                      4. 
Tule s Islandia, Tanais el nem röjt,
Ha megnyilik Atlas, s maga gyomrában röjt;
Valamint az a’ gém bőr alatt sebet röjt,
Ugy tégedet nyilam mindenütt öl és fojt.”

                      5. 
Igy monda Cupido; és ugyan igaz lén,
Mert mindenkor benne ujult az égő szén;
Vagy vólt az esztendő ifiu, avagy vén,
Mindenkor ű szive háboruságban lén.

                      6. 
Az szép Violának nagy kegyetlenségét,
Magas kőszikláknak engedetlenségét,
Sokszor könyveivel irá keménységét,
Az dűlt fárol mostan igy kezdé el versét:

                      7. 
“Oh te szép Viola, te két szemed mely szép,
Annyira kegyetlen hozzám, mint márvány kép,
Mast vigaszik minden az kikeleti nép,
Csak az én örömöm te miáttad nem ép.

                      8. 
Mast sivó oroszlány letészi haragját,
Mast erdei kan nem köszörüli fogát:
Te kegyetlenségednek nem látom módját;
Örökkén rám gyujtod szüvednek haragját.

                      9. 
Mit használ, ha szüvem olthatatlanúl ég,
Ha kemény szüvedben van olvadhatlan jég?
Mast im jómra vagyon szépen megderült ég,
Ha szemem essőjének nem szakadhat vég.

                      10. 
Mit örülök rajta, ha hegyrül lement hó?
Ha bánat ugy hordoz, mint erős szájú ló,
Ha az én sok könyvem árvizhez hasonló,
Ha búm örökké nő, mint fára az komló.

                      11. 
Az én könyvem árviz, és tenger bánatom;
Immár csak aliglan magamat állatom,
Mert több bú engem vér, azt igazán látom,
Hogysem hab kűsziklát, vagy szél nagy fát parton.

                      12. 
Az Helka tüzei nékem kegyelmessek,
Nékem Késmárk kövei engedelmessek,
Az Dráva vizei nékem nem sebessek:
Csak az te szép szemeid nem kegyelmessek.

                      13. 
Az tigris nem örül ugy véres prédában,
Mint te, oh kegyetlen, lölköm fájdalmában,
Gyönyörködöl szüvem szaggattatásában:
O, te vadnál vadabb s kegyetlenb magadban!

                      14. 
O, hányszor kivánom: Mongibél esnék rám,
Életemmel eggyütt mulnék el bús órám!
Ha oly igen gyülölsz, ölj meg te violám!
Mondhassam: miáttad fogy el végső órám.

                      15. 
De te irgalmatlan örülsz én kínomnak,
Örülsz s nem kivánod, hogy egyszer meghaljak;
Hanem véghetetlen nehéz bánatomnak,
Bővited örökkén forrását kínomnak.

                      16. 
Ha oroszlány anyád is lett volna néked,
Scitiai medve ha szoptatott téged,
Mégis nem kellene igy kegyetlenködnöd,
Igy kínban örülnöd s vérszopóvá lenned.

                      17. 
Acél meglágyulhat tüzzel, mesterséggel;
Hangya-nyom kűsziklán esmerszik üdővel:
Heában tégedet apolgatni verssel,
Tüzzel, mesterséggel, s nem hajolsz üdővel.

                      18. 
Sohajtásim annyit lágyitnak te rajtad,
Mint gyönge szél tölgyfán, az mely nem hajolhat;
Az mint nagy kősziklát tengerhab nem ronthat,
Ugy verseim tégedet nem lágyithatnak.

                      19. 
Miért szépségedben magadat elbiztad?
Mely mint egy szép gyöngyvirág, hamar elrothad;
Mint egy csurgó patak, mely vissza nem folyhat,
Ugy fút el szépséged s változik szép orcád.

                      20. 
Futsz mast én előttem, mint galamb ölyv előtt,
De ha szárnyas vagy is, nem éred az üdőt,
Esztendő is elfút te szépséged előtt:
Azt tudod-é: szépség hogy néked örököd?

                      21. 
Leszedi orcádról az üdő szép rózsát,
Sürü barázdákkal megszántja orcádat,
Ezüstté forditja szép arany hajadat;
Bánni, de heában, fogod tett dolgodat.

                      22. 
Akkor fogod mondani: oktalan voltam,
Rózsát virágjában le nem szakasztottam!
Mikor még lehetett, akkor elmulattam:
Mast, mikor nem lehet, kezdeni akartam.

                      23. 
Ah, ne légy kegyetlen! Végy példát mindenről,
Tanúlj és végy példát keserves szivemről,
Megesmered kinját bánatos versemről;
Talám szerelemtől ment lészesz egyedül?

                      24. 
Mindenben szerelem nagyon uralkodik;
Ez széles világ is mind néki adózik.
Nézd, szerelem miát madár mint kínlódik;
Nézd szép fülemilét, mely igen aggódik.

                      25. 
Az szerelem miát nem találja helyét,
Gyürürül fenyőre változtatja helyét;
Mindenütt ujitja szép siralmas versét,
Mert bánja társának tűle távul létét.

                      26. 
Hát özvegy gilice, mert elveszté társát,
Mikor száraz ágrol terjeszti panaszát,
Untalan, óránként neveli sirását,
Bánatban nem látni néki lankadását.

                      27. 
Nem szóllok ezekről, mert gyönge madarak,
Talám nem csudálod: szerelemtül agnak;
De ki szerelmesebb, mint az fene vadak,
Griffek, oroszlányok s kegyetlen hijennák?

                      28. 
Kegyetlen az erős és vitéz oroszlány,
De nőstennye előtt szeléd mint egy bárány,
Ama külömb szőrü, szép mint egy szivárvány,
Vad tigris: társához, mint együgyü bárány.

                      29. 
De mi vagyon fenébb iszonyu medvénél?
Ez is szerelemben nem mint kegyetlen él,
Zöngnek az kősziklák ű bömbölésével,
Társot keres magának sok mesterséggel.

                      30. 
Tudja az szerelmet az szarvas, mit tészen;
Addig nyugodalmat magának nem vészen,
Míg orditásával sok panaszt nem tészen,
Míg kedves társátol örömet nem vészen.

                      31. 
Mit nem csinál az ló, és mit nem fáradoz!
Nyerit, rúg és kapál, míg nem jút társához;
Lángot fuj szájábul, szüvében halált hoz,
Más lovat ha közel lát kedves társához.

                      32. 
Azt tudod-é, az halak tengerben mentek
Szerelemtől? elhiggyed, azok is égnek,
Balenák, cethalak és görbe delphinek,
Cupidónak harácsot ezek fizetnek.

                      33. 
Mely szépen éneköl tengeri Sirenes!
Ű szép gyönge verse oly igen keserves,
Hogy még Pluto előtt is vólna az kedves,
Hát minden, világon az ki él, szerelmes.

                      34. 
O, tudja Pluto is, mit tészen szerelem!
Noha irgalmatlan s nincs nála kegyelem,
Az a’ rettenetes kevély fejedelem
Nem találja helyét, mert fojtja szerelem.

                      35. 
Nézd, Proserpináért miként szüve szakad,
Mint Cupido miát nyavalyásul lankad.
Nézd, mely igen hajtja tüzhányó lovakat,
Noha érdemetlen éli Proserpinát.

                      36. 
De mit mondjak mindenható Jupiterről?
Sokszor elfeletközik istenségéről,
Szálléttotta sokszor szerelem le égből,
Sokszor levetközött isteni köntösből.

                      37. 
Az szerelem őtet sassá változtatta,
Mikor Ganimedest az égben ragadta;
Danaera magát aranyúl szállatta,
Europa is Jupitert bikávul látta.

