A sziget belül, a határ kívül van

Amióta Németországban élek, mindegyre azt hallom, hogy egyik-másik ember „megérett egy szigetre”, és ez alatt egy szigeten töltött nyaralást értenek, a turisták szigetboldogságát.

A „szigetboldogság” összetett szónak számomra két, széttartó része van. A „sziget” szó nem engedi magához a „boldogság”-ot. Több mint harminc évig egy diktatúrában éltem Romániában. Mindenki maga volt egy sziget, úgyszintén az egész ország – egy kifelé légmentesen zárt, belül felügyelet alatt tartott terület. Az országot jelentő hatalmas, mozdulatlan szigeten maga az ember tehát egy aprócska, kóválygó sziget volt. A kettő kényszerűen egymásba rétegezve, két egymásra erőltetett tényszerűség. Már önmagában is bármelyik elég lett volna ahhoz, hogy megtörjön és felőröljön.

A családomban is mindenki egy-egy sziget volt. ’50-es évek, gyerekkor a sztálinizmusban, egy félreeső faluban, ahol még egy aszfaltozott út sem volt a város felé ‒ és az elkerített világ sem lehetett politikamentes. Három-négy politikai funkcionárius tartott ellenőrzése alatt mindent és mindenkit. Városiak voltak. A frissen képzett, fiatal őrök egy porfészekben kezdték karrierjüket, fenyegetések, kihallgatások, letartóztatások által kitűnve. Négyszázöt ház volt a faluban, mintegy ezerötszáz lakossal. Mindenki rémülettel járt-kelt. Senki sem merészelt beszélni róla. Noha gyerekként nem fogtam fel a félelem tartalmát, az érzése beleette magát az fejembe. A családomban mindenki kárvallott volt. Nagyszüleimet „a nép kizsákmányolóinak” minősítve megfosztották a szántóföldjeiktől és a fűszerbolttól. Egyik napról a másikra a járás egyik leggazdagabb emberének annyija sem maradt, amivel kifizesse a borbélyt. A fia elesett a háborúban. A lányát, az édesanyámat, öt évre egy kényszermunkatáborba hurcolták a Szovjetunióba, ahol éhség és fagy képében saját szemével láthatta a halált. Apám túlélte a háborút. Igen, nagyapám mindennek morgott a bajusza alatt, ha tenni kellett valamit a ház körül. A nagyanyám magának motyogta az imákat. Anyám belevetette magát a robotolásba, a teljes testi kimerülésig. Apám pedig az ivásba, míg a lábai megrogytak, a nyelve összeakadt. Én tartalmilag semmit, érzelmileg mindent felfogtam ebből a hallgatással párosuló szótlan összeomlásból. Jártomban-keltemben én voltam a saját társam, gyakran akartam tőlük szabadulni és saját magamból is kimenekülni. Még fennhangon is beszéltem magamhoz, amikor biztos voltam benne, hogy senki nem lát. Gyerekkoromból ismerem a szigetboldogtalanságot. Minden belőle állt össze: a ház népe és a falubeliek. A szomszédos falvak közül kettő román volt, egy szlovák és egy magyar. Mindegyik magának, a maga eltérő nyelvével, ünnepeivel, vallásával, népviseletével. Ebben a német faluban azonban mindenki vétkesnek számított Hitler bűntettei miatt, még azok is, akik a háború idején csak gyerekek voltak, vagy félig gyerekek, vagy még meg sem születtek. Szigetként ismertem a faluszéli zöld völgyet is. Egyedül lenni a tehenekkel és érezni, ahogy a táj túl nagy lesz a szűkre szabott bőrnek, mert az égbolt és a rét egymásba gabalyodtak. A táj szépségét fenyegetésként érzékelni, mint ingaórát, ami saját tiktakolását magába nyeli, és téged a rét fölé, a szédítő kékségbe emel, s onnan föntről vet le, vagy a föld alá, az agyontaposott sírfeketeségbe szorít, majd kivet magából.

Erre a német kisebbségre úgy tekintettek mások, mintha nácifriccek szigete volna, magát pedig azok szigetének érezte, akiket a románok ártatlanul büntetnek. Pedig Antonescuval a románok éppúgy Hitler szövetségesei voltak, mint ők. Természeténél fogva minden paraszti közösség meglehetősen szófukar, ezeket a parasztembereket pedig még jobban elnémította az, amit történelemnek nevezünk. Kifelé alázatosak lettek, vakon engedelmeskedő, idomított lényekként szöszmötöltek az állam szántóföldjén, ami még nem olyan régen a saját tulajdonuk volt. Ugyanakkor, mintegy belső kárpótlásként, a felsőbbrendűség mítoszát szövögették, távol minden nyelvi kódtól, ami keresztbe tehetett volna a szocializmusnak. Akik nem akarták Hitler bűneit belátni, a náci dalokat is bordalként énekelték, elvégre ezek csak jó hangulatot teremtenek, semmi több. Az ezzel járó félelem tűzbe hozta őket, míg a jókedvtől elenyészett minden elővigyázatosságuk, de ha nem engedtek ennek a csábításának, büszkén mondták, hogy ismét úgynevezett szokásaikat és népköltészeti kincseiket ápolják derekasan és mentik meg a pusztulástól. Nem, nem szigetboldogság volt ebben a játékban, hanem nacionalista, hőzöngő csoportfélelem. Úgy tekintettek magukra, mint egy kisebb halmazra, ami nem hagyja elvenni, mi leginkább sajátja, a „németségét”. S ami életrevalóságával messze felülmúl mindenki mást. Igen, gyerekkoromban az ő szigetboldogtalanságuk egy darabkája voltam, én is oda tartoztam, a felnőttektől átvéve mindkettőt: egyrészt hogy, az állam felé nácifriccek megfélemlített gyermeke vagyok, másrészt a falu belső rajzásában azt a kevély öntudatot, miszerint „mi”, németek, a többiek fölött állunk. Jóllehet ez utóbbi meggyőződés gyakorlatilag nekem semmit nem segített, amikor egymagamban voltam. S még ha egy milliméternyi kapaszkodót sem adott, sem a szoba sötétjében az ágyon, még annyira a hatalmas, zöld völgyben, a gondolat, hogy „mi” jobbak lennénk, általában magától értetődőnek tűnt a számomra. Ezzel legalább egy okozati összefüggés került a bánsági sváb fensőbbség és az állam bosszantása közé: azért fojtogatnak minket, mert jobbak vagyunk – így magyarázták nekem otthon a dolgokat. Az államival párhuzamosan egy bánsági sváb ideológia. Ennek kellett volna ellensúlyoznia azt a stigmát, amit az állam ránk nyomott, de egy lépést sem segített abban, hogy a napok, az órák, a percek közben, az országút mentén vagy a völgyben eligazodjunk. Ezt rég észrevettem, csak nem mertem belegondolni. Kisiklottam a mi-érzésből, holott osztozni akartam benne. Az ember gyerekként az övéihez és a falubeliekhez akar tartozni. Rászorul valami örökérvényű szabályozottságra. Vágyakoztam utána és kimerültem benne. Látszott az is, hogy mindenki belefárad egy csöppet saját magába, és a túl sok munkába, hogy sakkban tartsa magában mindazt, amiről nem szabad beszélni. Hogy megfeleljen egyrészt a jöttment pártfőnök éberségének, másrészt a kötelességnek, hogy ezt a „jobb, német mi”-t képviselje. Csupán ösztönösen, tehát elkerülhetetlenül, mégis anélkül, hogy magamnak bevallottam volna, belsőleg gyakran nem tartoztam ahhoz, ami körülvett. Az okát nem kerestem. Biztosan mindenki mással ez történik, mondtam magamnak, csak észre ne vegyék, mi van velem. Még jó is, hogy az isten olyan leleményes volt, gondoltam, hogy az ember koponyáját vastag és átlátszatlan csontból alkotta meg. Nem értettem, hogy lehet, hogy a falu, ami a közösség védelmére esküdött fel, a maga egész háromszáz éves rítusokra épített életével a „mi és mieink” megőrzése érdekében az én megszüntetését célozza meg. Ezt a magam mulasztásának éreztem, a kudarcomnak, mikor a magányom hiábavalóvá teszi a napot és minden hovatartozást keresztülhúz.

