Inkavirág

Nincs az a bolond, aki az egyik kertbe csak pirosat, a másikba csak sárga virágot ültet. Nincs olyan ember,  akit ne gyönyörködtetne a tarkaság. Akinek négy lánya született, az ötödiknek fiút akar. Akinek négy fia van, az kislányt szeretne.
Legyen piros, sárga, fiú, lány, szőke, barna.
De még Joli néni sem szeretett minden virágot egyformán.
Hisz a margaréták, a gerberák kicsit olyanok, mint az ünnepre kiöltözött tanácsi dolgozók vagy a tűsarkakon billegő, kosztümös titkárnők az amerikai filmekben. Az árvácskák torz, halálfejes arcától pedig Joli néni egyenesen iszonyodott.  Mint a  megkínzott kisbabák, a bőrük bársonyos, a színük varázslatos, ám közben szinte grimaszolnak a fájdalomtól. Az ember szíve elfacsarodik.
Gyerekekből Joli néninek jutott sárga is, piros is, szőke is, barna is, fiú is, lány is. De ők hamar hamar egyetemre mentek, aztán már csak az unokák jártak haza: fürdeni a közeli Balatonba, kirándulni, vakációzni. Joli néni a közeli város piacán a nyolcvanas-kilencvenes években májusban-júniusban virágokat árult, hogy ki tudja fizetni a strandbelépőket, a parton a lángost, a kólát, a hamburgert, a beugrót a koncertekre. Ballagáskor minden rokon, még a legcsóróbb is kinyitja a pénztárcáját, egy időben Joli néni – a divatra tekintettel –  gerberákat is nevelt a kertjében.
Egy idő múlva aztán az unokák átköltöztek a közösségi oldalakra, Amerikába, Angliába, az egyik elment francia nyelvet tanítani Mexikóba, a másik itt maradt a közelben, valami „lehetőségre várva” Ausztriában. Igen, élnek, de olyanok, mintha halottak volnának.
A legkisebb unokától, mielőtt hosszú-hosszú hónapokra eltűnt volna, kapott egy okostelefont. Annyira okos ez a telefon, hogy mesét is mond? Beveszi a gyógyszereket, netán még meg is hal helyettem?, tréfálkozott Joli néni. Az unoka is nevetett, elmondta, hogy nem helyes, hogy a mama itt él elzárva, elfelejtve vidéken, csak a propagandából tájékozódik, nem ismer semmi igazságot… de most kiokosodhat, és megtanulhatja a telefont kezelni…
Joli néni egymaga nevelt fel négy gyereket, tudott tapétázni, tévét szerelni, vízvezetéket javítani, úgyhogy magabiztosan rávetette magát a gombokra, és megpróbálta a telefonját kitanulni. Először is gyönyörű, éles képeket csinált a kertjében a virágairól, a jázminbokrokról, a virágzó labdarózsáról, majd pár nap múlva rátalált az unoka által javasolt oldalakra.
Ám ezeknek az igazsága kicsit olyan volt, mint Laci atya prédikációi vasárnaponként a templomban. Szegény Laci atya bottal járt, fájt mindene, de ha föléjük magasodhatott a szószéken, dörgő hangon intette, óvta hat-hét megmaradt hívét a hús kísértéseitől, a paráznaságtól, a szodomától, a kárhozatba taszító kívánságoktól. Vajon tudja-e  Laci atya, miközben prédikál, hogy ő maga hány éves? Látja-e őket, vagyis őket látja-e? A hat-hét kiöltözött öregasszonyt, Joli néni-korabelieket? Vagy mikor felmegy a szószékre, napolajtól izzadt, vörösre sült, izgatottan kacarászó, strandoló lányokat képzel maga elé?
Kihez beszélünk, mikor beszélünk?
