„Hideg fejjel” – az irodalmi díjakról és az irodalomról

Azt persze nehéz kimondani, hogy elbaltáztuk.
Hogy mindig egymás torkára léptünk, és feltupírozott hajú, kikent primadonnák módjára minden lehetséges pillanatban bemószeroltuk egymást ahol csak lehetett, mert sértődékenyek, hiúak, fontoskodók és kielégületlenek vagyunk.
Hogy emelkedett szellemünk pusztán esztétikai frigiditás, de legalábbis az unalom álarca csak.
Én nem akarom eldönteni – vélhetően nem is tehetem meg, hogy megítéljem – kinek járnak díjak, kinek nem, akinek jár, az valóban megérdemli-e, aki megérdemli, milyen szempontok alapján érdemli meg. Tiszta szívvel mondom, tőlem bárki megkaphat bármilyen elismeréseket. Az azonban elgondolkodtat, hogy mennyi fontos – sokkal fontosabb – ügyet lehet megúszni mindig egy-egy közfelháborodásnak mutatott belháború örve alatt. Hogyan lehet az eccerű pinairigységet értő szavakkal „szakmaiságnak” álcázva felhörögni, mintegy forradalmilag megdicsőülve éleslátásban és ízlésben, életben és irodalomtörténetben egyaránt.
Mintha semmissé lehetne tenni húsz-harminc év széthúzó, önző, utálkozó és politizáló működését. Azt a működést, amiben elvéreztek olyan sokan, s közülük olyan nagyon sokan, kiknek saját koruk béli lesajnáltsága, mellőzöttsége és halála okán ma mindennap elmorzsolunk egy könnycseppet a laptop képernyője előtt, mely laptopon éppen nem arról írunk, amiről kellene.
Rettentő jó ízléssel vagyunk pedig mindig, s a megfelelőt mindig a megfelelő helyre rakjuk. A magunk húsz négyzetméterén. A törzskocsmánkban. A saját körünkben. A kiadónknál. Annál a három folyóiratnál, ahol megjelenünk. A barátainkkal közösen.
És most kilépek a T/2-ből.
Köpjetek le, de én szarok az ízlésetekre.
Hogy mit gondoltok arról, hogy az irodalom, mint olyan, milyen.
Hogy ki a jó író, meg ki nem.
Hogy ki érdemel díjat és ki selyemzsinórt.
Hogy a polgári, a nemzeti, a posztmodern, a női, a lektűr, az intertextuális vagy az enyhén archaikus-e az elismerni való. Hogy melyik irat melyik iratrendezőbe való.
Hogy nem írók vagytok csak írnokok, in situ, jegyzők.
Lekéstétek a vonatot, basszátok meg! Mit vonatot? Repülőt.
Még a peronon vitáztok egymás között, hogy melyik kupéba kínos beülni az ott már helyet foglaltak miatt, egy sor öntörvényű „kamasz” meg már régen landolt Párizsban, Berlinben, Balin.
És nem azért, mert Ti segítettétek volna az útjukat. Csak azért, mert utazni akartak. Mondjuk, írni. Egy darabig elfogadták a játékszabályokat, aztán rájöttek, hogy jobbakat tudnak kitalálni ők maguk. Nem állítom, hogy azok hosszútávon is működni fognak majd, valószínűleg nem, de az biztos, hogy amiről Ti ma beszéltek, az ő szempontjukból irreleváns.