Ezekben az években alakultak ki mintázatok, melyek a későbbiekben is megőrződtek, amikor tizenöt éves koromban a városi gimnáziumba kellett járjak. Máig nem tudom, hogy ezeknek a mintáknak az újrafelismerése megkímélt-e vagy jobban megterhelt. Az iskolában a falusi gyerekeknek a városi gyerekek között megképződött szigetén találtam magam. Egy német gimnázium volt, de a jól öltözött, gyorsan replikázó, kitűnni tudó tanulók román tisztviselőcsaládokból jöttek. Lenézték a kis falusiakat, holmi szerencsétlen tökfejeket, akik nemkülönben vinni akarták valamire. Hozzám hasonlóan minden falumbelit kinevettek. Minden, amit a falu legjobbjai mondtak, egyszerre badarság lett, és ahogyan magukra tekintettek, öncsalásként lepleződött le. A falutól harminc kilométerre fekvő városban az otthonról hozott neveltetés egy kalap szart se ért. Ez a belátás gyorsan és keserűen jött. A városiak ügyesek és rugalmasak voltak, tudták, hogyan hízelegjenek a testükkel és a szavaikkal. Románok voltak, de gyakrabban mosakodtak és szorgalmasabban tanultak, mint én. Hát akkor miért mondta nekem azt otthon mindenki, hogy a románok lusták és mocskosak. Egy dolog maradt csak érvényben: a fejesektől óvakodni kell. A családjaikban ápolt természetes találékonyság folytán a fejesek gyerekei gyorsan megszerezték az osztályfelelősi pozíciót, önként bekapcsolódtak az ifjúsági szervezet politikai tevékenységébe, gyűléseket vezettek. Nem megbélyegzett családból származtak, elfogadták az államot, igaz, ők is a szüleikről vettek példát, hogyan kell másokhoz képest felsőbbrendűnek lenni –, de mindez az állammal összhangban történt. Ilyen volt a logikájuk: ha valaki az államon belül többre érdemes, az nemcsak a maga számára áll a többiek felett, hanem sokkal inkább azokkal szemben kell ilyennek lennie, akikre az állam gyanakodva néz.

Ugyanakkor a gimnáziumon kívül, a város utcáin is, minden ismét, még ha másképp is, túlságosan nagyszabású lett az én szerencsétlen, szűkre szabott bőrömnek. Honvágyam volt mindaddig, míg olvasni nem kezdtem a provincializmusról és a nemzeti szocializmusról. A szülőfalumat mintegy üvegfal mögött láttam ‒ egy fantomszerű láda, könyörtelenül megdermesztett emberekkel dugig tömve. Kerültem a fejesek gyerekeit, de városi is lenni akartam, mint az a több ezer szokványos ember, akikkel az üzletekben, a parkokban, a villamoson találkoztam. Magam körül a moccanatlan aszfaltszigeten bolygó számtalan kis szigetre ismertem rá. Ebben a felügyelet alatt tartott városban a szigetboldogtalanság nap mint nap tükröződött az emberek arcán. Rendőrségi razziákat, nyilvános letartóztatásokat, lefogott bolti tolvajok félelemtől eltorzult arcának fotográfiáit láttam kiállítva a kirakatokban, s ennek ellenpontjaként a park sétányai mentén az élmunkások és a szocializmus hőseinek zsíros mosolyát a tablókon. Láttam az utca közepén rongyos, élettelen fiatalokat vagy öregeket a porban feküdni, a közönyösen továbbhaladó járókelőket; és láttam az állami gyászmenet pompázatát, a nyitott koporsót a bársonyba öltöztetett teherautón, és az üveges tekintettel bámulókat. Pillantásukban a halott gazemberre pazarolt pompa láttán elfojtott utálat azzal a leküzdhetetlen irigységgel és önsajnálattal elegyült, hogy nekik maguknak sosem lesz részük ilyen méltóságteljes temetésben. Természetesen egyikük sem merte volna kimutatni a megvetését és az irigységét. Minthogy minden ember tudta, a bámuló tömegben ott nyüzsögnek a besúgók. Minden fél szájjal elejtett megjegyzés túlontúl sok lehet ‒ ez rendületlenül ült a háttérben. Egy meggondolatlan szónak súlyos következményei voltak. Ha egy ügyetlen nyelvbotlás máris az őrök kezére ad, ezzel véget vet további létezésednek, s az eddigit szétszakítja ‒ ez esetben mindenki arra kényszerül, hogy szigetté váljon. A bizalmatlanság mindig és mindenütt a legalapvetőbb érzelem. Mindenki egy két lábon járó titok, tiltott dolgok bőrkötése. Ügyességétől vagy ügyetlenségétől függ, hogy megfékezi-e a nyelvét, vagy meggondolatlanul kifecseg valamit. Csakis innen indulhat bármilyen, hétköznapi emberek közötti találkozás ‒ olyan magától értetődő ez, mint a nappal és az éjszaka. Nem szabad, hogy tiltott dolgokon kapjanak, hogy rájuk gondolsz, úgyis mindenki tudja, nem szabad szóval és tettel bizonyságot adni arról, amit mindenki tud. A nagy román szürrealista, Gellu Naum írja Zenobia című könyvében: „… hiszen vannak dolgok, amikről hallgatnunk kell (…); mások értenek, amennyit tudnak; mindenki kevesebbet mond, mint amennyit ért, és többet is megért, mint amennyit mondanak neki, de amit megért, azt nem mondják el neki, mert amit elmondanak neki, azt nem érti, és így tovább;” 1

The_Island_by_cipriany
Egy másik sziget a vezető tisztségviselőké volt. A gazdaság, a párt, a titkosszolgálat, a rendőrség és a hadsereg funkcionáriusaié. Ezek együtt államot alkottak az államban, lakónegyedek, boltok, kórházak, étkezdék, vadászterületek, üdülőhelyek álltak a rendelkezésükre. A köznapi emberek életéhez mértem az ő szigetboldogságuk talán valódinak tűnt. Ám megelégedésük valószínű megállt egy határon, hisz elég sokat kellett a gyalogokkal vesződniük. Fásultságban és félelemben kellett tartaniuk őket, ez tette taktikailag szükségessé a hathatós munkálkodást. Tanácsos volt, hogy a hatás szembeötlő legyen, hisz az elnyomás sikere függvényében becsülték meg őket. Bár a hierarchikus különbségek világosak voltak, a vezető tisztségviselők mégis arra ébredtek, hogy a hétköznapi élet minden rendelkezésükre álló eszközével be lettek csapva, a nép gyűlölte őket. Saját rangjuk zamatát is csak a hasonszőrűek között érezhették – jóllehet itt mindenki nemcsak pajtása, de ellenfele is volt a másiknak. Hogy megfelelhessenek a „mi jobbak vagyunk, mások felett állunk” elvárásnak, nekik is kötelességként kellett felfogniuk saját szigetük megőrzését, akárcsak az én német falumban. Ők sem tékozolhatták el hovatartozásukat, lévén hogy szőröstül-bőröstül hozzátartoztak a csoporthoz, mely jobbakká tette őket. Egy kis szigethalom voltak, amelytől a gyalogság nagy szigethalmaza reszketett. Egy fejesnek hatalmon maradni teljesen a napirendben előirányzott ideológiai tartalmak függvénye volt. Aki a legmagasabbra kapaszkodott, bármikor lezuhanhatott, és elveszíthette hivatalát, kiváltságait, anyagi biztonságát, egész életvitelét, magával rántva saját klánját a gyalogok szörnyen mindennapi életébe. Ez utóbbi persze nem siratta meg a bukásukat. Egy bukott fejest a közemberek távolságtartóan, kárörömmel fogadtak.

