A Thököly-Róna sarkán

    A kereszteződésnél húsz éve áll két bódé, egyikben péküzlet borzasztó kávéval, a másikban zöldséges morc öregasszonnyal. Délutánonként egy kombi Opel nyitott csomagtartójában ült a késélező, kulcsmásoló. A péküzlet bezárt, a zöldséges maradt, csak az asszony lett egyre flegmább, morcosabb, a kulcsmásoló meg összeaszott, egyre pontosabban másolta a kulcsokat.

 

      A péküzlet előtt megtelepedett egy valamikori fodrász, pár hónap alatt lett matraca, pokróca, kockás kabátban téblábolt a szemközti üzletsor előtt, néha kávét kapott, nagy adag kartonlapot, az erdélyi kisboltossal barátkozott, tőle néha még töményet is kapott. Ha bebaszott, beszólt mindenkinek, az erdélyi kisboltos egyszer úgy megrakta, hogy két napig feküdt a péküzlet előtt.

 

     Később beköltözött a pék hűlt helyére, bent tüzet rakott, a füst kioldalgott a megrepedt üvegen,

újra jóban lett az erdélyi kisboltossal, újra kijárt, elkérte a visszaváltható üvegeket. Ha bebaszott, beszólt mindenkinek, üvöltözött a trolival, a hiányos gyeppel.

   

   Még később választások jöttek, el kellett pucolni mindent, ami nem illeszkedett a városképbe. A zöldséges asszonyt zöldségestül átköltöztették a szemközti üzletsorba, azóta jobb a kedve, néha gurgulázva nevet a vásárlókkal. A bodegákból kipucolták a valamikori fodrász holmiját, elbontották a tetőt, falakat, legtovább a járólapozott alap maradt, sarkában elfeketült koromfoltokkal. 

  

   A valamikori fodrász a bontás során folyton részeg volt, az úttesten ordibált, kerülgették az autósok, végül mikor mindent lebontottak, a maradék holmijával bevackolt egy bérház udvarára a kukák mellé egy használaton kívüli lépcső alá. Lett új matraca, pokróca, a lakóktól néha kapott kávét, szikkadt kenyeret, molyrágta pulcsit.

 

   Reggel kiült a frissen épített parkba, sütött a nap. Közben a lépcső alatti vackát két önkormányzati  megbízott fehér kesztyűben, nagyokat káromkodva zúdította a konténerbe.  

 

Asphalt

párhuzamos életek

felszálltam a metróra. igazán jól voltam, leültem és nem tettem semmi egyebet. utaztam. pár megálló után kezdtem érezni, hogy nem férek el. tele volt a kocsi. olyan sok történettel utaztam együtt, hogy kiszorították a levegőt, csak őket lélegezhettem be. nem bírtam, így felálltam. az ajtónál még beszűrődött a levegő, kapkodva vettem hát, ami jutott. mindegyik az utolsók egyike volt. annyira féltem, hogy én is olyan leszek. hogy engem is belélegeznek.  a sötétben néha feltűnt egy másik kocsi. másik irányba ment azt hiszem, bár onnan, ahol voltam nehéz lett volna megmondani. keresztül-kasul haladtunk a föld alatt. a másik kocsik mindig gyorsak voltak. annyira, hogy utánuk kaptam volna, ne mosódjanak így. volt, hogy az ablak tükröződésében láttam a másik kocsi fényét. érinteni akartam, megfogni. egyre kevesebb voltam én. elfogytam már szinte. de izgatott, hogy mi lehet ott. fényes életeknek tűntek, úgy ragyogtak. már egészen az üvegre tapadt a tenyerem. de nem érhettem. végül megálltunk és kiszálltam a kocsiból. egy pillanatig még éreztem valamit, majd a mozgólépcsőn elmosódtam én is. 

