Az alkotás nehézségei I.

- Árpikám, told idébb a levesestálat, legyél kedves!

- „Úgy sír a húr, a lomb ha hull az erdőn.” Ehhez mit szól, anyuka?

- A levesestálat.

- Hogy? Ja. Tessék. Szóval?

- Szóval mi?

- „Úgy sír a húr, a lomb ha hull az erdőn.”

- Milyen húr? A tésztástálat is kérném, ha megtennéd.

- Az ősz hegedűjének húrja.

- Mióta van az ősznek hegedűje? Milyen hülyeség ez? Répát?

- Nem kérek.

- Egyél, Árpi, mert ki fog hűlni.

- „Szivembe vág e lomhaság kesergőn.”

- Ne keseregjél, hanem egyél inkább. Nem ízlik a leves?

- Tényleg nem világos, hogy mi ez a húr?

- Az sem világos, hogy miért van az ősznek hegedűje. Tegyél bele esetleg egy kis erőspaprikát. Szeltem, ott van a kistányéron.

- „Az őszi húr sírásba fúl az erdőn, szivembe vág e lomhaság kesergőn.” Így jobb?

- Tedd bele a marhahúst, akkor kicsit testesebb lesz.

- Jobb így, hogy kimondom az őszt?

- Jobb, jobb, csak egyél egy keveset. Rossz rádnézni, olyan sovány vagy.

- De nem jó. Mi az, hogy „őszi húr”? Furán hangzik.

- Árpikám, nem eszed meg a levesed? Mert akkor megeszem én. Nézd, teljesen kihűlt.

- „Ősz húrja sír…” Aha… ez jobb… Ja, persze, egye csak meg, anyuka.

- Nem lesz ennek jó vége, Árpi.

- Ugyan… Sír… bír? Hír? Nyír? Nem, nem, nem.

- A paradicsomszószból eszel? A marhahússal isteni. Most reggel főztem.

- „Ősz húrja nyög…” Ez még rosszabb. „Ősz húrja bőg…” Túl durva.

- Jól nyakonöntjük, aztán lehet tunkolni. Van hajnali fehérkenyér is.

- „Úgy zsong a táj, ősz muzsikál jajongón.” Ez jobban tetszik?

- Tetszik, csak egyél valamit, könyörgöm, mert én fogok mindjárt jajongani.

- Jól van, anyuka, majd este megcsinálom. Paradicsomos marha, a kedvencem.