Ha egy ország határait géppuskák és kopók őrzik, sziget az. A tilalmak többsége, amit az ember magával cipelt, a menekülés gondolatai voltak. Szigetboldogság helyett vágy férkőzött mindenki fejébe, hogy bármi áron kiszabaduljon erről a szigetről. Elkerülhetetlen, s így magától értetődő volt, hogy ezért az életüket kockáztassák. A Magyarországgal közös zöldhatár, illetve a Jugoszláviát elválasztó Duna nagy erővel vonzottak kifelé. Az ember eszét a lábába ráncigálták. Hátborzongató volt a sok hasonló szökésről keringő mendemonda, a halált kockáztató futamodások mégsem hagytak alább. Aratás idején a zöldhatáron holttestek feküdtek az aratógépek között, voltak, akiket lelőttek, vagy kutyák téptek szét, legtöbbször mindkettő. A Dunán tetemek cafatjai úsztak, a menekülőket hajón üldözték, s a hajócsavar feldarálta őket. A menekülési vágy mégis egyre nőtt. Menekülési hisztériává fokozódva, hisz a mindennapi élet undora és az utálat, ami az értéktelen létezés miatt eltöltötte az embert, hirtelen a remény pszichózisába csapott át, egy olyan életről, amit veszedelmesen elérhet, de aztán idegenben valósít meg az ember. Minden dolgot a menekülés ösztöne kísért. Ebben az országban az ember csupán élete átmeneti helyét látta. Egyedüli támasza annak hite volt, hogy előbb-utóbb alkalma nyílik meglépni. Ez nagymértékű opportunizmust vont maga után. Mindaddig sehogy nem keveredhettél gyanúba. Mi több, el kellett helyezkedned és karriert építened. Minél magasabbra kapaszkodtál, annál inkább növelted az esélyeid. A megszerzett befolyással kihasználhattad, hogy mások tőled függenek. A rangsorban alattad levők zsarolásával gyűjtötted a szükséges tőkét feletteseid szolgai megvesztegetéséhez. Sokak számára hagyni a hatalom által magukat leigázni, csupán szakadatlan felkészülés volt a menekülésre. Ezek a tisztviselők nem annak ellenére maradtak külföldön, hogy a társadalmi ranglétra csúcsára jutottak, hanem éppen azért. Az emberek gúnyosan mondogatták, hogy a menekülés a legnagyobb luxus. Minden fejest állítólag magasztos szocialista öntudat fűtött. Valójában, miután annyi fejes meglépett, a szocialista öntudatot újra kellett volna definiálni és megállapítani, hogy a szocialista öntudat fejlesztésének legnagyobb lépése: a kapitalizmusba menekülni. A szökésüknek semmi köze sem volt ahhoz, ahogyan egyszerű emberek kétségbeesetten a halálba rohantak. Biztos üzlet volt ez, a halál kockázata nullára csökkent. Megmenekülésük persze sehogy sem tetszhetett a többségnek, olyan szabadságot jelentett, amit ők a menekülésük napjáig mindenki mástól megvontak és elzártak, és mégis kárörömmel töltött el mindenkit, hogy még saját vezetői is hátat fordítottak a rendszernek.

Külföld mint a megvalósítható élet vonzása a végzetszerűen nagy, ködös képből konkrét és valódi képpé alakult mindahányszor Temesvár és Bukarest között utaztam. Egy ideig ugyanis a vonat a Dunához nagyon közel haladt el. Közte és a határ között már nem állt semmi. És az utasok apraja-nagyja, de még az egyenruhás rendőrök és katonák is, mind kimentek a vonat folyosójára, úgy néztek ki az ablakon, mintha hipnotizálva lennének, s a jövőjüket látnák. Mintha a közömbös Duna cseppfolyós jövendölés lenne, és személy szerint mindenkinek megmutatná saját menekülésének sikerét. Többé senki sem moccant, olyan csend volt, mint a templomban. Odakint pedig, a többnyire széles víz imbolygón folyt, s néha-néha előtűntek azok a keskeny szakaszok, ahol nem lehetetett nehéz úszva átkelni. Azon túl terült el Jugoszlávia, az átjáró ország Nyugat felé. Falvakat láttunk, gyümölcsfák legyeztek ott messze, mintha minket hívogatnának. A vonatban senki sem mert a másik arcára nézni, az arcok bőre valótlanul összehúzódott, s úgy csillogott, mintha megfagyott vagy beviaszolták volna. Az álmodozás mindenkit megmarkolt, az általánosan ismert kulcskérdés: menekülni ‒ de hogyan? A gondolataik szinte tapinthatóvá váltak, annyira nyilvánvaló volt, mi jár a fejükben, hogy egy időre a vonat zakatolása is ezt hallatta véghetetlen ismétlődésben: „el akarok innen menni, el akarok innen menni”. Így dalolt a fém a Duna mellett, olyan nyugtalanító tisztasággal forogva a síneken, hogy azt kívántad, bárcsak betömhetnéd a vonatkerekek száját, ne látnád és ne hallanád a tetten ért utasok kórusát. Ahogy a Duna elmaradt, mindenki némán visszatért a helyére a fülkékbe, és leült oda, a valódi életébe.

Ezzel ismét annak ellentétéhez érkeztem, hogy mit nevezhetek szigetboldogságnak ‒ hiszen mindegyre csak a sziget boldogtalanságával találom szembe magam. A „boldogság”-ról lévén szó, hadd beszéljek egy keveset arról is, hogy mit jelent „boldognak” és „szerencsésnek lenni”. E két dolog nemcsak hogy különböző, egymással szembenálló is. A másodikat úgy ismerem, mint egy helyzetet, amiben az elképzelhető és elvárható legrosszabb dolog nem következett be. Épp csak „szerencséd van”, mert kizárt dolog, hogy boldog lehess. „Boldognak lenni” egy maradandó állapot ‒ egy sima útszakasz. Bensőnkben hordozzuk, ezt határozhatjuk meg: érzésként. Nagymértékben a saját közreműködéseddel jön létre. Amikor épp „szerencséd van”, az pillanatnyi, kívülről érkezik, és semmilyen érzelemhez sincs köze, mindössze egy gyakran megmagyarázhatatlan véletlen. A szerencse villámgyorsan ér, mint egy csettintés, és csak utána jössz rá, mi is történt. Röviddel azután, de olykor csak évek multán rekonstruálva a tényeket, amelyeknek annakidején mit sem sejtve része voltál. Ha viszont rögtön utána érted meg, hogy „szerencséd volt”, „metsző boldogság”-ot érzel magadban. Ez is a „boldogság” ellentéte, hiszen egy dacos, szégyentelen, az élet külső kötelékeitől megszabadult boldogság ez. A metsző boldogság bódító, vadul rohan keresztül még saját magán is, rögtön ki kell tombolnia magát, hisz e külső kötelékeket mégsem törölheti el. Véget kell vetnie saját magának, még mielőtt a külső tényezők elborítanák és megszüntetnék.