 

 

 

Második csapás

 

Aznap este a förtelmes bűz is megérkezett. Savanyú dögszag volt. Ági félálomban még mondott valamit, de hallani már nem hallottam, mit mond, szinte azonnal álomba merültem. Kedd hajnalban ismét eleredt.

– Megyek, csinálok egy kis reggelit – mondta Ági – Kávé?

– Naná – ásítottam. – Mi ez a lárma?

– Tessék? – kérdezte Ági a konyhából.

– Te nem hallod ezt az iszonyú zenebonát? – ismételtem öltözködés közben.

Aztán egy hangos sikoltás. Ági sikoltott. Kirohantam a folyosóra, aztán balra, be a konyhába. Ági az ablak előtt állt, mozdulatlanul.

– Mi baj? – kérdeztem és én is kinéztem.

 Az udvar békákkal volt tele. A sáros felszín merő barna kocsonyává vált, mozgott a rengeteg állattól. Öklömnyi varangyok özönlötték el az udvart. A környékbeli házak kertjei is tele voltak velük, de megszállták az utcát is. Ugráltak és brekegtek és rettentően büdös volt tőlük.

 

Óvatosan léptem ki az udvarra, nehogy akár egy is beugorjon a házba. Szememet jobb híján műanyag hegesztőszemüveggel védtem, szám elé kendőt kötöttem. A békák felett érzett undor ellen nem volt semmi védelmem. Gumicsizmámmal vigyázva gázoltam köztük, mégsem lehettem elég óvatos, éreztem, ahogy a puha testek összelapulnak talpam alatt. Normális esetben talán mind elmenekült volna, de így egymás hegyén-hátán nehézkesen mozogtak, meg aztán, mint később kiderült, mind dögrováson volt.

Egész délelőtt az udvart takarítottam. Lapáttal szórtam ki a békákat az utcára, gondoltam onnantól ez már nem az én hatásköröm. Mindenki így tett. Murányi, a mellettünk lakó szomszéd járt a legrosszabbul: a békák utat találtak a házába. Lapátszámra szórta ki ajtaján a dögöket. A legrosszabb az egészben az az elviselhetetlen szag volt, a kendő ezen mit sem segített. Murányi szomszéd nálam optimistábbnak tűnt, mosolygott és vígan énekelt. Legalább az eső elállt, és a felhők felszakadoztak.

– Félelmetes, nemde? – kérdezte a szomszéd. Elsőre nem értettem, miről beszél.

 Lapátjára támaszkodva állt kertje közepén és cigarettázott. Az eget bámulta, arcán szórakozottság.

 Délre végeztem. Az utcán döglött békák kupacai hevertek. A szemközti szomszéd terepjárójával elindult, hogy találjon valakit, aki meg tudja magyarázni, mi folyik itt, és hogy megnézze máshol mi a helyzet. Azt mondta most nem érdemes gyalog elindulni semerre, mert az egész környéket ellepték, nagy a fertőzésveszély. Megkérdezte, nincs-e szükségem valamire? Nincs szükségem, köszönöm, mondtam. Csak a kenyér említésénél gondolkoztam el, étel az bizony kell. Visszarohantam a házba és gyorsan összeírtam egy listát.

 Ági riadt szemekkel nézte a tévét egész nap, és hol elmosolyodott, hol rémült arccal nézett maga elé. Aggódtam miatta. Körbejártam a házat, s közben úgy tetszett saját zavart sétáim visszhangoznak mindenfelől. Mintha a kelleténél korábban sötétedett volna.

 A híradó szűkszavú jelentéseket közölt… Elmondták, hogy több település érintett a dologban, az egész környéken rengeteg csapadék hullott. A békákról bővebb tájékoztatást nem tudnak adni. Többen megbetegedtek. A felvételeken helikopterek látszottak, de én egyet sem hallottam napközben. A híradó közölte, hogy további viharok várhatóak a napokban, és, hogy mindenki zárkózzon be. 