Én nem is tudom, ma Magyarországon hány írószervezet létezik, s hányféle ideológiai, esztétikai szempont szerint választhat magának brancsot az ember. (Jelzem, szürrealistának lenni nem vágy, és nem is elhatározás kérdése, hanem látásmód dolga volt, ami nagyban behatárolta a tagok lehetséges körét, s lobbierejét…) Nyájak alakultak, vonultak, osztódtak, váltak ketté meg néggyé, s minden birka minden birkát megtagadott. Nem – csak – az olvasók hülyültek el, nem csupán a politika szalámizta fel a szakmát, s egy díj sem csupán azért nem megalapozott szakmailag, mert „nem hagyják” hogy az legyen, hanem nem a „szakma” nem létezik, illetve annyi a „szakma”, ahány vonatra sikerült mégis ennek meg annak a klubnak felpréselnie magát. Kurva sok „szakma” van, s az egyikbe ez az író nem fér bele, a másikba az, ez túl lírai és giccses, annak csak a lektűr működik, emez kicsit obszcén, amaz kicsit mindig elcseszi az alexandrinust…
Szerintem meg – ha most elszégyellem is magam, miszerint van pofám erről szót ejteni – az írás nem sebészet, s különösen nem patológia. Az irodalom pedig, en grosso, nem orvostudomány.
Egy fiatal magyar író – barátom, mea culpa – jelenleg két amerikai díjra is jelölt. Sokan tudják, mégsem tudja senki. Egy idősb magyar író – ki nem barátom, csak a Rudasban látom néha nap – legutóbbi könyvét ízekre szedte a kritika, mert nem elég… nem emlékszem már, miből nem volt elég, csak arra emlékszem, hogy nagyon nem volt elég valamilyen. (Az adott év egyik legjobb könyve volt, szerintem, de készséggel megelégszem azzal is, hogy egyszerűen csak jó volt sok más jó között.) Egy másik örökifjú írónak, ki már megérdemelne egy magasabb árkategóriájú díjat is, „csak” József Attilája van. Generációkat istápolt annak idején, s vezetett el a megismerés felé. Megint másik nagynevű s „nagy öreg” költőnkről konkrétan a kutya se tud, bár pársorosain boldogan somolyog minden Facebook lakó. A közszolgálati televízióban nincs egy irodalmi műsor sem, s ez nemcsak az intendatúra bűne, ez kérem valóban szakmai ügy: ki tudna itt kivel megegyezni és miben? Fiatal drámaírók írnak a színpadra kerülés lehetőségének teljes hiányában, és lelkes kocsmatársulatok próbálják magukkal is elhitetni, hogy amit ingyen vagy majdnem pénztelenül a nézőknek mutatnak, az maga a szent misszió. (Faszt. Ahogy egy barátom mondaná.) Ma nézőnek, olvasónak lenni a misszió. Pénzt áldozni arra, ami önmagát is gyűlöli. Ami önmagát szeretné felfalni, ami a saját dolgát is képtelen ellátni, annyira tudja, hogy a másiknak mi volna a feladata. Aki csak annak a sikerének tud örülni, akitől maga is hasonló sikereket remélhet távlatosan. Mely törleszkedésre persze remek esztétikája, meg szakmaisága van. (Ha nem jön a remélt visszapuszi, az értékrend nyomban megváltozik.)
Le vagyok nyűgözve tőletek.
S hogy van bőr a képemen ilyes beszédbe fogni, azt csak azzal magyarázhatom, hogy tudom, sokan akadnak, akik ezen kívül, efelett állnak, s úgy is tesznek, mint akik valóban szeretnek írni, szeretnek kéziratokkal bíbelődni, szerzővel baszakszani, függetlenül attól, hogy az illetőnek hová méltóztatott állni, melyik tornasorba, magát a textúrát figyelve, meg a kicsiny alkotói lelket, mely mindenki esetében legalább olyan törékeny, mint kielégületlen primadonna arcán a mosoly.
Mert úgy van az, hogy egy színházi díszítő, kellékes, ruhás soha nem kap tapsot, még akkor se, ha színész lenne, jobb volna, mint a bonviván, de egy kézszorításnak vagy egy pálinkának ő is nagyon örül. És ez az, amit nagy primadonnák pontosan tudnak is. A többiek meg csak tépjék egymás haját, kit érdekel?