Vajon a „szigetboldogság” a katasztrofális környezet dacára létező privát boldogságot jelent ‒ egy józan építésű, egyéni „koponyaboldogságot”? Egy fajtája az intellektuálisan létező boldogságnak, amit könyvekből vesz és a maga mértéke szerint alkot meg az ember? Könyvekből táplálni saját életedet, – a fojtogató hétköznapokban a dolog nem így működik. Volt egy maroknyi közeli barátom, akikkel könyveket olvastunk és aztán beszélgettünk róluk. Ez volt a főfoglalkozásunk, az olvasottakat a saját életünkhöz igazítottuk. A szakkönyvekben kerestük saját nyomorúságunk tárgyilagos megfogalmazását, pontos analízisét és józan kommentárját. Ugyanerre a nyomorúságra regényekben és versekben, a poétikus kifejezés azonnaliságában is ráleltünk. Mindkét olvasási gyakorlat támaszt nyújtott, saját állapotunkat igazolta. Segített, hogy ne maradjunk magunk előtt szótlanok. Változtatni a könyvek semmit sem tudtak, csak leírni, hogy milyen az ember, amikor boldogtalan. És ez éppen elég ‒ egy könyvtől nem is várok el többet. Így ha a „szigetboldogság”-ból kivonjuk a szellemileg konstruált koponyaboldogságot, vajon „szívboldogság”-ról lesz szó? Viszont amit „szívtett”-nek nevezünk, ugyan nem a fejünkben fészkel? Képesek-e még ezek a sebzett, s ami még rosszabb, szétzúzott emberek érintetlenül megőrizni intim kapcsolataikat, amelyekre ugyanilyen nagymértékben rá vannak utalva? A szerelem nem egy másik ország, ott van, ahol a fejed és a lábad. Arra kényszerül, hogy nap mint nap ellenszegüljön annak, ami körülveszi. A szerelem segíthet, hogy egy cseppet megkíméld magad, hogy valami másnak érezd magad, mint a semmibe vett és elgyötört nulla, aki az állandó megfigyelés vadászterületén vagy. Épp emiatt a szerelem a szabadság hiányát pótló cselekvéssé változott. Nem ismerek még egy olyan országot, ahol a szerelem annyira éhes lett volna, mint Romániában. A gyárban és az iskolában, ahol dolgoztam, a házasságon kívüli kapcsolatok keresztül-kasul szelték át a hierarchiát. Férfiak és nők mágneseződtek, a munkahelyek nyomora a legnyilvánvalóbb módon tette őket hajlamossá erre. Egy félreeső piszkos zugban érezni a másik feléd közeledő vágyát: ez sokkal elviselhetőbbé tette azt a szüntelen őrlődést, ami a futószalagnál vagy az íróasztalnál körülvett. Következmény: nem ismerek még egy olyan országot, ahol a meghitt kapcsolatok kivétel nélkül ennyire összekeveredtek volna a hazugsággal, áltatással, képmutatással, mindenki saját szubsztanciájának széthasadásával. Olyan országot sem ismerek, ahol ennyi családon belüli erőszak, válás és magára hagyott gyerek volt. Szétstrapált idegekkel nem jöhet létre „szívboldogság”.

Akkor a „szigetboldogság”-ból nem marad más, legfennebb a sziget mint táj ‒ hogy legyen, amivel összhangban érezhesd magad. Ámde saját tapasztalatból tudom, hogy a táj sem hagyja magát az államtól elvonatkoztatni. Átmenet nélküli, hozzáférhetetlen szépséggé válik, felborzolt idegeid nem tudnak már megbirkózni az akadályokkal, amelyek elválasztják tőle. A táj azt mutatta, mennyire közömbös már az iránt, ami az emberekkel történik. Fegyverszünet volt, egy a mindennapos nyüzsgésnek hátat fordító nyugalom, zöldrecés gyanútlanság, ami beéri önmagával. Ha az idegeid túlpörögtek, nem számítasz már arra, hogy meglep és becsap a szépsége. Úgy villan fel előtted a táj, mint a lét színrevitele, mint félelmek látképe, a kifosztott biztonság megkettőződése. Amikor az aszfalton nincs menekülőút, a tájat elkezded saját időbeli fölénye miatt kevély anyagként látni: ősrégi kövek, a víz véghetetlen folyama, fű és fa véget nem érő visszatérése. Mind emlék nélküliek, érdektelenek az iránt, ami tegnap volt, és ami holnap jön el. Szép szó a „levélideg”, ám nincs köze az emberi ideghez, a „levélér” nem halántéki- vagy nyaki ütőér. Aki „szigetboldogság”-ra vágyik, ne gondoljon ilyenekre.

A „szigetboldogság”-hoz bíznod kell a szigetben. Amikor sértetlenül elérsz hozzá, saját keretében megmarad, és hagyja magát csodálni. De ha krónikus felindultsággal jössz, a sziget megmarkol és esztétikai érzéstelenítés nélkül boncol szét. Tudnod kell elhárítani magadtól. Olyan tapintatlanul vetíti magát a testedbe, hogy még jobban szétszakít. Elszigetesít. A szigettel való összetűzésben mindig te húzod a rövidebbet.

Nyugaton néhány évente megismételnek egy nagyon népszerű közvélemény-kutatást. Íróknak szól, és azt szeretnék megtudni tőlük, hogy más írók könyvei közül melyek tűnnek számukra a legfontosabbaknak. A felmérés kulcskérdése így hangzik: „Milyen könyveket vinne magával, ha egyedül kellene egy szigetre mennie?”. A kérdés ijesztően naivnak tűnik számomra. Ha el KELLENE mennem egy szigetre, azt jelenti, hogy nem lenne más választásom, következésképp egyik könyvemet sem vihetném el, amit szeretek, mert már eleve tiltottak lennének. Mi több, lehet, hogy éppen azért KELLENE a szigetre mennem, mert szeretem ezeket a könyveket, és a tartalmukat nem őriztem meg magamnak. Miattuk kellene büntetésből a szigetre mennem. Ha mégse KELLENE oda mennem, hanem saját AKARATOMBÓL tenném, azt jelenti, hogy bármikor szabadon elhagyhatom ‒, szabadon jöhetek-mehetek, s mindig más könyveket vehetek magamhoz. Vagy a szigeten maradhatok, és kérhetem, hogy küldjék el nekem a könyveket. Amikor nyugati értelmiségiek „sziget”-ről beszélnek, a mintaszerű szabadság illatszerét érzik. Egy szigetet, ahol a törvény és a kötelezettségek szabályrendszere eltörlődik. S ha ennek tetejében még egy jó könyvet is olvashatnak, az önérvényesítés csúcsaira értek. Természetesen a szigetre nem csak a jó könyveket visz az ember, hanem emellett a legjobb ruhákat és kozmetikai szereket, finom ételeket, jó egészséget, és megelőzés céljából persze kiváló gyógyszereket is.

Minek vetemedik egy nyugati újságíró, akinek az életét elnyomás sohasem húzta keresztül, átgondolatlanul szubverzív csiklandozásokra, hogy egy közvélemény-kutatást vonzóbbá tegyen? Természetesen nagyon jól tudják, hogy voltak leprásoknak és pestisben szenvedőknek fenntartott szigetek, léteztek és még mai is léteznek börtönszigetek. Nelson Mandela is egy szigeten raboskodott, a Kurd Munkáspárt vezére, Öcalan egy börtönsziget egyetlen lakója. A hatalmon levők mindig is használták a vizet mint könnyen megfigyelés alatt tartható, elszigetelésre alkalmas övezetet. Az „egy szigetre kellene menni” gondolatát a nyugati értelmiség mégis a személyi szabadság elképzelésével társítja. A SZIGET szó nem zavarja őket, na meg az sem, hogy oda KELL menni. Olyan mondatban kérdeznek rá a szabad döntésre, aminek a rabság a premisszája. Tele van a fejük könyvekkel, de közülük egyik sem tette érthetővé számukra akár csak töredékét is annak, hogy miben áll a szabadság hiánya.

Kiss Ernő Csongor fordítása

Forrás: Herta MÜLLER, Die Insel liegt innen – die Grenze liegt außen = H. M., Der König verneigt sich und tötet, München, Carl Hanser Verlag, 2003, 160-175.

(A fordítás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.)