                      38. 
O, te kegyetlen érc, egyedül kegyetlen,
Földön, nagy kősziklákon, mély tengerekben,
Irgalmatlan poklokban, magas egekben
Van szerelem, de nincs csak az te szüvedben!

                      39. 
Mert bizony eddig ennyi könyörgésemre,
Nagy Késmárk is, ily alázatos versemre
Megindúlt vólna sok hullatott könyvemre,
Duna vissza folyna az magas hegyekre.

                      40. 
Az mérgös kígyót is megszelédéthetném,
Basiliscus haragját megenyhithetném,
Sárkánt ennyi üdőre megfékezhetném:
Ihon te kegyelmedre szert nem tehetém!

                      41. 
Talám nem hiheted sok esküvésemet,
Édes szép Violám, s nem hiszed hitemet?
De az én homlokomon látod szüvemet,
Látod bű forrásu nyavalyás szememet.

                      42. 
Bár ne higgy énnékem, kérdezd kősziklákat,
Kérdezd meg ezeket az nagy álló fákat,
Kérdezd meg ezeket az vad barlangokat,
Az honnan Echo ád sok bús választokat.

                      43. 
Nincs itt oly kis erdő, sem oly kicsin füzes,
Sem nyár, sem jegenye, sem fenyős, sem egres,
Az hol az te neved jól nem esmeretes;
Mindenütt nevedről zöngött úntalan vers.

                      44. 
Ha téged megcsallak, szerelmes Violám,
Mindjárt nagy Vesuvius szakadjon én rám;
Forduljon rám első szarvasra lűtt nyilam,
Vagy éltömben hollók kákogjanak énrám.

                      45. 
Ixion kereke törje meg csontomat,
Titius kányája rágja meg gyomromat;
Ne légyen, ki szánja én állapatomat,
Nap gonoszra forditsa én minden jómat.

                      46. 
Nálad van én lelkem, hidd meg, nem csalhatlak,
Csak annyi lélek van bennem, hogy ohajtlak;
Holtnak én magamat, téged lángnak tartlak:
Láng égben elröpül, itt holtak maradnak.

                      47. 
De te ohajtásommal könnyebben röpülsz;
Ez az holt test nem mehet oda, az hon ülsz,
Miért hát nyiladdal hóltom utánn is lűsz?
Mért érdemetlenül reám kegyetlenülsz?

                      48. 
Szüvemet elvitted, itt hagytál magamat,
Vagy add meg szüvemet, vagy vigy el magamat;
Vagy minden két résszel együtt ölj magamat;
Ne nézd ily örömmel szörnyü halálomat.

                      49. 
Az vadász nyúl után futtat sok földeken,
Erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken;
De ha halva látja függve egy törzsökön,
Nem örül már rajta, mást keres mezőkön.

                      50. 
De te, o, vérszopó, nem elég, megöltél,
Holtom után inkább rajtam gyönyörködtél;
Te sivó oroszlány, igy nem gyönyörködtél
Piramus ruhájában, kit kutnál löltél.

                      51. 
Ne fuss én előttem, o te gyönge virág,
Ne röpülj el tűlem, o ragyagó csillág,
Nézd én bánatomat, mely belől engem rág
Üzze el rólam ezt kezedbül egy szép ág.

                      52. 
Lám az vad kerecsent megszelégyithetni,
Lám sebes solymot is kézre süvölthetni,
Pannak nehéz nem volt holdot elhitetni
Hogy égbül leszálljon, s kész légyen szeretni.

                      53. 
De, o, én nyomorúlt bolond, mit csinálok?
Sisiphus kövével nagy hegyet hajgálok;
Azt tudom, kigyónál kegyelmet találok,
Azt tudom, örömre nagy bánatbul szállok.

                      54. 
Szeret az Viola, de jaj, nem engemet!
Szereti Licaont, azt az hamis ebet,
Az ki meg nem győzhet semmivel engemet
Annak adja magát, szaggatván szüvemet.

                      55.
O, haragos Viola, én ellenségem!
Csak azt mondd meg igazán, kérlek, énnékem:
Licaon mivel győz, vagy tud győzni engem?
Mivel kérködhetik igazán ellenem?

                      56. 
Musáknál laktam én, Apollót szolgáltam,
Versemmel mindenkor nagy fát mozdithattam;
És noha teveled szerencsétlen voltam,
Kegyetlenségednek tulajdonithattam.

                      57. 
Versent verset Licaon ha mond énvelem,
Ugy jár, mint Marsias az Apollo ellen;
Hogyha penig akar versent futni velem,
Ugy jár, mint sok más is Atalanta ellen.

                      58. 
Hogyha kételkedik ű az én erőmben,
Ugy jár, mint Acheolus Hercules ellen;
Változzék bár mindenné az én kezemben,
Nem lesz tágossága én erős öblemben.

                      59. 
És noha ugy gyülölsz, mint sárkánt, engemet,
Nem vagyok én oly rút, hogy sértsem szemedet;
Mert nem régen láttam magam személyemet,
Az sebes Drávában minden termetemet.

                      60. 
Ha engemet nem csal az én hamis képem,
Külömb Licaonnál én deli termetem.
O, hányszor kivánnak az szép Nymphák engem!
Hányszor csókot hánnak rám úton mentemben!

                      61. 
Esküszöm te néked az szüz Diánára,
Esküszöm Cupidóra s az ű nyilára,
Hogy mint szalma lángon, ugy ég szép Berleba
Miattam; ugy égett és ég is heába.

                      62. 
Én penig előtte, mint köd az szél előtt,
Mint te énelőttem, mint árnyék nap előtt,
Ugy futok és bujok szép szemei előtt;
Mégis én rút vagyok az te kedved előtt.

                      63. 
Szállj le, szép Violám, mint harmat az égből,
Vetközzél le immár kegyetlenségedből,
Szállj az én kezemre, mint karvoly fölyhőből;
Szánd meg ezt az szegényt, kit gyülölsz szüvedből.

                      64. 
Én sok mulatságot te néked találok,
Madarat vagy vadat, mindeneket találok;
Madárfogó hálócskát ollyat csinálok,
Hogy láthatatlanak lésznek cérnaszálok.

                      65. 
Hogyha hosszu náddal halat csalni akarsz,
Abban is énnálam mesterséget találsz,
Nálam sikos angvillát, ha akarsz, foghatsz;
Egy szóval mind ugy lész, az mint meggondolhatsz

                      66. 
Szállj le, szép Violám, és szeress engemet!
Néked otthon tartok két szép heuz kölyköt
Minap szerencsédre jártam az erdőket,
Anyjokat megöltem, megfogtam kölyköket.

                      67. 
Ugy megszelédültek, hogy járnak utánnam;
Sok játszásokat nézni ugyan kivánom.
Sokan kérték tűlem, senkinek nem adom:
Néked, édes violám, azokat tartom.

                      68. 
Esztelen, mit beszélsz, hányod panaszodat?
Mast is nem esméred-é bolond voltodat?
Gyülöli Viola te ajándékodat,
Gyülöli verseidet és temagadat.

                      69. 
Az te dolgod nem más, csak panaszolkodjál,
Bánat közt, mint Scilla tengerben, aggódjál:
Neveld az vizeket könyvhullatásiddal,
Sürősits fölyhőket sok sohajtásiddal.”

                      70. 
Igy végezé versét búsult szerelemben
Az ifiu vadász, és esék kétségben.
Az nevét nem irom ebben az könyvemben,
Mert az Diánátol tilalom van ebben.