193490_800x600

Lenyomat

„a lenyomat bemélyedés vagy kidomborodás
amelyet egy test felszínre gyakorolt nyomása hoz létre”
                               Patrick Modiano
 
„általában minden ábrázolat, amelyet nyomással
állítanak elő, s amely a nyomott tárgynak
képét állítja elénk. Megkülönböztetünk
sík felületű lenyomatokat, például
a kő- és könyvnyomdászatban, rézmetszészetnél
és relief lenyomatokat, amelyek mélyítve
vagy kidomborítva vannak. Minthogy olyan
tárgyakról, melyek nem elég vékonyak
hogy formáik ellentétes oldalon átverődjenek
csak negatív képet lehet nyernünk
ezért ezeket legtöbbnyire csak matricáknak vehetjük”
 
mellkasba nyomódó arclenyomat
kőfejtőben hagyott kis kalapács
elzáródott szívbillentyű
időnként kihagyó szívverés
orvosi vizitnél magas vérnyomás
anyaméhben hagyott feszítőfogó
összekarcolódott lenyomat
összegyűrődött fénykép
és egy fényképezőgép
elkülönböződés
elválás két puszi vagy kézfogás
hiánytalan lista a hiányzók névsorával
eldobott ruhadarabok
a földön és a föld alatt
kinyújtott kar kicsit reszkető
túlsúly és korai jelei az öregedésnek
sminkkészlet a táska mélyén
púder és pamacsok
szétfeszített lábujjak között vattacsomók
az emberben védett üregrendszer
ütemesen kiürített belek
lemosott arc és tiszta kezek
belső bordaközi izmok
barlangban elejtett zseblámpa
kocsmában utolsó korty keserű ital
kéregető véget nem érő kántálása
ahogy előre hajol a buszon
az uszodában ahogy belecsobban
a teste a húszfokos sós vízbe
ahogy meggyújtja a cigarettát másnak
ahogy sálgalléros pulóverét leveti
ahogy apja rákban vagy cukorbajban meghal
ennyi marad meg belőle:
lenyomat vagy még az sem, csak egy matrica

Photo-2-2


illusztráció: Eliza Bennett

Jenei Gyula versei

Alakváltozatok

 

csak az út fogy, meg a társak. hiába
siet a vándor, révbe sose ér. az idő
ráérősen csordogál a két part
között. a diszkófény sebessége

szolnoknál és a kécskei strandon is
ugyanannyi. a mississippi messze
van, az állóvíz: pocsolya. a legszelídebb
hullámok alakváltozatai is – ahogy

megtörik rajtuk a fény – kiszámíthatatlanok.
a folyóra bocsátott papírhajó felborul,
szétázik. a tengerhez, ahová a gyermek
szeretné, nem jut el. látótávolságon belül

elsüllyed. a tegnap lehet, hogy másként
történt, a holnapután nem biztos.
egy számból, ha kivonunk egy másikat,
a különbséget maradéknak nevezzük.

 

Parkok, terek

                                          Tar Sándornak

(Mozi)

ferdén verik a sugarak a délutánt.
a mozi előtt, a kavicsos úton letört
tulipánok; fehér gyöngykavics:
megdermedt kagylóbuborék,
– amit majd felhoz a filmen
a gyöngyhalász. remeg a levegő,
foszladozó fények az utcán, leszakadt
villanydróton csüngő árnyak.
este nem megy senki a parkon át.

 

(Hírek)

szürke, mint a vadgalamb, a csont, a fém,
a kő: háborús szobor. arca, mozdulata
valakié. rózsabokor, a gyerekkor
birsalmaszaga, várakozása. nem maradhat
életben bárki. nyiszlett akác, buszforduló,
kötelező haladási irány. a hőskertben
a szobor ismerős, pedig nincs minden
családban háborús halott. valahol rádió
szól. híreket mondanak.

 

(Vonatok)

csatlakozásra váró közhelyek. nemsokára
húsvét vagy karácsony; virágok, havak
fehérlenek. a padon részegek. időtlen
kedvükben bokrok közé hajítják
a sörösüveget. odavizelnek. a közeli
állomáson hangszóró jelez: jön
vagy megy a vonat. nélkülük múlik el
család, tél és nyár. tőlük hangos
az éjszaka, ha hullani kezd a hó
vagy hársvirág.