Lábjegyzet:

  1. Vö: „căci există lucruri despre care se tace (…); ceilalți înteleg cât pot; fiecare spune mai puțin decât întelege și întelege mai mult decât i se spune, iar ce întelege nu i se spune, fiindcă ce i se spune nu întelege, și așa mai departe” ‒ Gellu Naum, Zenobia, București, Editura Prietenii cărții, 1991, 24. (A fordító megjegyzése)

ÉDES, KICSI GYERMEK

És a lány apja tényleg nem hazudott. Ahogy lemosták a halottat, lovasok értek a bárkához.
Komótos trappban, mintha csak sétalovaglást tartanának.
No de mit tesz az udvari drill? A „sorsüldözött apa” megrázta magát, és előre sietett, hogy hízelkedve fogadja a hölgyeket. Kiskosár, nagykosár, jaj, a kesztyűm…, tényleg nem látta senki? A három viháncoló szőke hol felkapta a mondatok végét, hol elnyelte a végződéseket – talán Dániából vagy még messzebbről jöttek.
Szegény-aranyos-gyermek,-ugye-nem-sokat-szenvedett?
Összecsücsörítették az ajkukat, aztán keresték tovább a kesztyűjüket. Éhesek voltak, szomjasak voltak, és megérdemeltek egy kis figyelmet.
Itt-még-egy-tiszta-pohár-sincs? Hát-nem-hiszem-el!
Sjön megvonta a vállát, és fölállt, hogy az öböl mögött sírhelyet keressen.
Riolda pedig a halott lány kezét fogva azon igyekezett, hogy a beszélgetésből egy szót ne mulasszon el. Tényleg főrangú lenne a halott lány apja? Honnan jöttek ezek a szomjas, ostoba tehenek?

És ki az új normann herceg?
A három tésztaképű tényleg Dániából érkezett: unokatestvérek voltak: szerették a sört, szerették a társaságot, és most el voltak ragadtatva a csodás normann kertektől. Sok a halott persze – a háború szörnyűigen, igen – no, de a napsütés mindenért kárpótol! No, és az udvariasság!
A „sorsüldözött mindenre buzgón helyeselt, talán kicsit lelkesebben is, mint az igazi hercegek. Ő csak egy ír trónbitorló öccse volt – és mióta az eszét tudta, üldözte a sors. – fel-alá utazgatott, itt is, ott is megfordult: terjesztette a műveltséget és a jómodort.
Az angelbriandi mozaikokat láttátok-e, hölgyeim?
A dán lányok viháncolva felnevettek. Kiderült, már jól belovagolták a környéket.
És itt, a hajón sem töltötték az időt feleslegesen: megcsodálták a halott lány karkötőjét, fésűjét, nyakláncát, ezüst pohárkáját, és mikor mindennel végeztek, rámeredtek Rioldára: – Meddig marad itt a tündér? Azt várja, hogy eltemessék a lányodat?
A „sorsüldözött” elnevette magát. – Ugyan! Nem mindenki tündér, akinek fekete haja van. Higgyétek el, semmi különös sincs ebben a kislányban!
Ám a három tésztaképű semmi pénzért nem hagyott volna kipróbálatlanul egy ilyen ritkaságot.  Most hogy biztosak lettek benne, hogy Riolda nem fog hirtelen tüzet okádni, megütögették a karját, meghúzogatták a haját, és már a száját akarták szétfeszíteni, mikor kintről megint lódobogás hallatszott.
A három lány vigyorogva felpattant, a nyomukban ott lépkedett a „sorsüldözött”.
– Hallom, micsoda bánat ért, testvérem! Országom nevében mondom, hogy úgy való, a szegény gyermekedet mi is meggyászoljuk illendően. Mintha a mi kislányunk lenne.
Új tavasz, új ország, de régi közhelyek. A-legnagyobb-bánattal… örökre-megtört-szívvel… szemünket–a-jövőre-függesztve… Riolda nem is tudott ellenállni a kísértésnek, hogy az új kegyelmes urat ő is szemügyre vegye.
Henrik! A halott lány most már egyedül maradt – talán mindörökre.

Most kéne észnél lennem, töprengett Riolda. Sürögni-forogni, az új herceg lába elé borulni, és persze restelkedni, hogy egyáltalán életben vagyok.
Henrik, az új herceg tekintete óvatosan körbejárt mindenkin.
– Ki ez a fekete lány a rongyokban? Csak nem a lányod szolgálója?
A „sorsüldözött” már éppen magyarázkodni kezdett– óvatosan, hogy akkor se maradjon szégyenben, ha Riolda koldus, akkor sem, ha valakinek-a-valakiije – de egy hosszabb szónoklattól megkímélte a herceget a sors.
Ruganyos járású, szőke nő lépett hozzájuk. Riolda csak a hátát látta: nem viselt az út porát összesöprő, térdig szutykos köpenyt, de mindenki érezte, itt az új herceg felesége.
Hát persze hogy fáradt, hát persze hogy szomjas!
Térültek-fordultak a dán lányok, tolongtak, forogtak, csicseregtek, udvariaskodtak, addig-addig, míg a hercegné kezébe nyomták a halott lány ezüstpohárkáját. Henrik felesége kortyolt a vízből, a tömeg hirtelen szétnyílt, és ekkor már Riolda is láthatta az arcát: igen, Hildi.
A kipróbált, a megbízható: a régi hercegné.
Ezek szerint Hildi hajója meg sem érkezett Dániába? Vagy a hercegné el sem indult – talán meghúzódott valakinél, mert tudta, hogy az arabok hazatérnek, ő pedig majd a kezét nyújthatja a győztesnek… csakis a fiai érdekében?
Ahogy a pillantásuk összetalálkozott, Hildi odaugrott hozzá.
– Szentséges ég! Riolda! Drága kis barátnőm! Hogy sikerült megmenekülnöd? – és mint a dán lányok, ő is végignyomorgatta a derekát.  – Fel sem ismertelek volna, ha nincs ez a borzas, fekete hajad! Hogy milyen sovány vagy! Rád férne egy kis édesség, drága gyermekem!
Rioldának elképedni sem maradt ideje, a dán lányok rohantak, hogy égen-földön valami édességet találjanak. Riolda csak suttogva merte Hilditől megkérdezni: – Hol vannak a gyerekek?
A hercegné magabiztosan mosolygott. – Megvannak, persze! És itt az ideje, hogy összeszedd magad, mert többé nem hagyhatod el a fiaimat.
A tekintete Sjönre tévedt. És bár mosolygott a szeme, de a szemöldöke jelezte, hogy meggondolatlannak látja Riolda választását. Ostobának és meggondolatlannak.
Sjön viszont el volt bűvölve ettől határtalan jóindulattól, ettől a nemes egyszerűségtől, ettől a gyönyörű asszonytól! És Rioldába belehasított a félelem: előbb-utóbb Sjönnek is elmagyarázzák, hogy nem egy ravasz, kis jöttment való hozzá, hanem egy megbízható normann szépség, egy tenyeres-talpas, egy igazi…
De ebben az újdonsült udvarban még senkinek sem volt bátorsága ilyen messzire tekinteni. Henrik megint ott forgolódott-tapogatózott körülöttük: megveregette Sjön vállát, megcirógatta Riolda homlokát, és hozzátette, mindig öröm ilyen életrevaló fiatalokkal találkozni… Fiatalokkal, akik becsülettel, fiatalokkal,akik mindig csak előre…
No, de vajon miért olyan fontos a hercegi párnak, hogy őt, az ír cselédet maguk mellett tartsák? Talán a hajam miatt, gondolta Riolda. A koronaékszereken kívül mi bizonyíthatná jobban az uralom állandóságát, mint egy, a hercegi gyermekek között sertepertélő, szokatlan külsejű dada?
– Gyere te is, Riolda! A fiúk már nagyon várnak!
És udvarhölgyeire támaszkodva Hildi hátravonult a sátrakhoz.
Az új herceg – miután  mindenkit jól lakatott udvariassággal – szónoklatot tartott. A család szent dolog, jó doloh, megmásíthatatlan dolog. Télre tavasz jön, tavaszra nyár, de csak akkor, ha néhány jó katona biztosítja a megfelelő kerékvágást.  Az emberek meg akarják tömni a hasukat, aztán eltemetni a halottaikat. Ő is ezt akarja, mert jó katona, derék katona, és benne van a kerékvágásban. Azért vette el a régi hercegnét feleségül, hogy a hősi halált halt Vilmos fiai akadálytalanul léphessenek a trónra. Mert ahol rend van, ott törvény van…
Riolda hátrább lépett, mert úgy érezte, a herceg felnyársalja a pillantásával.
Tábor, gyűrű, halálos kaloda.
– Gyere Sjön! Nézzük meg a gyerekeket!
Sátrak. Lótrágya és illatszer-szag. Izgalom és hazugság kipárolgása.
Elejtett szóvégek, dánul viháncoló gyereklányok. Vajon a katonák is mind dánok? És dánok lesznek majd a tanácsadók?
– No, nézzétek csak, ki van itt!
A hercegné most nem állt fel, egy széken ült előregörnyedve, talán megint gyereket várt. De még émelyegve is mosolyt erőltetett magára, és rábökött a sátor mélyén játszó két fiúcskára.
A fiúk hegyes állúak voltak, rémültek és sápadtak. A fülük botját sem mozdították Riolda hangjára. Nem is csoda: nem Vilmos fiai voltak.
De megtorpanni már nem volt idő. Riolda az udvar figyelő tekintete előtt ujjongva ölelte őket magához.