                      71. 
Ad jobbat az Isten! Megsárgúl az kalász,
Üdővel megvídul az megbusúlt vadász,
Valaha megfordúl az rút fekete gyász,
Kit gyülölsz, viola, kedvedben lészen az.

 

 (http://mek.oszk.hu/01100/01137/01137.htm#1)

 

 

Hagofia (11. fejezet)

Tizenegyedik fejezet

Gulliver pénzhez jut. Végre utazhat villamoson. Látogatást tesz a pályaválasztási tanácsadónál, ahol megtudja, kik az élet és halál urai. Eljut a párt irodájába, ahol munkát ajánlanak neki.

Reggel a munkába indulók zajára ébredtem. Ahogy kinéztem az ablakon, ismerős látkép fogadott: csupa rohanó ember, idegesség a késés miatt, kapuból kilépő kabátgombolás, félrecsúszott sapka. Az egyetlen, ami hiányzott, a gyermekzsivaj. A nőket, miután megszülték második gyermeküket meddővé teszik Hagofiában: kevés a hely a szigeten, Elkör csak a fiatalok öregedésével gyarapodhat.

Nem volt Adatbázisom, hogy térképhez jussak, így egy robottól kértem segítséget. Furcsa, hogy eddig idegenkedtem tőlük, és most mégis biztonságérzetet adott, hogy ott vannak. Megmutattam egynek a kártyát, amit előző nap kaptam, mire útbaigazított. „Mit csináltok itt tulajdonképp?” Érdeklődtem. „Nem teszünk túl sokat. Eleinte segítettünk mindenben, ugyanazt a kényelmet akartuk biztosítani, mint Hagofiában. De az elköriek igazolták, hogy szükség van a falra. Lázadni kezdtek az újítások és a gépek ellen, elavult technikát követeltek, amely szerintük emberibb. Azt mondták, elidegenítjük őket egymástól, megöljük bennük az embert. Kértük őket többször, hogy magyarázzák el a problémát érthetően, de irracionális válaszokat adtak, mint magad is tetted sokszor, amíg tanultál. Most a technika luxusnak számít, kevesen használják és ők is csak töredékét a lehetségesnek. Az Adatbázis csak azon pároknál elérhető, ahol vettek képernyőt. Így mi most csak felügyelünk, és ha nagyon veszélyes lenne magukra, vagy Hagofiára a helyzet, közbelépünk.” Megnyugodtam, hogy valaki ügyel a rendre. Tovább is kérdezgettem volna, de akkor odalépett hozzám egy páncélozott ruhás férfi, és elrángatott. A robot felé szitokszavakat üvöltött, majd mikor arrébb értünk, erősen megrángatott. „Jobban is figyelhetnél magadra! Látom, az újak öltözékét viseled, szóval most az egyszer nem büntetlek meg. Vésd az eszedbe: a robotokkal tilos beszélgetni! Csak fertőzik az elmédet. Ha gondod van, beszélhetsz bárki mással.” Így tudtam meg, hogy erősen felszerelt rendőrség van, melynek feladata a politika szerint, hogy megvédjenek minket a robotoktól, de valójában azért létezik, hogy megvédje az embereket egymástól. Többnyire a pártok utcai harcait akadályozzák meg, de gyakran közbelépnek rablásnál, fosztogatásnál, vagy gyilkosságnál. Ezek számomra annyira régi fogalmaknak tűntek hagofiai tartózkodásom után, hogy először elszörnyedtem, mennyire rémes dolgokat tesznek itt az emberek.

Végre felszállhattam a villamosra, melyet a művészek kerületében láttam. Csakhogy nem volt pénzem rá. Láttam autókat elsuhanni, mint a fejlesztőknél. De erről egyelőre álmodnom sem lehetett. Mentem tehát gyalog.

A pályaválasztónál nagyon sokan álltunk sorba. Voltak néhányan olyan ócska ruhában is, mint az enyém: ők azok, akik velem együtt költöztek be előző nap. De voltak normálisabb öltözékűek is, akik csak átmeneti munkanélküliséggel küzdöttek. Először egy digitális jegyzetelőn ki kellett töltenem adataimat. Sajnos olyan, hogy külföldi nem szerepelt a kérdőívben, így jobb híján lázadónak vallottam magam. Több órát álltam sorba, az ügyintézés nagyon lassan folyt. A hivatalnok többször kiment, volt hogy tízpercekig nem is láttam. Rugalmas munkaidő, állapítottam meg magamban. A sorban állók többnyire még nálam is türelmetlenebbek voltak. Többször kiabáltak oda az ügyintézőnek, ami nem segítette igazán a haladást. Amikor rám került a sor, a flegma nő végigfuttatta szemét az adatlapomon. „Lázadó? Mit követtél el?” Reméltem, hogy gyorsabban fog vágni az agya, mint az eddigi elkörieké. „Nem vagyok igazán lázadó. Én egy hajótörött vagyok, akit robotok idehoztak, tanultam Hagofiában pár hónapot a megfigyelő folyosókon, és most itt vagyok, nem mehetek haza, Elkörben kell leélnem az életemet.” Meglepetésemre a nő nagyon is figyelt a szavaimra. „Végre, valami érdekes!” Mosolygott rám. „Miért vagy egyedül? Itt senki sincs egyedül, csak ha meghalnak mellőle.” „Hagofiában szigorú a népességszabályozás.” „Á, persze!” Csapott a homlokára. „Ha nőt adtak volna melléd, valakinek nem jut asszony, egy emberrel több megy el, ikreket kell szülni és így tovább. Robotlogika.” „Pontosan!” Nagyon megörültem, hogy végre valaki megért.

„Érkezett ma egy hívás a párt vezetőségéből. Egy híres lázadónk bejelentette a halálát. Holnaptól megüresedik az állása. Elmehetnél interjúra!” Óvatosan mertem csak kérdezni, így is szégyelltem tudatlanságomat: „Bejelentette a halálát?” „Persze, te nem tudod még! Emlékszel, amikor megöleltek beérkezéskor? A férfi, aki nyilvánvalóan nem az apád, valójában egy beépített ügynök. Egyrészt a Párt toborzója, másrészt egészségügyi megbízott. Ahogy megölelt, beléd ültetett egy vírust. A hagofiai orvostudomány mindent gyógyít, kivéve az öregedést. Nem tudják ugyanis igazán, mi az. Az elköri orvosok foglakoznak vele már régóta, de nem jutottak egyelőre használható információhoz. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy befecskendezzük a vírust. Ez felismeri, ha a testet eléri a végelgyengülés kezdeti stádiuma, amikor az ember már magatehetetlenné válik, és csak fekszik az ágyában. Hogy megőrizhesd a méltóságodat, a vírus működésbe lép: a bokád körül óránként vörös pöttyök jelennek meg. A huszonnegyedik pötty után a vírus egyszerűen megállítja a szíved. Egy napod van tehát, hogy dolgaid elrendezd, és nyugodtan halj meg.”

Megköszöntem a segítséget, eltettem az állásinterjú címét, és hazatámolyogtam. Tudni, hogy egy napod van hátra? Hogyan alhatnék így? Mi történik, ha álmomban kezd el pöttyözni a lábam? Veszítek hat-hét órát? És ha hibás a vírus? Meg sem kérdeztek, akarom-e! Tudom, mikor halok meg. Sokat elmélkedtem korábban, kívánnám-e ezt a tudást. Most már azt mondom, inkább nem. Mire elég huszonnégy óra? Mit fogok tenni? A mai napig van, hogy éjszaka felriadok, és leellenőrzöm bokámat. A paranoia,a mely akkor belém költözött, azóta sem hagy nyugodni.