(Sétatér)


galambok és lányok. költők eszmékkel,
bevásárlószatyrokkal. menetrend szerinti
korzózás, kiszámított találkozások,
munkanaphoz, hétvégéhez igazodó
véletlenek. lehet újságot olvasni, pénzt;
kutyát sétáltatni, babakocsit tolni,
ismerősökkel beszélgetni, nem ismerni
meg őket, vagy csak ülni és várni, amíg
az embert leszarja egy galamb.


(Fénykép)


levelek árnya fűben árnyékká
összeáll. a sok kis lebbenő
fürgeség az alaktalan tömbbe
belevész. nem az, ami
volt. eggyé lett ágakkal,
törzzsel. a fény előtte megáll,
mögötte árnyék nő – még lányka,
s már benne minden eljövő.
öles fák, kérgek mozaikja,
leveleké: impresszionista
pillanat. beletöröl egy világos
folt, ahogy a mozdulat után száll,
és eltűnik a törzs mögött.
a ruhája volt olyan fehér.

 

(Hinta)

üres, kiszámítható, akár
a férfikor. fából van, szögekből,
kötelekből. bizonyosságból,
hogy szállni fog, mint
a madár. és a madarak
rárepülnek. gesztenyehulláskor
szétpattan rajta a burok.
néha beleül egy lány vagy egy
másik. az évszakok megfestik
hátterét. nem szomorú, nem vidám.
ritkán rátelepszik a macska.
olyankor elkerülik a madarak.

 

(Jenei Gyula: Mintha ugyanaz, AmbooBook, Győr, 2014)

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

A “tehén”

– Le kéne fogynod! – hallotta a jól ismert szöveget, majd rögtön utána az elmaradhatatlan röhögést. Harminc éve voltak házasok, ebből az első öt év volt jó.  Most, hogy a gyerekek kirepültek, már csak ketten maradtak. Amit eddig, a sok munka és intézni való, no meg a gyerekek miatt legtöbbször elengedett a füle mellett, az most már egyre jobban kezdte zavarni. Nem értette, mit kellene tennie. Felnevelt két gyereket, dolgozott, vezette a háztartást, és kiszolgálta ezt a büdös bunkót. Fogyókúrára már nem maradt ideje, vagy inkább energiája, bár arra azért próbált figyelni, mit és mennyit eszik. Kövérnek nem volt mondható, inkább molettnek, amolyan töltött galamb-formájúnak tűnt, de hát így, ötven fölött már akármit csinál, nem lesz hatvan centis a dereka, mint amikor megismerkedtek. De szép is volt! Nem így beszélt akkor ez az ember! Futott utána, egyszer még a villamosra is felugrott egy szál gyönyörű, vörös rózsával, alig bírt felkapaszkodni a robogó járműre, még meg is tapsolták az utasok, ahogy a rózsával a fogai közt egyensúlyozott, miközben mohó pillantásaival egyre csak őt, Krisztinát kereste. Akkor mondott volna ilyeneket! A szülei nem akarták, hogy hozzámenjen ehhez a tirpákhoz, ahogy nevezték.
– Az egy dolog, hogy tanulatlan, műveletlen bunkó, de dolgozni sem szeret, és valahogy olyan sunyi szemei vannak! – kántálta Krisztina anyja. Ám őt hat lóval sem lehetett elvontatni a fiútól. Megesküdtek, aztán jöttek a gyerekek. Egy fiú, és egy lány. Krisztina hamar visszament dolgozni, tanár volt egy gimnáziumban, ahogy a szülei és a nagyszülei is. Generációkon át szívták magukba a tudást, náluk természetes volt, hogy otthon is úgy lapozgatják a könyveket, ahogy más az újságot. Tóni azonban nem szívesen olvasott, legfeljebb a sporthíreket futotta át valamelyik lapban. Krisztina szerette, és elfogadta olyannak, amilyen. Semmi mást nem várt el a férjétől, csak ugyanezt.
Amióta a gyerekek elköltöztek otthonról, Tóni mintha vérszemet kapott volna, egyre intenzívebben alázta a feleségét. A „le kéne fogynod”- megállapítás kiegészült durva, sértő jelzőkkel, úgymint: – Na, tolass ide a vacsorával, te kövér disznó! Meg: – Állj már arrébb, te tehén, nem látom a hájas seggedtől a tévét! És: – Úristen! Te napról napra egyre kövérebb vagy! És minden egyes megjegyzés után, mintegy kísérő-jelenségként előtört Tóni torkából az artikulálatlan, idióta röhögés. – Hö-hö-hö-hö, hö-hö-hö-hö! – hallatszott, megfejelve olykor egy tekintélyes büfögéssel.
Ez az ember a férjem. A gyerekeim apja, gondolta Krisztina, s napról napra érezte, nem akarja, nem bírja ezt tovább.
Egy szép májusi délutánon Tóni fütyörészve indult el a munkából. Hazaérve azonban olyan látvány fogadta, amire álmában sem gondolt volna. Három egyforma bőrönd sorakozott szépen, egymás mellé rakva, az ajtó előtt. Megpróbált bejutni a lakásba, de a kulcsa nem nyitotta a zárat. Egy percig kétségbeesve állt, majd, miután felfogta, hogy kivágták, eszeveszett dörömbölésbe kezdett. Teljes erejéből ütötte az ajtót, és közben ordított.
– Engedj már be, te buta tehén, az anyád úristenit, mi a franc bajod van?
A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és a „tehén” csinosan, kifestve, arcán büszke mosollyal, eddig rejtett energiáinak birtokában, magabiztosan állt férje, a büdös bunkó előtt. Tóninak leesett az álla, ahogy meglátta a feleségét. Ez már sok volt neki.