 

imgres

A napon sütkérező hal (regényrészlet)

Zengő három palackot magánál tartott. Ki tudja, még mi következik?

Akkor sem tudta. Egyszerűen el volt keseredve, hogy Csilla nincs. Az, hogy körülötte milyen alakzatokat vett fel a társadalom, régen nem érdekelte, ő már nyolcvankilenc őszén mindenkivel összeveszett, nem sokkal az után, hogy Grósz megpróbálta az MSZMP-t újjáéleszteni. A saját feje szerint cselekedett. Kilencven legelején volt aztán egy irodalmi egyeztetés, senki nem tudta, mihez kell majd igazodnia, nem volt tiszta, hogy ki rajzolja majd a kontúrokat, amit nekik kell majd kipingálniuk, mint a gyerekeknek a munkafüzetben az üres, fekete-fehér ábrák sorát, hát a Hordóban értekeztek a jövőről, meg a „feladatokról”. Akkor az ELTE klubja volt az épületrész, ahol a Centrál kávéház működött a háború előtt. Zengő semmit sem sejtett. Még nem kapta meg Csilla levelét. A karzat alatt, az ütött kopott, leharcolt hátsó pultnál berendelt magának három kozákot, aztán leereszkedett a szűk lépcsőzeten a feketére kimázolt, félbe vágott hordó alakú pinceterembe. Odaköszönt pár írónak, barát vagy ellenség, arra nem gondolhatott, ültek a kopott koloniálban, kopott farmerokban, és erről a kifakultságról felismerték egymást, volt egy két öltönyös is, talán a pártbizottságról, vagy komolyabb szerkesztőségek kiküldetésében, igen elszántan vitatkoztak, s amikor rájuk köszönt, hát páran elfordították a fejük, de ennek sem tulajdonított jelentőséget, nyilván belemerültek, nem volt lényeges, ahogy a hely hajdani pompája sem hiányzott neki, mind ifjontian nyeglék voltak és nonkonformisták, és az igazat megvallva, az sem jutott eszébe, hogy valaha talán épp ott, a karzat alatt reggelizett hitelbe József Attila is. Egy pillantást vetett a Felszabadulás térre, fél lába már az első grádicson, kezében két pohár vörösboroskóla, egyet már beharapott, s míg elmosolyodva kibetűzte az Ibolya presszó lilás neonfeliratát, arra gondolt, hogy eljött az ő ideje. Ibolya, bazdmeg, tavasz van! Tapogatta a falat, ahogy lement. Hátul ült le, oldalt, hogy ha hugyoznia lesz muszáj, hát ne kelljen a széksorok közt szerencsétlenkednie, bőr oldaltáskáját a támlára akasztotta, s kabátját magán összenyalábolva leült. Elöl, a keresztben kirakott asztalnál már valaki beszélt, papír nélkül, és szenvedélyesen, amíg ki nem száradt a szája, akkor kristályvizet töltött, s kigombolt ingmellére fektetve kezét ivott. Aztán mások is beszéltek, és ittak. Zengő csak annyit vett le az egészből, hogy készül valami, amibe sem ő, sem vörösborai nem férnek bele. Felállt, mint Ruff Judy vagy a csontbrigádos Dixi, akikkel inkább együtt lógott annak idején, ha ő maga nem is tolta a gombát, meg a többi cuccot, felállt, és bekiabált, a pofájukba üvöltötte, hogy „pontosan mi a faszomról beszéltek ti itten voltaképp, hogy mennétek el a jókurvaanyátokba mindannyian, ha nem értitek, és különösképpen nem mondjátok a lényeget!” Arra mindenki hátranézett. És amikor megismerték, és akkor elkezdtek hümmögni is, de Zengőnek fogalma sem volt, hogy miért, ő még nem volt felvilágosítva, ahogy mindenki ott, és ezért büszkén tovább szavalt és hadonászott, kezeiben egy-egy kozákkal, és egyszerűen nem vette észre, hogy konkrétan botrányt csinál. Magából meg egy szánalmas hülyét. Mindenki előtt bebizonyította ezzel a „színjátékkel”, hogy tégla volt. Hát naivan ripacskodott, mint egy ócska bonviván. (Akkor még működtek bizonyos régi, csibész gesztusok, de már nem volt hozzájuk zene.) Az biztos, hogy onnan egyszer csak feltápászkodott, és sértetten átvonult az Ibolyába, ahol a bandája tartózkodott, és a fémszagú telefonkagylóba szuszogva utoljára felhívta Csillát is, csak, hogy ne mondhassák rá, hogy nem próbálta meg. Nem vette fel. Így aztán reggelig verte az intellektuális tamot a dobostorták előtt. Hát ilyen volt akkoriban.

Most azonban még csak kezdett berúgni. Még tartotta magát. Meg hát a hegy mindig erősebb. Az öreg hegy mellett nem lehet bomolni.

Azon töprengett, hogy ezt, ami előhömpölygött az emlékeiben, ezt a rossz komédiát most mesélje el ennek a kölyöknek? Mit tudna kezdeni vele, kérdezte magától. Azt sem tudja, mi volt a Hordó, mi az a párbizottság, mit jelentett beszervezettnek lenni. Aztán gyorsan megivott egy fél üveget, és mégis elmondta. Odáig, hogy az Ibolyából reggel hazament. Kezdjen vele, amit csak akar.

–   És aztán? –  Andrej ennyit kérdezett a végén. Nézte, mint a nagy idők tanúját, de nem tudott már vele mit kezdeni. – Az, hogy a Hordóban megcsináltad a feszkót, már mindenre feljogosít? Egy életen át?

Ültek a fűben, egymástól alig pár méterre, a hátukat vetve egy karónak, kútnak, a lábuk széjjelvetve, kezükben borospalack, és megszakadt köztük az idő.

–  Ez nem Rémusz bácsi meséje, baszod alássan! Mire vagy kíváncsi, ha erre sem?

–  Itt akkor eltört benned valami. Ezt értem. A nő elment, a politika almás volt, meg minden, érted, mire gondolok, de ezért lettél egy unfrankó köcsög?

Zengő felállt, és kissé imbolyogva ugyan, de odament, és lehajolt. Az ingénél fogva talpra ráncigálta a fiút.