Délutánra aggasztani kezdett, hogy nincs pénzem, fizetést pedig csak a hónap végén adnak. Róni kezdtem az utcákat, hátha találok valami bankot, vagy ahhoz hasonlót. Elkörben valójában két nagyobb város volt, egymáshoz meglehetősen közel. Egy-egy város egy-egy pártnak. A kettő között a határon állt az Országház, amelynek magas tornyai messziről is láthatók.

Ahogy sétáltam a belvárosomban, találtam egy épületet, ahol a reklámok szerint pénzt adnak kölcsön, alacsony hitelre. Itt megint sorban álltam, de hiába álltam ki, elutasították kérésemet, mivel nincs sem munkám, sem saját lakásom, mely fedezete lenne a hitelemnek. Ahogy kiléptem, egy műbőrdzsekis férfi karon fogott, és egy sikátorba vonszolt. Ellenkezni nem volt esélyem.” Ha pénz kell, adok. Nesze, ebből a fizetésedig megleszel. Akkor majd megkereslek, és visszaadod a másfélszeresét, két részletben. Vagy ez, vagy éhen halsz, nincs más választásod. És ne merj rendőrhöz fordulni, vagy átverni. Tudom, hol laksz.” Azzal, mielőtt reagálhattam volna, ott hagyott. Mindig is rettegtem az uzsorásoktól, de az éhhalálnál tényleg jobb volt. Úgy vettem észre, az új emberekre egy egész iparág épült, melynek fél-legalitását mindenki elnézi valamiért. De nem törődtem most ezzel: egy ételbárban ettem valami borzalmasan elkészített halat, aztán hogy valami jó is legyen a napomban, végre kipróbáltam hazafelé a villamost. Zsíros ülései, az izzadtságszagú emberek, a folytonos nyikorgás valahogy nem emlékeztetett a hagofiai mására, amelyet rendesen karbantartanak, ráadásul ingyen. De ezen a csalódáson már fenn sem akadtam igazán. Második napja laktam Elkörben, de már elvették ruhámat, tartoztam az államnak, a pártnak, meg egy rosszarcú idegennek.

Abban a hiszemben keltem fel, hogy munkát kapok, és akkor kicsit legalább rendeződnek a dolgaim. Felkerestem a megadott pártirodát, hogy a megüresedett lázadói posztra jelentkezhessek. Elképzelni sem tudtam, mi lehet a munkája a hivatásos lázadónak, de a pénzre nagyon nagy szükségem volt.

A párt irodájában már nem kellett sorban állnom. Valamivel előkelőbb volt ez az épület, mint a többi, nem csak kockaszerű kőépítmény volt fehér falakkal, hanem festményekkel, igényes tapétával díszített helyiségekből állt. A titkárnő nagyon csinos volt, ami azért tűnhetett fel, mert Elkörben többször láttam kevésbé szép embereket. Egyrészt sokan már nem ügyelnek megjelenésükre, jobbára azért, mert nem engedhetik meg maguknak. Ápolatlan a hajuk és emberszaguk van. Hiába a sok hagofiai sejtregeneráció és vitamin. Utóbbi egyébként Elkörben is kapható: a gyógyszertárak tulajdonképpen csak ezt árulják, hiszen minden ellen beoltják az embert élete első felében, a csonttöréseket, vagy egyéb szervi sérüléseket a kórházban azonnal ingyen meggyógyítják a robotok. Szerencsére ebben az egyben nem engedtek az elköri minisztereknek: az emberi élet védelme a legfontosabb. A vitamint is bérmentesen kapják, de a pártmonopóliumban lévő gyógyszertárak begyűjtik a szállítmányt, és pénzért adják tovább. A robotok tudnak róla, de a ki nem mondott egyezmény értelmében nem szólnak érte. Sokan egyébként belehalnak apró sérülésekbe, főleg férfiak: ők ugyanis makacsul ragaszkodnak a pártok által egységesen hirdetett ellenálláshoz, amely szerint a robotok csak ártani akarnak. A vitaminról is úgy hiszik, Elkörben állítják elő, és jobb, mint a hagofiai. Félve említem meg, nehogy az olvasó azt higgye, ítélkezem: a temetés is a pártok kezében van…

Ezt mind akkor tudtam már meg, amikor beavatott miniszter lettem. Ennek története egyszerűbb, mint a végkifejlet sejteti. Az irodában egy titkárnő azonnal elém sietett, bevezetett egy tárgyalóteremnek tűnő helyiségbe, ahol egy hatalmas, ovális üvegasztal foglalta el a legnagyobb teret, körülötte pedig fekete műbőrfotelekre lehetett leülni. Egy ilyenre mutatva a titkárnő hellyel kínált, és a türelmemet kérte. Nem sokkal később bejött a terembe négy öltönyös és egy szigorú arcú, egyenruhás férfi. Egyikük, magasabb és szebb a többinél, mosolyogva bemutatkozott, és sorra megismertetett mindenkivel. Ő volt a pártelnök. Mellette egyik oldalon az alelnök és a főtitkár, a másikon a Csodafegyverért felelős miniszter, és az egyenruhás férfi, a rendőrség tábornoka. Ők alkották a párt legfőbb vezetését. Nagyon ritkán gyűltek olyan apróságért össze, hogy állásinterjút tartsanak, így hatalmas megtiszteltetésben volt részem.

„Honnan származol pontosan, Gulliver?” Kérdezte a főtitkár. „Angliában születtem, de Magyarországon töltöttem életem nagy részét. Így kettős állampolgár vagyok. Több hónapot töltöttem Hagofiában, az ország tanulmányozásával, és most harmadik napja Elkörben élek.” Igyekeztem minél pontosabb választ adni, de nem voltam benne biztos, hogy az országok nevei sokat mondanak nekik. „Megkérdezhetem, melyik kerülethez tartoztatok?” Érdeklődtem, hogy barátságosabbnak tűnjek. Az alelnök mérgesen válaszolt: „Mi nem szoktuk firtatni, ki honnan jött, csak azt nézzük, mire alkalmas. Próbáljuk elfelejteni Hagofia szolgavilágát.” Az elnök azonban továbbra is kedvesen mosolygott. „Ugyan, ugyan, nincs miért veszekednünk. Természetesen mind fejlesztők voltunk. Nyílt titok, hogy a fejlesztőkből lesz az állami elit, a művészekből maximum valami átmeneti híresség lehet, ha szépen fest, ír, vagy énekel, a semmittevők pedig dolgoznak, főznek ránk, mosnak, őrzik a békét, vezetik a villamost és így tovább. Örömmel teszik a robotok helyett, mert végre a maguk urai. Mi azért vagyunk, és élünk az adójukból, hogy elhozzuk nekik a megváltást, a felszabadítást, visszahozzuk a polgárháború előtti rendet és a személyes szabadságot.” Nem akartam egyből hinni sima modorának, így tovább kérdeztem. „A pártok ugye a polgárháború vége óta fennállnak? Kétszáz év alatt nem találták meg a Csodafegyvert?” Most a tábornok válaszolt. „Folyamatos harcban állunk a robotokkal, akik mindig leverik támadásainkat. Most azonban hisszük, hogy eljöhet a mi időnk, amint a miénk lesz az ország vezetése, és ezzel minden bevétele, így el is kezdhetjük a hadjáratot. De addig még van egy év, és ehhez kell a te segítséged. Az emberek nyugtalankodnak, ezért találtuk ki, hogy legyen egy hős, akire felnézhetnek, akinek hallgatnak a szavára. A hős olyan kell legyen, aki egy közülük, de mégis kitűnik valamivel. Mi általában olyat teszünk meg a miniszteri posztra, aki lázadó volt, és ezért kizárták Hagofiából. Egyrészt fiatalabb nálunk, szebb a megjelenése, amelyet különleges ruhákkal felerősítünk, másrészt elmondhatja, hogy már akkor ellene volt a rendszernek, amikor a többiek még rabszolgái voltak. Egy ilyen ember támogatása mindig megnyugtatja a Párt híveit. A mostani arcunk sajnos nagyon megöregedett, bokáján megjelentek a vörös pöttyök, és ma délután negyed kettőkor meg is fog halni. Hatalmas, nyílt temetést fogunk rendezni, ahol téged ünnepélyesen felavatunk a helyére, és beszédet mondasz, amiben üdvözlöd az elköri népet, és mesélsz a saját világodról, ahol nincs elnyomás.”