Ám még  az újságoknál, a hús bűneiről álmodó Laci atyánál is jobban érdekelte Joli nénit a következő furcsaság: internetezni nem lehetett csak úgy az utcán, a házában, az orvosi rendelőben, hanem csakis az iskolában, ahova csütörtök délutánonként az unokahúga, a takarítónő beengedte. – Tudod, Joli néni, van egy felhő, amit ez a telefon megérez. Rá tud hangolódni, össze tud kapcsolódni vele, ezért nevezik okostelefonnak.
Joli néni hitte, nem hitte, ám  közben elszörnyedve gondolt arra, hogy ilyen rejtélyes, gyanús felhők talán az ő házában is vannak, a fürdőszobájában, a konyhájában, olykor talán kitörnek a házból, és megtelepednek a virágágyai közt.
– Hogy-hogy én nem látom ezeket a felhőket? – kérdezte kétségbeesve.
Ezt Marika sem értette. Viszont megmutatta, hogy Joli néni hogy találhat rá a közösségi oldalakon az unokákra.  Még a Mexikóba szakadt fiú is meglett, aki –  te jó ég! te vagy az, mamikám?–  rögtön küldött is magáról néhány lubickolós-pezsgőzős fényképet. Hálˋistennek, megvannak, gondolta Joli néni, és nagy örömében rögtön visszaigazolt néhány pakisztáni egyetemistát is – ő mindenkinek visszaköszön az utcán, mért is ne igazolná vissza az összeset?
A következő csütörtökön már legalább hetven indiai és pakisztáni  ácsingozott Joli néni barátságára, az ázsiaiak mögött pedig szép lassan feltűntek az amerikai katonatisztek, egy csomó Jack, Bill, Fred, meglett, komoly, egyenruhában feszítő, repülőgépek előtt pózoló férfiak.  Egy repülőgép még nem azt jelenti, hogy valakinek barátja is van, hogy elégedett az életével, gondolta Joli néni szánakozva, és együttérzésből, szép sorban visszaigazolta őket, közben pedig sajnálkoztak Marikával, hogy nem értik az üzeneteket. Marika szerint ilyenkor nem árt nevető fejecskét kell küldeni, mert az „nemzetközi”. Azt minden magányos  szív megérti.
Joli néni hetven mosolygó fejecskét küldött el.
A következő csütörtökön már egy egész hadosztály jelölte ismerősnek. Hát ezek a katonák nem tudnak olvasni? Nem látják az adatlapján, hogy ő, özv. Zsugry Vilmosné 1939-ben született? Marika közben megtudta a barátnőitől, hogy ezek az amerikai katonák mind nigériai bűnözők, akik pénzt akarnak kicsalni a magyar kisnyugdíjasoktól. Joli néni megdöbbent: ha ezek nigériaiak, akkor miért feszítenek amerikai egyenruhában?
Ezek szerint ő is kiadhatja magát francia táncosnőnek?
És a lubickolós képeket küldő unokája esetleg haldokolhat egy mexikói kórházban, miközben a nagymamának azt hazudja… ó, borzalom… nem lehet a világ ennyire aljas!
Joli néni annyira megijedt a katonatisztektől, a világ álnokságától, hogy többé nem merészkedett a közösségi oldalakra. Csak felváltva olvasgatták Marikával a legfontosabb friss híreket: valaki galandférget talált a lánya szemében, megbízható tanúk szerint Indiában kétfejű csecsemő született, megtalálták a gént, ami felelős az öregedésért – hamarosan 120-130 évig élünk mindahányan.
Joli nénit már nem érdekelte a sok igazság. Akkor nyugodott meg, mikor Marika visszament takarítani az osztálytermekbe, és ő a telefonján különleges virágokat nézegethetett.
Kontyvirágok, kaktuszok, orchideák. Ezek sokkal izgalmasabbak, mint a gyerekek szeméből kimászó galandférgek, a kisfiúvá operált kislányok, a mindig küszöbön álló világvége, a megbízható tanúk.
Izgalmasnak izgalmasak. De vajon valóságosak-e?