 

 

 

 

 

 

Régen is voltak ilyenek

A város közepén egy park állt. A gyerekek nemigen értették, miért nem szabad ott játszani, pedig a fás rész közepén állt egy nagy kerek betontömb, amit fa lécek szegélyeztek, így le lehetett rá ülni, illetve a gyerekek legszívesebben körbe-körbemászkáltak volna rajta. De nem szabadott. Gyerekek nem játszhattak a tér melletti erdőben.
A betontömbről azt mesélték, egy kút állt ott régebben, majd azt betemették, de a betont nem bontották el. Csak évekkel később, amikor az egész teret átalakították, és kiásták a földből a csontvázakat, azonban ez jóval később történt.
Akkoriban még ott állt a betontömb, ami sehogy sem hasonlított kútra, de a gyerekek elfogadták. Kút. Persze. A parkban lévő fákra nem lehetett felmászni. Túl magasan nőttek az ágai, csak egy felnőtt ember érhette el, ha felállt a betontömb szélére. De mégis melyik felnőtt mászna fára? Gyerek mászik fára, de a parkban ő úgysem játszhat. A gyerek csak akkor mehet a park szélére játszani, ha épp a buszra vár, de akkor is csak az emlékműig, a betontömbig semmiképp.
Az ősz épp azon a napon köszöntött be. Tudni lehetett, mert újra érződött a levegőben a füstszag. Én korábban észre sem vettem, de ha az ember több időt tölt távol, szinte megüli a tüdejét, és pár perc múlva a ruhájára és hajára tapad. Nyáron a füst helyett hangzavar van, mert mindenki irtja a fát, a bokrot, füvet, gazt, mintha attól félnének, hogy benő mindent, visszafoglalja az a hetven kilométernyi erdőt, amiben lyukat vágtak maguknak.
A parktól nem messze volt a hivatal. Itt jelent meg most is, mint az szokásos volt, Dombváry, fontoskodva, oldaltáskájával, amiben rendszerint fényképezőgépe volt, a táska pántjára kötve pedig egy fehér műanyagzacskó lógott. Öltöny és fehér baseball sapka. Mióta az eszemet tudom, azt mondják, a város történetét írja, állandóan iratok után kutat. És szalmaszag árad belőle. A könyvtár és a hivatal között láthatták a legtöbben, és többnyire a park melletti úton közlekedett. Mert arra volt a múzeum, időnként betért oda is, és különben is, gyerekkora óta ezen az útvonalon közlekedett otthon és az iskola között. Sokan ismerték, és köszöntötték, ha szembe jött, ő pedig, mintegy udvariasságból visszaköszönt, hiszen vastaglencsés szemüvege mögül alig láthatott valamit. Aznap sokáig volt a könyvtárban, a hivatalban szerzett okmány végre elvezet valahová, gondolta. A két könyvtáros türelmesen megvárta, de idővel mégiscsak be kell zárniuk a könyvtárat, így Dombváry már sötétedéskor indult haza. Ki a könyvtárból, le a park melletti járdán. A park ösvénye felől halk mozgolódás hallatszott, mint amikor gumitalp alatt csikorognak a kavicsok. Megint a vandálok, gondolta Dombváry, s habár tudta, hogy őt soha nem bántanák, sietősre vette a lépteit. Csak nem az emlékművet rongálják?! Kiabálást hallott. Részegek megint. Dombváry csak akkor nyugodott meg, amikor végre hazaért. Kipakolta a régi okmányokat, és aludni ment.