Alig akartam hinni a fülemnek. Hivatásos bohócnak akartak szerződtetni, hős miniszter néven. „Miből gondoltátok, hogy én ezt vállalom? Hiszen egy igazi lázadó nem fog senkinek behódolni.” Érveltem, és próbáltam udvarias maradni. Erre ismét az elnök válaszolt: „Kuriózum vagy a számunkra. Egy olyan lehetőség, amellyel butaság lenne nem élnünk. És jó ügyet szolgálnál. Persze nem muszáj vállalnod. De ha mégis: kifizetjük a tartozásaid, az uzsorás nem fog többet zaklatni, és természetesen egy miniszter nem lakhat egy olyan helyen, mint ahol te most. Emellett járna egy sofőr, aki munkába hozna a párt valamelyik luxusautójával.” „Honnan tudtok az uzsorásról?” Háborodtam fel. Erre az alelnök mosolyodott el: „A mi emberünk.”

A hosszú csöndben, amely beállt, azon gondolkodtam, hogy ez most zsarolás, vagy megvesztegetés. Bár egyiknek sem engedtem volna szívesen, kénytelen voltam úgy tekinteni az eseményre, mint lehetőség, amellyel élnem kell, különben nem menekülök innen soha. Miniszterként talán nagyobb hatalmam lesz, még ha csak báb is leszek, és talán nagyon megerőltetnem sem kell magam a jelek szerint. Tehát lesz időm szökési terven dolgozni, és az első adandó alkalommal eltűnni innen. Ennek fényében vállaltam a munkát, mire a főtitkár tudatta velem, hogy egy sofőr vár odalent, hogy az új lakóhelyemre vigyen.

 

A varázsló

 

Aludni térnek mindannyian. És egész estig csendes, kihalt a ház.

 

*

 

               Óracsörgés. Kinyitotta szemeit, s azok kedvetlenül tértek magukhoz. Nagyot nyújtózkodott, majd felült, papucsába lépett, készülődni kezdett. Poros bútorai között csoszogott, hol a reggeli újságot, hol kávéját szorongatta. Hiányzik, motyogta. Mint minden áldott nap. Most megyek, munka után jövök.

 

– Halló, tessék?

– Jó napot kívánok! A Varázs Kft. üdülést kíná…

– Hagyjon engem békén!

– Hogy rohadnál meg!

– Halló!

– Jó napot kívánok! A Varázs Kft. üdülést kínál önnek és családjának. Nincs is más teendője csak válaszolni néhány kérdésre.

– Nyö.

– Akkor térjünk is rá az első… Baszd meg, erre lerakja.

– Igen, tessék?

– A Varázs Kft.-től telefonálok, és lenne önnek egy nagyszerű ajánlatom.

– Hallgatom.

– Két hetes üdülést nyerhet, amelyhez nem is kell mást tennie, csak válaszolni néhány egyszerű kérdésre.

– Hallgatom.

– Hányan élnek egy háztartásban?

– Hallgatom.

– Khm… Ahogy az imént is kérdeztem, hányan élnek egy háztartásban?

– Kettő. Izé… Cicuka meg én.

– Tehát ön és a kedves élettársa?

– Nem. Én és a macskám.

– Tehát egy, köszönöm. Lépjünk is a má…

– Nem! Cicuka velem lakik. Kettő.

– Ó, hogy… Rendben, ketten élnek egy háztartásban. Repüljünk is a második kérdésre. Szokott… Khm… Szoktak üdülni járni… cicukával?

– Izé, igen.

– Remek! Inkább külföldön vagy belföldön szoktak kikapcsolódni?

– Igen.

– Akkor most melyik?

– Az első.

– Külföld?

– Ja, nem. A második.

– Értem, köszönöm. El is érkeztünk a negyedik kérdéshez, melyben…

– Mennem kell.

– Tessék?

– Megyek.

– Ne, kérem, várjon! Hisz butaság lenne most félbeszakítani, amikor már csak egyetlen kérdés választja el a… Tedd is le! Vén macskabaszó fasz!

 

             Este 6 órakor kitört a szokásos mozgolódás. A gépek megálltak zúgni, az élére vasalt nadrágok és szoknyák megemelkedtek, a székek hátratolódtak. Az aktatáskák rengetege egyszerre suhant a magasba és vágódott a tulajdonosok hóna alá. Őszes szakálla kitűnt a borotvált arcok közül. Halántékán lüktettek az erek. Letette a telefonkagylót, lekapcsolta asztali lámpáját, és mélyet sóhajtott. Vége. Autójába ült, meglazította nyakkendőjét. Hajtott.

            A Népfelkelő utca 71-ben fordult a hatalmas vassárkány kulcs, a faajtó megremegett, majd ropogva félreállt. Megjöttem! Végigsétált a hosszú folyosón. Két oldalt a gyertyák viasza szikrázva hullott a fekete padlóra. Zakóját a fogasra dobta, végigvonult a folyosón, belépett a hálószobába. Egy öreg tölgyfa szekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját, majd belépett rajta. Mikor kilépett, bársony köntöst viselt. Ma is el kell végeznünk a dolgunkat, suttogta. Egy, kettő! Legörnyedt és egy apró ajtón keresztül egy kis szobába lépett. Jobbra-balra hat-hat szalmazsák a földön, mindegyikben vastag, szürke por pihent. Végigsétált az ágyak között, kezével sorjában mindet megérintette. Mennetek kell, igyekezzetek, sziszegte, azzal lámpást gyújtott és leült. Várlak titeket. Csak nehogy felébredjenek a kutyák vagy a gyerekek, csak nehogy felébredjenek a kutyák vagy a gyerekek…

             A Népfelkelő utca 69-ben Szatyi bácsi az ablakból figyelte, amint szomszédja hazaérkezik, átsuhan a hatalmas fekete fák között, elforgatja az öreg díszes kulcsot, és belép a házba. Szatyi bácsi nagyot szürcsölt az ölében gőzölgő bablevesből. Egy eltévedt csepp végigfolyt ráncos arcán, leszaladt lógó tokáján és beleivódott a trikójába. Ezzel csatlakozva a többi folthoz. Már szürkült. A bableves maradéka teljesen kihűlt, és Szatyi bácsi hatalmasat horkantva fejjel az ablak üvegének dőlt. A koppanástól felriadva észrevette, amint szomszédja köntösben kilép a kertbe, és az avarba feküdve hangosan vihogni kezd. Tépkedte a virágokat, némelyiket arcához simította, némelyiket a magasba emelte, nevetett. Szatyi bácsi kidüllesztette hályogos szemeit és orrát az ablaknak nyomva figyelt. A kurva istenit, ez megzápult, dörmögte. Még egy ideig elnézte, ahogy szomszédja elméje megbomlik, majd hemperegve eggyé válik a lehullott levelekkel. Leoltotta a lámpát, és aludni ment.