 

Másnap ismét a békák kórusa és dögszag ébresztett. Hatalmas békaszőnyeg terült szét az egykori udvaron. A diófa körül, a karosszékben, amelyet nagyon szerettem, de most ki nem állhattam. Olyannyira, hogy békástul kihajítottam az utcára. Az utcából aznap többen elköltöztek. Ágival maradtunk. Murányi szomszéd is maradt. Lapáttal a kezében strázsált a kertjében. A döglött békákat lapátolta.

– Mostantól ez lesz a menetrend – mondta a szomszéd –, este jönnek, reggel takaríthatunk, az eső eláll, az utcán hömpölyög a szar, és az út két szélén halmokat emelünk döglött állatokból.

 Egyetértően bólogattam. Nem tetszett, ahogy Murányi szomszéd szeme villogott. A szemben lakó, terepjárós morogván lépett ki házából. Garázsa megtelt a békákkal. Mielőtt elindult volna szokásos körútjára, odakiáltottam neki:

– Megtudott valamit?!

– Nem! – mondta az autóból. – Csak azt tudom, hogy pucolni kell innen. A vihar nem csillapodik. Azt mondják, jön a segítség, de az utakat ellepték a békák és nehéz a körzetet megközelíteni.

 

Ági szokatlanul vidám volt. A nap nagy részében nevetett torkaszakadtából. Vidámsága fénytelen szemekkel és álmatag ábrázattal párosult. Nyugtalanító volt. Féltem, hogy megbetegedett a döglött állatoktól. A tévé a megbetegedéseken és a viharokon kívül egyébről nemigen tájékoztatott. Azt mondták, még napokig számolni kell a békaesővel.

Többen felhívtak Pestről az ismerőseink közül. Ajánlották, hogy lakjunk nálunk pár napig, míg rendeződnek a dolgok. Nem hajlottam a dologra. És nem szóltam Áginak sem.

– Ez a ház az otthonom – mondtam a telefonba –, néhány nap és minden rendeződni fog. Ha elmegyünk, bárki betörhet ide, ha mindenki elmegy, itt végigrabolják a környéket.

Aztán, mint egy holdkóros bolyongtam a szobák fogságában.

Később Ágival együtt ültünk a kanapén. Áram már nem volt. Gyertyákat hoztam fel a pincéből. Csak ültünk összebújva, és hallgattuk az esőt.

Aztán felemelkedtem a kanapéról. Ő ijesztően festett, teste, mintha ott sem lett volna, mintha egész idő alatt a semmit öleltem volna.

– Megyek, megnézem be van-e zárva minden – mondtam. 

– Ne menj! Maradj itt, nehogy elmenj. Végre találjuk ki, hogy mi legyen. 

 Reggel egy döglött szarvasbikát találtam az udvaron. A hátán feküdt, lábai a levegőben, körülötte békák barna és zöld foltjai. Az egész takarítástól elment a kedvem. Kihalt volt az utca. A szemközti szomszéd a terepjáróval eltűnt, a másik, Murányi még mindig lapáttal a kezében ténfergett a kerítés túloldalán. Röhögött, mint egy eszelős.

– Nem úgy van az. Nem úgy van az – ismételte.

 Hirtelen elfeledve az egész helyzet abszurditását, azon kezdtem törni a fejem, vajon a szarvas hogyan került a kertembe, hiszen nem is laktunk erdőszélen.

 

Ági hajának kócos tincsei az égnek meredtek, és már arra sem volt ereje, hogy a fésűt fölemelje. Egész álló nap egymást néztük, hiszen el nem tudtunk menni, és a ház is elnyelt bennünket. Délután néhány katona jelent meg teherautóval. Ők voltak az elsők a békák feltűnése óta. Kicsit megnyugodtam ettől. Nem mentem ki a kapuhoz, ők jöttek be az udvarra. Szájukat kendővel takarták el. Felajánlották, hogy elvisznek engem és Ágit. Visszautasítottam őket, mondván:

– Nem hagyom itt az életem – Talán túl szentimentális voltam?