– Állj fel, ha velem beszélsz. Állj fel! –   Visszhangzott a hegy a kiabálásától. –   Mit képzelsz te magadról egyáltalán? – Aztán hátralépett, betámasztott, és egy üstökös szerű jobbossal pofán baszta a fiút. Andrej hanyatt esett, és elterült a szőlőkarók között. Angyali ábrázatot festett az arcára a leveleken átderengő telihold. Olyan nyugodt volt, mint még soha.

Aztán felállt, és egy gyomrossal kezdett. Az öreg összecsuklott, mint családi autóban a hátsó ülés. Aztán hosszan dulakodtak. A földön gurultak, felálltak, lesújtottak, összecsimpaszkodtak, ugráltak, kerültek, cseleztek, odapuffantak. Olyanok voltak, mintha zsinóron rángatnák őket, mint egy bábszínház felnőtt előadása.

Amíg így játszottak egymással, megélénkült a hűvös nyugati szél, s az jól esett. Pár percre felélénkítette a csetepatét, de lassan akkor is belefáradtak.

–  Nyugodjunk meg! – Mondta Andrej, amikor elunták végre az abriktolást, és leültek, éppen úgy, ahogy ültek a verekedés előtt.

–  Nyugodtan csak számlát lehet írni fiam, meg tájleírásokat. –   Zengő véreset köpött. –   Most jobb?

–  Még nem volt vége. Kíváncsi vagyok, hogy miért?

–   Még mindig Milla jár a fejedben? Rosszabb vagy, mint egy esztéta, fiam!

–  Dögölj meg! – A fiú halkan lihegett még.

–  Szerintem is. – Most Zengő röhögött. – Nem bírod a bunyót mi?

–  Faszt. – Andrej meghúzta a bort. Vasas íze volt a vértől. – Mit is mondtál azokról a sasokról?

– Tudod, mi a szép az egészben? – Az öreg megtapogatta az állát. – Hogy nem lehet határozottan kijelenteni, hogy valami ezért, vagy azért történik-e. Hogy azért van-e több sas, mert elszaporodtak a kártékony apróvadak, vagy azért, mert eteti őket valaki? Vagy csak úgy döntöttek, hogy nem múlnak el?

Andrej összehúzta magán a dzsekijét.

– Nem tudom. ­Végül is védett állatok. –  Végigsimított az állán. –  És az nem zavart, hogy Almába volt szerelmes?

–  Kicsoda?

–  Az a Kóbor.

Zengő megvetően legyintett.

–  Afelől biztos voltam. Almának az ilyen deklasszált, kispöcsű alakok nem számítanak.

–  Vagy úgy. Te viszont belezúgtál abba a Csillába?

–  Lehet mondani. És a kirúgottak szerelme mindig állhatatosabb.

Valami neszezés volt hallható a kert az erdő felé nyitott, hátsó traktusa felől. Jöttek a vadak. Nem különösebben zavarta őket az emberek társasága. Tették a dolgukat. Végül is ez az ő birtokuk.

Zengő lassan feltápászkodott, és elbicegett az asztalig. Bort töltött, leült. Andrej is felállt, és odaballagott a kúthoz, megnyitotta, a markába vizet eresztett, az arcába loccsantotta, és hagyta, hadd csorogjon végig a nyakán.

–  Tudod, milyen volt? – Fakó hangon kérdezte Zengő. Nem akarta, hogy a fiú érezze, még mindig fáj neki.

–  Nem. De nem is érdekel. A te múltad. Birkózz meg vele te.

–  Nem egészen, fiam. Nem csak az enyém. Tudod, mit jelentett, ha ügynök volt valaki? Elképzelésed sincs róla.

–  Én igazából azt sem tudom, mi dolgunk nekünk egymással. – Andrej is leült. A lábát felrakta az egyik üres székre. – De ha már így elbeszélgetünk, azt is mondd el, hogy miért kezdtél el kurvázni annak idején?

Zengő gúnyosan elmosolyodott.

– Egyszer, ha jól emlékszem, az első találkozáskor elküldtél a picsába, amikor erre rákérdeztem.

– A madártan mondjuk sokkal érdekesebb, mint az, hogy miért… – Az Öreg egészen úgy viselkedett, mintha Sarastro titkát kéne elmondania. –  Elkezdtem, és kész. A pénzért vett szerelem sokkal higiénikusabb. Nekem kurvák kellettek, akik nem akarnak többek lenni, mint amik. Pedig azzal a gimnasztikával lehettek volna akár bajnok tornászok is. Sokan alábecsülik annak a jelentőségét, hogy egy kurva legalább nem moralizál.  Mert a morál olyan, mint a múzeumi mamusz. Mindenki a lábára húzza, hogy megóvjon vele valamit, amiről azt se tudja, micsoda.

Fonyód feledt egy vékony csíkban halványan hajnalodott.

– De mégis! Milyenek voltak azok a kuplerájok? – Csak azért is erősködött. – Mitől voltak olyan izgalmasak?

Zengő kiegyenesedett.

– Mint a munkaügyi hivatalok. Sebtében felhúzott, izzadtságszagú lukak. Mire vagy kíváncsi? Luxusfürdőkádra, estélyi ruhás dámák hamvas puncijára? Álmos jazz zenekarra, ami előtt szmokingos urak kerengőznek ópiumlázban? Na, ilyesmi nem volt a legdrágább helyen sem. Csak furnér, csónaklakk, műmárvány, Csepelről evakuált riadt picsák. Ennyi. Erre vagy kíváncsi? Igaz persze, hogy a valamire lehet nagyobbat mondani, csak a semmire nem lehet „valamit”.

– Ha nem ismernélek, el sem hinném, hogy valaki ennyire cinikus lehet… ­– Andrej meghúzta a bort. – De akkor miért…? Talán Almát untad? Csillát akartad megbosszulni? Izgalomra vágytál? Menekültél?

Zengő lenyúzott arcán apró, fekete pöttyökben csillogott az alvadó vér. Nézte ezt a gyereket maga előtt. Lehetne a fia. És ha a fia volna, most elég lenne annyi, hogy megvonja tőle a támogatást, vagy kitagadja, tönkreteszi az életét. De ezzel nem lehet mit kezdeni. Ennek valamit válaszolni kell. Felsóhajtott.

– Ilyen sorrendben. – Mondta. – Van az ember szerelmi életében pár részlet, amit jobb, ha az se tud, akit szeretsz. Igen, talán elegem lett. Egy darabig fogalmam sem volt arról, hogy mi történik körülöttem. Hogy mindenki úgy tudja, ügynök vagyok. Az emberek elhitték. Hinni akartak valami jobban, hát elhitték előbb a rosszat. Mint a szocialista mikulást. A vörös zászlót vatta szegéllyel. És talán az fájt a legjobban, hogy Csilla, a nagy nonkonformista meg sem kérdezte, igaz-e…

– Akkor most sajnáljalak?

– Sajnálj, igen! Azt hiszed, csak nektek lehet rossz?