            Amikor a szomszédban kihunytak a fények, ő még mindig ott fetrengett az avarban, ám vergődése lelassult. Lassan az égre emelte tekintetét. Egyre halkabban és halkabban kacagott. A csillagok közül tizenkét szempár szegeződött rá. A széles mosoly hirtelen lezuhant arcáról, zokogni kezdett. Tépte a virágokat, üvöltött. Miért nem jöttök?! Merre jártok?! Miért hagytatok el, patkányok?! Fekete szeméből kristályok hullottak, a földre érve vérré váltak. Bűn. Halhatatlannak lenni bűn. Átok. Halhatatlannak lenni, egyedül maradni átok. Felpattant a holt virágok és levelek közül, berontott a házba, és egy hatalmas kovácsoltvas ajtóhoz rohant. Egy kis fiókba nyúlva idegesen kotorászott, majd kiemelt egy kulcsot. A vasfigurák közé dugta, kattant a zár. Ahogy az ajtó kinyílt a verejtékező arcot aranyak, ezüstök, briliánsok, gyémántok fénye világította meg. A fényáradat felett polcok, a polcokon pedig kis üvegek. Az üvegek sorba rendezve álltak, méret szerint növekedve. Az elsőben egy egészen apró fejecske pihent, a másik végen nagyobb, tíz éves gyermek feje ázott tágra nyílt szemekkel. A szoba közepén kis asztal állt, rajta álarcok, tőrök, pisztolyok. Megragadta az egyik tőrt, majd óvatosan áttolta szívén. Hátából kristályok zúdultak a földre. Összerogyott. Apróbb kristályokat köpve hörögte, vége, vége. A serlegek, nyakláncok és aranytallérok közé zuhant.

             Óracsörgés. Kinyitotta szemeit. Most megyek, munka után jövök, szólt halkan.

Save your soul, madöfakö!!!

– rap –

 

„Minknek van ősveli iramatunk,

melyben foglalva van szlittya szlájdunk fittyes ereménye.

Hujj a cínyes cihelőkre lető há.

Hajrá Csalaország, hajrá csalivér.”

 

(Grósz Vadák, Budapest, 2006.)

 

„Értésére esvén a Tanátsnak,

hogy némellyeknek a sertései a városon szerte széjjel járván,

a felett, hogy a Piatzon és utzákon túrásokat tésznek,

némellyeknek károkat is okoznak…”

 

(Protocollum magistratualis, Szamosújvár, 1802.)

 

 

Ideges vagyok, ja, I’m angry. Addig nyugtatgattam a barátaimat, hogy ne hiszterizálódjanak politikailag, hogy én kezdtem el hiszterizálódni. Mert okos és racionális dolog ahhoz, ami Magyarországon mostanság amúgy „közérzetileg” zajlik, valahogy analitikusan viszonyulni, mikor a többség ordít, petíciót szerkeszt és ír alá, demonstrál, protestál, és, szép magyar szóval, „anyázik”. A dolgoknak ez az oldala a mi királyi többesünket nem érdekli. Mégis „anyázni” fogunk. Ez lesz, sajnos. Már amennyire ez így a szöveg elején számunkra megjósolható.

 

Mert valami nagyon bosszant minket innen, a kolozsvári Magaslesről, valami nagyon nyugtalanítja periferikusan királyi tekintetünket, amilyet ez a soron következő Nautilus-publicisztika megkövetel. Minket a hétköznapok érdekelnek, fuck my life, mert megszoktuk, hogy senkinek se hihetünk, így hát kénytelenek vagyunk a dolgok érzületi oldalára hagyatkozni. De közben kibaszott idegesek vagyunk, és mindjárt fölszabjuk a tenyerünk élével az asztalt.

 

Attól, hogy mindenki be van szarva, és senki nem tudja, mit kéne csinálni. Attól, hogy irtó szar a közhangulat, meg a közérzet, meg az emberek, barátok közötti viszonyrendszer van veszélyeztetve személyen kívül okokból. A KÖZ szar, egy zseb szar. Hogy is? Idéznünk kell, hogy majd újraértelmezzük a nagy Grósz Vadákot, aki 2006-ban, amikor történt, ami történt, a következőképpen összegezett: „Tudnod kell, hogy Mária húgom szerint is, akinek én mindent elhiszek, misztikus pályára állt az ország. Szavak, mondatok, gesztusok ismétlődése, semmi konkrétum. Az este az országos rendőrfőkapitány az Operában a szívére tette a kezét. Azt hiszem, kezdenek eposzi színezetet ölteni az események.”

 

Mostanában viszont mintha túl sok lenne a konkrétum, olyannyira, hogy szinte nem merünk hinni a szemünknek/fülünknek. S mindez azt sem könnyíti meg, hogy eldöntsünk: egy homéroszi eposz közepén vagyunk-e, amúgy in medias res, amelynek a vége egy városállam totális megsemmisítése, vagy a Békaegérharc reloadja zajlik. Eljött a seggtitánok békaegérharca, hogy egy barátunkat idézzük?

 

Sok-sok problémánk van, nem hiába vagyunk ilyen intertextuálisak, hiszen az egyik problémánk éppen a nyelv, amin mindenki elkezdett hirtelen beszélni, azok is, akik nem feltétlenül beszéltek eddig ezen a nyelven: a politika nyelvén. Mindenki azt mondja, igen, most már vérre megy a játék. Dühösek, ja, they are angry too.

 

Hogyan is tudnánk úgy elmondani, mitől lettünk ennyire idegesek, hogy ne gondolhassák azt, itten csak viccelődünk, itten csak védeni próbáljuk politikai szimpátiáinkat (nincsenek), hogy a mundért védjük (nem is tudjuk, mi az), hogy itten csak cikkezgetünk szabad perceinkben, miközben József Attilát kellene bújnunk a következő szemináriumra. Hogyaszongya az igazat mondom, nem csak a valódit, fuck myself. Hogyan kéne elhitetnünk, hogy nem magunkért, hanem a barátainkért aggódunk, és rajtuk keresztül, oh yeah, aggódunk Magyarországért is.

 

Zavar minket, hogy barátainkat, akik Magyarországon laknak, egzisztenciális bizonytalanságban látjuk, amiért egyesek azt fontolgatják, hogy elhagyják az országot. De pontosítsunk: nem pusztán egzisztenciális bizonytalanságban látjuk (ilyet láttunk már eddig is), hanem szellemi, pszichikai, pszichofizikai, erkölcsi bizonytalanságban, sőt fenyegetettségben. Ilyen szavak jutnak eszünkbe, hogy: szabadsághiány, világvesztés, elveszettség, paranoia, stb. Mind túl általánosak, mert még nem értjük, hogy mi is történik valójában. Kezdők vagyunk e gőzfürdőben. Olyasmi, mint amikor a rád nehezedő társadalmi nyomás, vagy a társadalmi pszichózis miatt paranoid módon és kényszeresen visszatérsz ugyanazokhoz a problémákhoz, és ugyanazokhoz a rossz megoldásokhoz, mert nem bírsz kibújni a pszichózis determinációja alól. Saját magadat és a másik embert egyszerre veszíted el. Mintha hipnózis alatt élnél. Te gyáva.