 Rávettem őket, hogy a szarvast eltüntessék. A békákkal már senki sem foglalkozott…

– Mire gondolsz? – kérdezte Ági egy alkalommal, talán a békák megjelenésének ötödik napján

– Megyek – mondtam –, megyek és ellenőrzöm az ajtókat és az ablakokat.

Ági rettenetesen félt aznap este. Egy pokrócot csavart maga köré és vacogott. Magamhoz öleltem, mire ő egyre csak azt hajtogatta, hogy valaki van a házban, valaki betört a házba.

– Nincs senki – nyugtattam -, senki sincs itt, csak én vagyok.

Erre kibontakozott az ölelésemből és hisztérikusan rángatózni kezdett.

– Mért vagyunk még itt?! Mit keresünk még itt?!

Próbáltam lecsillapítani.

– Nyugodj meg, ez csak egy rossz álom, ami nemsokára véget ér. Nem hagyhatjuk itt, amit felépítettünk. Ideköt minden. Nem emlékszel?

– Tudod mit, gyűlölöm ezeket a falakat, a bűzt és a békákat! Érted?! Gyűlölöm!

Megpróbáltam lefogni, de ő egyre csak kapálódzott. A gyógyszerei után nyúltam, de kiütötte kezemből.

– Én elmegyek! – ordította. Aztán nyugodt lett.

Szemét forgatta, hallgatózott. Arca fehér volt, szája kék, kezei hidegek.

– Valaki járkál a házban – suttogta halkan.

– Csak az eső kopog a cserepeken. Nyugodj meg végre.

Ekkor elnevette magát.

– Te nem érzed? Nem érzed, mi? Ostoba kölyök vagy, tudod, ostoba. Brekk-brekk…hahaha! – mondta gúnyosan. – Tudod, milyen hülyén tudsz nézni, mint egy igazi fajankó! – aztán elhallgatott, ismét fülelni kezdett. – Csitt! – mondta más hangon. – A békák… – aztán megint más hangon. – Ugye szeretsz még?

– Persze, hogy szeretlek, de kérlek vedd be a nyugtatódat, holnap talán ismét eljönnek az egyenruhások, akkor elmehetsz innen.

– És te, veled mi lesz? – kérdezte.

– Én maradok – mondtam és indultam volna, hogy megnézzem az ajtókat és az ablakokat, de Ági a ruhámba kapott.

– Ne menj, maradj velem, mellettem, sosem voltál itt mellettem.

– Megyek, lehet, hogy beázott a tető.

– Ne hagyj itt! Érted! Ne merj itthagyni!

 

A fejem zúgott. Ági hangjától zúgott és az egyre erősödő kopogástól a tetőn. És amelyik béka nem lapult szét a cserepeken, az a kertben szenvedett ki. És mindennek savanyú szaga volt, erős és émelyítő. A hányinger kerülgetett.

Aznap este belázasodtam. Holtfáradtan, remegve hevertem az ágyon. Félálomban Ági hangját hallottam a nappaliból. Mintha segítségért kiáltott volna. Fel is ültem, de feltápászkodni képtelen voltam. Aztán brekegést hallottam mindenfelől. Hadonászni kezdtem: El innen! Leléptem az ágyról. Hatalmas loccsanás. Hideg és nedves a talaj. A hálószobában bokáig ért a víz. Ágit akartam magamhoz ölelni, el akartam hagyni ezt az átkozott helyet. Visszazuhantam az ágyra. Minden elhomályosodott, tudtam, valahol mélyen éreztem, hogy ő veszélyben van, hogy segítenem kell rajta, de képtelen voltam. Az álom és a láz elnyomott. Hajnalban egy pöfeteg varangy ébresztett. A mellkasomon trónolt, egyenesen a szemembe nézett sötét, gombszerű szemével. A halál nézett velem farkasszemet. A varangy döglött volt. Leráztam magamról. Körülnéztem. A szürkület fényeiben kevés kontraszttal, de látható volt a szoba. Vízben állt minden, döglött állatok és a szoba különböző tárgyai lebegtek a felszínen. Megláttam a tévét az ajtó mellet. Olyan érzésem támadt, mintha szemrehányó küklopsztekintetével Ági hangjával a következőket mondaná:

– Megmondtam. Én megmondtam, hogy menjünk el, de te nem hallgattál rám.