A férfire másnap találtak rá a parkban. Magasan volt a faág, de szerencsére ott volt a régi betontömb. Előfordul az ilyesmi, mondták. Régen is voltak ilyenek, elkergették otthonról. Nem beszéltek róla sokáig, csak amíg meg nem tudták, kinek a rokona volt. Aztán a helyére kerültek a dolgok, nem beszéltek róla többet. Az ágat lefűrészelték, túlságosan látszott rajta a kötélnyom.

 

 

 

(Illusztráció: Au clair de lune, John Atkinson Grimshaw)

Paul Celan korai versei

Azt beszélték

Hallottam: azt beszélték, van
a vízben egy kő és egy kör
és a víz fölött van egy szó,
ami a kört vonja, a kő gyűrűjét.

Láttam az én nyárfámat lemenni a vízhez,
láttam, ahogy sudár karja a mélységbe kap,
láttam a gyökereit az ég felé nyúlva éjszakáért könyörögni.

És nem siettem utána,
csak kiolvastam a földre hullt morzsából
a te szemed alakját és csiszolt ragyogását,
levettem nyakadról a szavak láncát,
szegélynek az asztalra, amin a morzsa volt.

És nem láttam többet az én nyárfámat.

 

Ma este is 

Teljesebben,
mert a hó ráhull erre
a nap átúszta tengerre is,
teljesebben virágzik a jég a kosaraidban,
amiket a városba cipelsz.

Homokot
koldulsz össze érte cserébe,
mert az utolsó
rózsa otthon
ma este is csak azt akarja, hogy
kimarják gyökereit a szitáló időből.

 

És a szépség

És a szépség, amit szaggatsz, és a hajad,
amit tépsz:
milyen fésű
simítja ki a szép hajad?
Milyen fésű,
milyen kéz?

És a sok kő, amit gyűjtesz,
amit raksz:
hova vetül az árnyékuk,
milyen nagy?

És az a szél, ami ott fúj,
az a szél:
kér azokból egy árnyékot,
amit hozzád mér?

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

Az ágy és az asztal

 

Az éjszaka illata a te ágytakaród, árnyékában hozzád fekszik a sötétség.
Simogatása megkarcolja bokádat és halántékodat, így ébreszt életre és alvásra,
rád talál a szavaidban, a vágyadban, a gondolatodban,
mert mindenikkel összefekszik, így csábít, így csalogat elő.
Szempilláidból kifésüli a sót, azt teszi eléd az asztalra,
kihallgatja pergő óráidból a homokot, azzal kínál.
És ami rózsa korában volt, árnyék és víz,
azt tölti poharadba.

(Mohn und Gedächtnis, 1952)

 András Orsolya fordításai

Illusztráció: Paul Klee

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info