Az Öreg most megint inkább adta a mártírt. És Andrej nem tudta mit kezdjen vele. Mit akar még tőle? Bocsánatkérést? Magyarázatot? Mire menne vele? Zengő érezte a fiú tanácstalanságát. Éppolyan bizonytalanságot tapasztalt nála, amilyen gyönge és elesett volt Csilla levele után. Amikor már tudta, hogy miért súgnak össze a háta mögött. Hogy miért olyan óvatosak vele. Egyedül az Írószövetség büfése volt olyan drága, és a szemébe mondta, hogy nem hiszi el, s hogyha igaz is, ő biztos abban, hogy nem jelentett senkiről semmi lényegeset. Valami konferencia előtt történt. Kitett elé egy Lánchíd brandyt, aztán kijött a pultból, és akkor. A szemébe nézett. Zengő meg csak hebegett, habogott, hogy hát köszöni, és higgye el, nem szervezték be. Még csak kísérlet se volt. A büfés bólintgatott, aztán megveregette a vállát. Akkor jó, mondta, akkor minden rendben lesz, tette hozzá jelentőségteljesen, majd visszament helyére, és a kávégéppel babrált csendesen. Jöttek már a többiek. Kóbor is velük. Hogy ez mit keres itt, tűnődött Zengő, kezében a brandyvel. Nem is író. Annak se jó, aminek mondja magát. Lassan megtelt a kis terem. De valahogy senki sem volt szomjas. Leültek az asztalokhoz, a falnál ácsorogtak, kezükben cigarettával vitáztak a sűrűsödő füstben. Egy se ment Zengő közelébe. Ő meg egyedül állt a pultnál, a csípőjét neki vetve. Páran intettek ugyan, de igazából nem volt fontos senkinek. Kóbor meglátta, és ő viszont barátságosan elvigyorodott. Elindult felé, hangosan csoszogva a linóleumon. Na mi van, öregem, kérdezte, amikor odaért. Döntöttél végre? Beszállsz a buliba? Zengő a szájához emelte a poharat. Aha, döntöttem, mondta, majd kiitta a konyakot. Még kettőt, vakkantotta Kóbor a büfésnek, majd egy asztal felé mutatott. Nem ülsz le közénk? Egy téli falu fotográfiája lógott az asztal felett, ahová meginvitálta. Nem, mondta Zengő, és ő is kért kettőt, csak hogy hátrányba ne legyen. Valami baj van? Nem, nincs semmi, felelte Zengő, és ivott. Mit keresel itt? Kóbor arcáról leolvadt a mosoly. Tag vagyok, öregem, mondta aztán, és nem lehetett eldönteni, hogy inkább sértett, vagy inkább büszke-e. Párán már figyelték őket. Zavartan suttogtak, néhányan oda is köszöntek, mintha akkor vették volna észre Zengőt, és egy kisebb csoport határozott rohammal elindult, hogy rendeljenek végre valamit. Odaköszöntek Zengőnek, aki meg éppen csak biccentett nekik. Rendeltek, majd a kávéval, vodkákkal bevették magukat a közeli sarok lambériája elé. Onnan hallgatóztak. Sokan voltak. De mindig lehetnek valakik többen. Ezzel nyugtatta magát. Tag, mondta kisvártatva Zengő. Aztán mi a faszért vagy te tag itt? Egyenesen Kóbor szemébe nézett. Jelent meg könyvem, Zoli, mondta Kóbor, és kihúzta magát. Nézték egymást. Az összes többi meg, akik persze semmiről nem tudtak semmit, csak a pletykát hallották, kíváncsian toporogtak körben, a választás eredményeiről sutyorogtak, úgy tettek, mintha nem érdekelné őket, mint egy csapat flegma diák az érettségi után, kinőtt zakóikban önhitten negligálva a történteket. Zengő felnevetett. Kinek nem, kinek nem jelent meg itt könyve, még Leninnek is! Elnézett Kóbor feje mellett. Aztán vissza. A szemébe. De még Lenin se volt tag itt, te mocskos, szarkeverő kis zsidó! Kóbor zavartan elmosolyodott. Megforgatta ujjai közt a konyakos stampedlit. Aztán helytelenítőleg megingatta a fejét. Most miért is mondod ezt nekem, kérlek szépen? Zengő akkurátusan kiitta a maradék három brandyt, a Kóborét is, lassan, módszeresen, és azt mondta, hogy tudod te nagyon jól öregem. Aztán egy százas bankjegyet dobott a büfés elé, kezet is nyújtott neki, majd, mintha ez volna a legfontosabb, odavetette, hogy ki kéne már cserélni azt a népi szőttest a falon, eléggé beleette magát a nikotin. A büfés elvigyorodott, és bólintott. Zengő visszafordult Kóbor felé. Dögölj meg, súgta a fülébe, majd ellökte magát a pulttól, és lassan elindult kifelé. Szétrebbentek előtte mind. Dögöljetek meg, mondta nekik is mosolyogva. Kérlek szépen, dögöljetek meg a magyar irodalomért, barátaim. Azzal kisétált, be se nézett a nagyterembe, csak a könyvtárba kiáltott be, hogy minden jót továbbra is, mert a könyvtárost szerette, jó ember volt, és nem adott a pletykákra soha. Korán volt még, de egyenesen a Piafba ment. Egy színész ismerőse javasolta neki a helyet. A te világod, magyarázta egy éve a Pesti Színház előtt, olyan ódon és mégis dinamikusan mai. Nézz le egyszer. El lehet bújni minden elől. Ott észre se vennéd, ha például kitörne a forradalom. Hát most lement, de persze hamar elunta magát, valahogy nem tudott belekapcsolódni az anekdotapartiba. Meg ugye jött az a hisztérika, aki beleszeretett. Az bezzeg nem félt attól, hogy spicli volt. Ráakaszkodott, mint egy tartótiszt. Egyre inkább elviselhetetlenül érezte magát. Az ügyvéd Doki a Boss öltönyében meg csak ölelgette, és visszanyomta a vörös plüssfotelbe, amikor végre elhatározta magát, és fel akart volna állni, hát hová mennél innen, kérdezte, és értetlenkedve bámult rá a  Pierre Cardin szemüveg félhomálya mögül, Zengő meg nem akarta megbántani, nem akart több konfliktust arra  a napra, hát kivárta, amíg hugyozni megy, s akkor végre felegyenesedett, és  elköszönt a többiektől, és kilépett a Nagymező utcára, hogy tovább meneküljön egy kupiba, ahol már vagy háromszor italozott a barátaival. de ahol nőt még nem bérelt soha, mert nem talált rá semmi indokot, de most oly erős volt benne a bosszúvágy, hogy az ellenállhatatlan gerjedelemmé sűrűsödött, és elhatározta, hogy bemocskolja végre ő is magát valamivel. Bekukkantott azért még az Operett kávézóba, hátha talál valami cimborát, sőt, látva az apró asztalok körül falatozókat, el is bizonytalanodott, hogy talán ott kéne inkább elücsörögnie neki is, elvégre ma végérvényesen kinyírta magát, s ehhez a tetszhalotti állapothoz jobban illene egy rostélyos meg egy liter vörösbor, mint pár ondolált ribanc, de aztán megerősítette a lelkét, és tovább bandukolt a Lengyel Intézet felé, ahol aztán taxit fogott.

A gubó

Nyáron költözhetett a sarokba a radiátorcső mellé. Vidékről értem haza, fáradtan ledobtam a koszos hátizsákot az ajtó mellé, lerúgtam a saras tornacipőt. Lábujjhegyen mentem a fürdőszobába, hogy ne potyogjon le nadrágomra száradt agyagos föld. Egyből ment minden a szennyesbe. Hosszú hűvös zuhany után felfrissülve törölközőbe csavarva léptem be a szobámba, amikor észrevettem a borsónyi fehér gubót. Kidudorodott a parketta repedéséből. Kíváncsian, fintorogva próbáltam kipiszkálni, a körmömet bedugtam a repedésbe. Nem tudtam rendesen alányúlni, odaragadt, végül feladtam. Zavart, hogy ott van, hogy a porszívó csöve sem tudja kiszippantani, de igazából olyan kicsi volt, hogy pár nap alatt elfogadtam a létezését. Ha nézegettem úgy éreztem, mindig is ott volt a helye a szobámban. Végül is, illett a repedéshez, és messziről nem is látszott. A gubó bővebben…

Dunántúl

 

Kipattantja a rügyekből a színeket,

a sebekből a nedveket – nincs irgalom, hát

itt a július. Rákönyököl a nap a horizontra,

ma háromszor is meghalnak a gonoszok,

és beteljesül minden, aminek csak teljesedni kell,

cselszövés, ígéret, szerelem. Árad, hullámzik

millió lepke, repdes a fény, megtelik illattal,

jó ízzel a pincegádor. Forr, lobog a délután,

a nyár majd’ összerogy a saját súlyától.

 

(Illusztráció: Paul Cézanne Fürdőzők)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info