Elordítottam magam. A vak tévét bámultam és ordítottam. A hideg átjárta testemet. Ismét álomba zuhantam. Mire kinyitottam a szemem, a tévé eltűnt. helyette néhány egyenruhás tolakodott be a szobába. Karomon csípést éreztem. Orvos is volt köztük és homályosan egy fecskendőt is láttam.

– Hol van, hol van a feleségem? – kérdeztem tőlük. – Nem látták?

– Hogy kicsoda? Van még valaki a házban? Megkeressük…

 

Egy teherautón tértem magamhoz. Többedmagammal ültem a nyitott platón. Mellettünk az elsuhanó házak. A látvány leírhatatlan: mintha mindegyiket khakiszínű festékkel öntötték volna le. A fák ágai is békák tetemeitől hajlongtak. Az utca két oldalán méteres döghalmok emelkedtek. Még mindig kába voltam, de amennyire a számat mozgatni tudtam, Ági után kérdezősködtem. Murányi szomszéd fordult felém. Ott ült mellettem. Arca püffedt volt. Nagy kerek szemei üvegesek. Murányi szomszéd arca egy ronda nagy varangy arca volt.

 

 

Mondjuk: világosság

Maróti Dénesnek

 

„az utolsó művemen dolgozom

ne hagyjátok hogy befejezzem”

(Filip Tamás)

 

képtelenség mondja és az
asztal szélére tolja a fekete kartont
feláll visszaül újra feláll újra visszaül
előre-hátra ringatja magát a széken
a kezét tördeli feláll elindul visszalép
jön-megy mint aki nem leli a helyét vagy
mint akinek éppen most kellene bejárnia
a neki rendelt világot faltól falig saroktól
sarokig nem járja be mégsem csak toporog
de mintha haladna mégis visszaül a kezét
nézi az ujjai árnyékát a hideg asztalon ahogy

a semmibe nyúlik és még azon is túl egy

sánta arasszal a sánta arasz az idő és a hely
szentségét jelenti a népmesékben nemrég
olvasta egy elemzésben képtelenség mondja
végül mégis maga elé húzza a fekete kartont
előveszi az egyetlen megmaradt ecsetet
és a csillagporral kikevert festékbe mártja

2013. július 08

 

Maroti Denes festmenye.

 

(Maróti Dénes festménye)

 

Edward Lear ponyigóc-verseiből

 

A Dong, kinek Orra Világol

(The Dong with the Luminous Nose)

 

Midőn rémes homály lebeg

a Nagy Durcamező felett

            hosszú, zord téli éjen,

midőn a sós hab a mogorva

parti sziklákat ostromolja,

            s vad fellegek viharködében

            a Héttavi Csonk-hegyek orma –

akkor a tompa és sötét

homályban izzó szikraként

            moccan valami furcsa fény:

            ezüst pászmája föl-le jár,

            mint Üstökös csóvája száll

s tör át az éj komor körén,

            magányos tűzsugár.

 

Lassan lopódzik, imbolyog,

illanva csillan itt meg ott,

s amint halad: villan tovább,

Piszkancsfák törzsén siklik át;

s kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

e bal jelenésre riadva sikong:

                        „Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!

            Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!

                        Ez a Dong! Ez a Dong!

            A Dong, kinek Orra Világol!”