 

Elkeseredetteknek, rosszkedvűeknek, lehangoltaknak, életuntaknak, depressziósaknak  látjuk őket, és ez nem azért van, mert nem kaptak virágot névnapjukra. Hanem mert szép lassan beszivárog az életükbe, a magánéletükbe a társadalmi és a kulturális rossz közérzet, és föleszi energiáikat. Vannak író barátaink, akik például nem tudnának egyik írószervezet kitüntetésének vagy díjának sem örülni, mert „nagy részben az lenne benne, hogy ismernek, nem tettem keresztbe nekik, és csináltam is valamit. Ez utóbbi persze az utolsó szempont, mint ahogyan a tavalyi díjak esetén is lehetett látni. Szóval nem tudom, mit is mondjak.” – írja egy emailben a barátunk. Mit is mondjunk arra, ha valaki szereti a szakmáját, jó is a szakmájában, de szakmai hitelétől a saját szakmai közössége fosztja meg? Nem akarjuk, hogy ez így legyen, nagyon nem.

 

És közben hideg lesz a barátaink lakásában, a fűtés is kurva drága, nem is érzik otthon magukat benne, pedig elég sokat kell dolgozniuk, hogy kifizessék az albérletet, de nem tudják azt sem, hogy hova menekülhetnének saját maguk elől, mert mindenhol ugyanazzal az elhasználtsággal, ugyanazokkal a panaszokkal, ugyanazzal a kiszolgáltatottsággal, kedvetlenséggel, ugyanazzal a mindenen áthatoló, a lelki életet átíró hatalmi hipnózissal találkoznak. Ezért otthontalanul bolyonganak az utcákon, pedig a betont még szülőföldjükként is szeretni tudják jó pillanataikban, s egyesek fejében megfordul talán még az öngyilkosság gondolata is, mivel saját magukat okolják életük kilátástalansága miatt.

 

Hát van az szint, mondják már barátaink, amikor nem lehet különválasztani többé a magánéletet és a közéletet, mert minden közélet lett, a hatalom szétszórta már a fejekbe saját paranoid logikáját, s ebből csak a teljes elszigeteltséggel lehet megmenekülni, de hát hova lehetne menekülni, ugyebár. És emiatt a klausztrofóbia miatt is nagyon dühösek tudunk ám lenni, nem is mondjuk ki ennek a rendszernek a nevét, csak eláruljuk, hogy „d” betűvel kezdődik, ezt mondják a barátaink, madöfakö, mert félnek és menekülésre érzik kényszerítve magukat.

 

Valami elhasználtság, vagy mi, valahogy minden reménytelenül közömbössé válik. Elöregedik a világ a barátaink tekintetében. Nagyon zavar.

 

Mert ahhoz még hozzászokunk, vagy találunk valamiféle választ arra, ha van egyfajta általános elkeseredettség, hogy van szegénység, hajlam a panaszkodásra, érzék és vonzódás a negatívumok felé. Ez még szép is lehet, bizony, szeretjük a negatív esztétikát. Azt mondjuk nekik esetleg, hogy „ja, nehéz az élet”, „whatever”, „carpe diem”, „nosce te ipsum”, „mondj le a vágyaidról”, „értékeld át, hogy mi fontos és mi nem”, „nézd a dolgok jó oldalát”,  „kérsz egy cigit?”, meghívjuk egy kávéra, adunk kölcsön, ha tudunk és más hasonló okosságok. Azt viszont nagyon nehezen viseljük már, ha ez a rossz közérzet felőrli a barátaink magánéletét, a halálra gondolnak, vagy a kivándorlásra, vagy már nem is tudunk velük beszélgetni, mert totálisan paranoiddá, szétszórttá és világvesztetté váltak. Ettől dühösek leszünk, és elkezdünk olyanokat mondani egy plágiumgyanús disszertációról szóló hírre, hogy: „sok hazug, idióta, lepcses szájú, szenteskedő, karrierista faszkalap, mocskos lesz tőlük az ember szeme, ha rájuk néz, még a képernyőn keresztül is.” Kezd elszakadni a cérna, basszameg.

 

Megalázva érezzük magunkat, igen, hogy vannak ezek a körülmények. That’s why I’m angry. Megalázottságból fakadó dühöt érzünk, én és a többiek is, a barátaim. Noha mi csitítgatni szoktuk őket, ha sikerül. De újabban felidegesítjük magunkat, miközben csitítgatjuk őket. Ilyeneket szoktunk mondani újabban egyetértőleg, hogy „a kurva élet faszába”, meg hasonlókat. Ez legalább semleges politikailag.

 

Mert ugye van ez az ország. Sok bajt, bánatot megért. Vannak traumái, vannak problémái. Rendjén van ez így, mindenkinek vannak, ezt el lehet hinni, még a boldog Romániának is vannak, ahol élünk, bármilyen hihetetlen is, meg nekünk is, a királyi többesünk ellenére. Megértjük ezt, igyekszünk tenni érte, hogy ne legyenek, gondolkodunk, csináljuk, amit tudunk, ahogy lehet, tudják. Attól viszont el tudunk keseredni, hogy a politikai ellenzék a barátaink paranoiájára játszik, azt szítja fel, a kormány meg kézi vezérlése kapcsol, és mondjuk láncfűrésszel megy a könyvtárba, hogy kiszelektálja nekünk a kultúrát.

 

És itt van megint ez az ország, ugye, ami egyre inkább olyan képet mutat, mint egy elhagyatott falu. Olyan szomorú lett minden, beköltözött mindenhová a magyar falvak depressziója, kilátástalansága. Csak a hatalom őrei büszkék és boldogok, puha arcukon nincs egy karcolás, váltogatják áruló és megmentő-maszkjaikat, ha kell, még kurzusra éheznek is.

 

Egy másik barátunk meg azt mondta a múltkor, hogy úgy érzi, mintha halottak között élne. A mumifikált élet, a bebalzsamozott művészet, a preparált tudomány – ezek is zavarnak minket, ez az elcseszett nietzschei trió. Meg a vákuum, amibe mindén szürkén lehull, és még csak nem is koppan, mert alja sincs. Nem értjük még pontosan, hogy milyen anyag ez a balzsam, ez a szívóerő. Barátaink a politikát okolják, de mi gyanítjuk, hogy vannak itt mélyebb rétegek is, hogy ez így túl könnyű válasz. Csak most kezdtünk el keresgélni. Muszájból, hogy csesszék meg, muszájból kell a szarban kotorásznunk. Mert tudni akarjuk, hogy a barátaink miért akarnak kivándorolni, miért gondolnak a halálra, miért veszítették el életkedvüket, az alkotásba vetett hitüket, a tanulásba vetett hitüket, a munkába vetett hitüket, a másokért vállalt felelősség értelmébe vetett hitüket, az élhető élet reményébe vetett hitüket.

 

Mintha valami hipnotikus mérget szórtak volna szét mindenfelé, mintha a légzéssel terjedne ez a rossz hangulat, a kibaszott bebalzsamozott élet. És emiatt személyes dühöt, és személyes indulatot érzünk azok irányába, akik barátaink életkedvére játszanak. Nevezzék akkor ezt érzelmi politikának, vagy bárminek, de ez valahogy nagyon nincsen már a rendjén így közérzetileg. És mindegy is nekünk, hogy melyik politikai irány mit karattyol, de ebbe a közérzeti problémába kutya nehezen nyugszunk ám bele a barátaink életkedve miatt. Mert a személyes viszonyainkat basszák szét, meg a bizalmat, meg a nevetést, meg a valóságos szomorúságot helyettesítik itt nekünk narcisztikus önsajnálattal.