Mióta a rokonok szerteszóródtak, Joli néninek szokása volt, hogy új és új barátokat keresve bebuszozzon a városba, visszaköszönjön a régi ismerősöknek, és megnézze, mi maradt az üzletekből. A legfontosabb üzlet, a virágbolt persze még épségben megvolt a temetőnél, Joli néni évtizedek óta járt ide virágillatot szagolni, a tulajdonossal virághagymát cserélni, csendben üldögélni a koszorúk és a vágott virágok között. Joli néni persze nem maradt adósa soha senkinek, segített fellocsolni a virágokat, a vevőket igyekezett rábeszélni egy drágább koszorúra, „tartotta a boltot”, amíg Ibolyka, a tulajdonos átszaladt a kisközértbe. Ha Ibolyka hosszabban maradt, ha a kisközért után átugrott a postára, vagy a gyógyszertárba, akkor megajándékozta Joli nénit néhány virághagymával.
– Ez nem valami holland virágcsoda, de nagyon különleges – mondta Ibolya, és egyszer átnyújtott egy óriási, rücskös krumplihoz hasonlító virághagymát.
– Ha nem holland, akkor milyen? – kérdezte gyanakodva Joli néni,
aki egyáltalán nem látott még ekkora virághagymát.
– Csak ültesse ki, aztán meglátja, Jolikám.
Megadva a módját, Joli néni selyempapírba burkolva süllyesztette az óriási hagymát a szatyrába.
Még ilyet! Akár követ is hurcolhatnék, gondolta dohogva.
Februárban aztán a „különleges virághagyma” mintha meghízott vagy kikerekedett volna a pince dohos félhomályában. Már nem is krumplihoz hasonlított, hanem egy óriási, idomtalan céklához vagy egy hormonokkal agyonkezelt, óriási zellergumóhoz. És egy  kicsit langyosabb is volt, mint a hideget unottan áttelelő, többi virághagyma.  Ahogy Joli néni végighúzta az ujját a gumón, szinte érezte, ahogy télen is áramlanak a nedvek a vastag héj alatt .
Na, majd meglátjuk, gondolta sóhajtozva, mikor helyet keresett az óriásnak a kertjében.
Joli néni szerette a piros virágokat, szerette a sárga virágokat. Szerette a hortenziát, a jácintot, a különféle rózsákat és a mályvákat. De azt eddig soha nem képzelte, hogy egy virág szerepet játszik, örökös átváltozásokra képes, hol apró, kék fürtöcskéket, hol óriási, piros szirmokat nevel. Hogy egyik héten rózsához, másik héten hortenziához hasonló virágokat hajt. Hogy maga körül megfojt minden más virágot, hogy annyi vizet iszik, mint egy szörnyeteg.
– Valami rossz felhő megbetegíthette a kertemet – mentegetőzött a barátnőinek.
– Ez valami szupervirág – lelkesedett Marika. – Minden tudás benne van. Ez az inkák szent növénye.
A többi öregasszony korcsnak, szörnyszülöttnek látta a virágot. De csodálkozni annyira nem csodálkoztak: a nők manapság lecsatolják a mellüket, felveszik a férjük izéjét, a férfiak meg közben nővé válnak, belakkozzák a körmüket, tűsarkú cipőt hordanak, és együtt rávetik magukat a gyerekekre. A disznókba emberi agyat építenek, és mielőtt megeszik őket,  hazudoznak nekik a jogaikról. A többieket hallgatva Joli néni elszörnyedt: a galandféregre gondolt, ami kimászik egy kislány szeméből, a nigériaiakra, akik amerikai katonatisztek, a felhőkre, amely bizonyos telefonokat életre keltenek… Minden lehetséges.
– Sorvadjon el a bestia! Ne locsold annyit! – tanácsolták Joli néninek.
A csodavirág, amely most óriási kardvirágként, húsosan, magabiztosan, mindenkit megszégyenítő dárdaként meredezett az ég felé, talán hallott mindent. Úgy érezte Joli néni, hogy a még ki nem mondott, legborzasztóbb titkaikat is ismeri.
– Inkavirág! Fantasztikus! – lelkesedett Marika. – Gyorsan fotózd le Joli néni, tegyük ki a facebookra!
Inkavirág? Van ilyen valóban? Ő még életében nem hallott róla.
Fojtófügéről, velvícsiáról, Vénusz légycsapójáról már igen. Inkaliliomot már látott, de az egészen másféle.

De ami nincs, az is létezhet Alakot ölthet. Hol sárgán, hol pirosan virágozhat. Megölheti a közönséges virágokat.
– Hagyd kiszáradni! – tanácsolták többen. – Ez valami hormonmicsoda. Egy virágvírus. A végén majd rátelepszik a bokrokra. És nincs semmilyen illata. Hát nem látod, milyen gyanús ez?
Joli néni hallgatott. De amikor a virág apró, fekete szirmokat növesztett, úgy érezte, nincs tovább.
Vannak sárga, piros, kék, rózsaszín, fehér, lila virágok. De ki látott már ébenfekete szirmokat  egy virágoskertben?
Letakarta a növényt egy régi pokróccal, és köveket hordott rá.

Nagyokat nyögve, az izzadtságát törölgetve megállt a házhoz vezető ösvényen.
Hallucinál talán ebben a rettentő, istentelen,  júniusi melegben?
A súlyos pokróc alól mintha halk nyöszörgést hallana.

Vélemény, hozzászólás?