 

                        Ó, volt idő,

            hogy a Dong még gondtalan élt,

de megszeretett egy ponyigóc lányt,

            aki ottani partokat ért –

mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,

a Smargli-fövenynél napszállat után,

                        ott, hol az Esztergált Osztriga nő,

            és szép simaszürke a bérc.

És erdőn, völgyön, réteken át

a hős ponyigóc nép kardala szállt:

                        „Kis Ponyigócia távoli föld,

                        de seregnyi vitézt terem,

                        aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                        szitával a tengereken.”

 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                        míg ottan időztek e lények!

            A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

            igézte a Dong panaszos pikulája,

                        kivált, ha a hold odafénylett.

És el nem hagyta se este, se reggel

a lányt, aki jött a vitézi sereggel

(kék keze égbolt, zöld haja tenger),

míg el nem jött ama gyászteli perc,

és a hős csapat új partok fele kelt,

rideg fövenyén otthagyva a Dongot –

s ő nézte a távoli bús horizontot,

és bámult, bámult egyre csupán

egy borsózöld vitorla után;

és kardalukat halkan dudorászván

ült csak egész nap a bucka gyepágyán:

                        „Kis Ponyigócia távoli föld,

                        de seregnyi vitézt terem,

                        aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                        szitával a tengereken.”

 

De mikor nyugaton már esteledett,

                        fölkelt a Dong, és szólt:

            „A józan eszem most mind odalett,

                        az a csöpp, ami valaha volt!”

S azóta folyton vándorol,

át lápon-éren, és így dalol:

„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen

kis Ponyigócom hol lelem?

A partot, a réteket is bejárom,

s kis Ponyigócom megtalálom!”

 

            És fútta ezüstpanaszú pikuláját,

            míg egyre kereste, kereste a lánykát;

            és mivel éjszaka nem jól látott,

            kérget a Csöngöm-fáról hántott

                        termőhelyén, a pitypangos réten,

                        és orrot font magának belőle szépen,

            orrot és takaros pántot,

s e pompás Orrot pirosra mázolta,

s tarkóján átkötve magához pántolta,

            s a hegyén üreget hagyott, kereket,

            s egy nagy fényes mécsest beletett,

                        és becsomagolta

                        erős, puha gyolcsba,

                        hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;

            s így kis lukakon tört által a fénye

            pazar sugarával a búskomor éjbe.

 

S még most is, azóta, ha eljön az éjjel,

ődöng a mezőkön a Dong szanaszéjjel;

s a majmok, a fajdok gyászricsaján át

hallod ezüstpanaszú pikuláját,

míg egyre kutat – de mindhiába,

nem lel a kis Ponyigóc nyomára;

és egymaga jár-kel az éjben a vándor,

a Dong, kinek orra világol!

S kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

sikong, amint a csóva száll

s az éji homályban föl-le jár:

                        „Itt az idő már, indul a vándor,

                        a Dong, kinek orra világol!

                        Mert künn ődöng a mezőkön a vándor,

                                   a vándor,

                                   a vándor:

                        a Dong, kinek Orra Világol!”

 

Havasi Attila fordítása

 

ponyigocok

 

Ádám, Éva

 

Igen, tudjuk,

megismerték egymást –

szeretkeztek. No de hogy hívták

a gödölyét, amit Ádám először

leterített? Mi volt előbb? A mardosó

éhség vagy a kíváncsiság? Na de mért akarná a húst,

aki nem ismeri? A kínlódás extázisát?

A mindentudó fák tövében

megroppanó gerinc hangját?.

 

Vártak egy kicsit. Mert hátha…

Talán csak játszik velük… Utána feláll,

méltatlankodva béget, és az illatosan szűz

füvön játékosan megint

végighemperedik.

 

 

És várták,

hogy a fák megreszketnek,

a víz megromlik,

az éjszaka megkeseredik.

 

De se egy rebbenés

se egy árnyék

 

semmi

semmi

 

Adam, Eva 2

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info