 

Azt látjuk innen a Magaslesről, hogy a közhangulat úgy en block, hát az egyszerűen iszonyatos kezd lenni, eddig sem volt jó, már régóta nincsen olyan, hogy jó, de most még szarabb kezd lenni. De nem hiszünk még a barátainknak sem, nem hisszük el, hogy minden a politikán múlik. Ismerjük ezt a mechanizmust, ezt a társadalmi pszichózist, amikor a saját megoldatlan problémáink miatti frusztrációt éljük ki a politikai hisztériákban, vagy az értelmes szellemi aktivitást pótoljuk politikai konspirációkkal, s amikor a politikától reméljük az élet nyomorúságainak megoldását, és már csak lebegő lábnyomokat látunk lépkedni a levegőben, amik vagy minket üldöznek, vagy mi üldözzük őket. Hát nem, basszameg, ezt azért nem vesszük be olyan könnyen, láttunk már varjút karón, karó nélkül, s karót is varjú nélkül. Elegünk van a politikai tüneti kezelésekből.

 

De mégis kurvára kiverte nálunk a biztosítékot ez a félelem, ez a szorongás, ez a rettegés. Mert vajon honnan gerjed ez? Az egyszerűbb válasz, hogy a hatalom részéről, s csak egy kicsit bonyolultabb, ha azt mondjuk, hogy a másik oldal rutinrettegése, tök egyszerű áldozati szerepretorikája ugyanezt a hipnotikus mérget generálja, s hogy együttesen tolják ezt a témát, mert segglyuk van a lelkük helyén. Csakhogy ez még mindig nem magyarázza, hogy barátaink, akik mindezt eddig is tudták, mostanában mégis miért hiszterizálódtak, és miért vált homályossá a tekintetük, és miért akarnak kivándorolni, és meghalni, és így tovább. Így hát szeretnénk válaszokat kapni, a kurva élet faszába, mert nem akarjuk elveszíteni a barátainkat, meg nem akarunk félmagyarázatokkal, manipulatív okoskodással és hisztériákkal megelégedni.

 

És lenne még egy megjegyzésünk a rap kódája előtt a „függetlenség” szóra vonatkozóan, amely, egyre inkább úgy látjuk, naiv szó, mintha Magyarországon erre most már echte nem lenne esély, eddig is csak a látszata volt meg, most meg már még az se. Újabban sokat gondolkodtunk ezen a dolgon: van-e politikai függetlenség? Hogyan is állunk mi a saját vélt vagy valós függetlenségünkkel? Mi azt látjuk, hogy nincs ilyen, hogy nem lehet függetlennek lenni. Csupán a politikum fogalmát szeretnénk tágítani és szűkíteni is egyszerre, mégpedig úgy, ahogy kommersz rapekben szokták, fuck MSZP, fuck Fidesz, Bajnai, Semjén, s a többiek.

 

Mi talán klasszikus arisztotelészi republikánusok, és pragmatisták vagyunk inkább, mint idealisták: a társiasság érdekel, az együttműködés, a barátság, a barátainkért viselt felelősség, a tudás, meg a megértés személyes szintjei, rétegei, a figyelem, az odafigyelés a közvetlen környezetünkre, a személyes szabadság meghagyása, meg a türelem, a megosztás, a kreativitás szabadsága, iróniája, térteremtő tevékenysége, a közös eredmények és a közös élmények, ez érdekel minket, mert mi kicsiben gondolkodunk, nem államokban, sok kis közösségben, nem egy nagy közösségben. Nem zavar a nagy közösség sem, mindenki abban hisz, amiben akar, csak hagyják létezni a kicsiket is, ez a személyes kérésünk az illetékesek felé, hiszen mi magunk is több vagyunk egy személyben, több kicsi én, fuck my brain, más szóval káptalan a mi fejünk, úgy ám, bassza meg. Így értjük mi a politikát.

 

És mostantól kezdve mi sem vagyunk függetlenek, politizáljuk a lelkivilágunkat, mert érdekel a barátaink sorsa, élete, közérzete, reményeik, halál- és kivándorlási gondolataik, és érdekel a kicsiközösségek élete, dinamikája, ami mozgásba hozhatja a nagyot is, ha az nem akarja kannibál módjára fölfalni a kicsiket, egyszóval érzelmi politikát folytatunk ezen túl, és baszunk a pártokra, mert mi gerillázni fogunk, és keresni fogjuk az okokat, mert meg akarjuk érteni ezt az elcseszett hisztériát. Kell ez, mert kell. Mert kényszerítve érezzük magunkat, hogy ne meneküljünk tovább az ellenséggyártásba, és a paranoiába, és az önsajnáltató nárcizmusba, meg a politikai álmegoldásokba.

 

Meg ugye a művészet, meg annak függetlensége, példának okáért. Ahogyan egyesek gondolják, hogy akkor legyen csak egyfajta a fűszál, s mindegy, hogy leszárad, s újranő, s megint leszárad. Meg a másik oldal, ami nem ezt mondja, de ugyanezt akarja. Nem kérdés már akkor ez se este, se reggel, se éjféltájt. Hogy azért kapjál díjakat, mert vannak barátaid az akármelyik bizottságban, amelyik vagy egyik, vagy másik politikai oldal felé húz, s azért kapjál támogatást is, mindegy, hogy megérdemled-e, csak az számít, hogy épp jó oldalra hajló fűszál vagy-e. (Leszárad.) Hogy azért alkoss, hogy csak konzerválj, hogy konzervgyáros legyél, hogy Turul Tóni egyik felől, s hogy Paprika Jancsi majd másik felől? Hogy folyton a kisebbik rosszra kell játszani, mert nincs alternatíva, csak ez a sok kibaszott állatkodás és hipokritázás, áldíjak, protokollok, pszeudo-intézmények, álkérdések, álválaszok, álproblémák, egyébként is ki nem szarja le őket.

 

Hogy ne legyen pénzed, és ne legyen hited, és ne legyen hiteled, s hogy elkeseredj, hogy a bolondját járatják veled. Mert tudjuk, hogy van igazságtalanság, és azok követik el a legnagyobb igazságtalanságokat, akik maguk is elszenvedték. Mégsem mentség, és nem bántunk mi senkit, de mégsem nyugszunk bele, és nem akarjuk, hogy ez így legyen, és küzdeni fogunk, hogy ne így legyen, mert nem lehet, hogy mindent beszennyezzenek, hogy mindent leokádjanak jobbról, balról, középről és a szélekről egyaránt és szép sorban egymás után, hogy ne maradjon tiszta hely, egy szép szemétdomb legalább, hogy ne legyen tiszta a barátaink tekintete, és hogy az nem lehet, hogy csak menekülni lehet, van olyan is, hogy már nekünk is sok, innen Kolozsvárról, egyszóval elkezdünk radikalizálódni, átállunk a magas költészetről a magas politikai rapköltészetre, ami azért jóval agresszívebb, de még mindig elég szublimis forma, és aztán ha már ez sem elég, akkor ki tudja, mi fog még következni, szóval save your soul, madöfakö.

 

 

Guido Guinizelli: Láttam a fénylő hajnalcsillagot

(Vedut’ho la lucente stella diana)

 

 

Láttam a fénylő hajnalcsillagot, 
Amely feltűnik, mielőtt a nap kél, 
S mely ölt magára emberalakot, 
Jó Úrnőm fénye szebb más hölgyekénél. 

 

Fehér hóarcán gránátpír ragyog, 
Szerelmes szeme fényesebb az égnél, 
Hozzá senkit sem hasonlíthatok, 
Hisz nincs, ki többet bírna ily erénynél. 

 

Szép tisztasága, bája megrohant, 
Ádáz csatába hív a sóhajokkal, 
Hogy én a félszbe rejtem hangomat. 

 

Látná, mint küzdök néma vágyaimmal, 
Bár elfogadná szolgálatomat, 
S gyógyítaná fájdalmam szánalommal.

 

M. József Karcsa fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info