Mióta megvertek…

 

Egyszer ütöttek meg. De nem a fájdalomra emlékszem,

hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört belőlem

egy darabkát. Talán a keresztnevemből a H-t, és ez most

az övé marad, ott lapul a zsebében gyönyörű nevem

egy darabja, elviheti magával a túlvilágra is. Tudjátok,

mikor azt a nőt megütöttem, meséli, és én ott állok…

névtelen.  Megvert nő lett belőlem, és ez a valami, a nevem,

a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

 

– Nyugodjon meg, hölgyem! Ne hozzak egy teát…?

Egy kávét? Valami erőset…? Valami erősebbet…?

 

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek,

egyetlen pillanat alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,

litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

 

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.

Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit letörtek.

Egy kis darab egy halott kezében. Talán épp a néma H,

ami engem a többi névtől büszkén megkülönböztet.

 

 

Otthon

(Em casa) 

 

Engem keres az éjszaka. Lökdös a szél, nevet rajtam,

és én úgy vihogok, mint mikor először mentem végig

az utcán magassarkúban. De akkor még kislány voltam

– túl, alig, valamennyire –, és alig érintettem a földet.

Bár a szeleket már akkor is ismertem, hisz ők minden

este ott ténferegnek a kikötőben. Ma már csak a szívem

könnyű, a lábam fáradt. Talán a szelek is a katonát

látják bennem, a megbízható, jó, öreg bajtársat.

 

 

 

Santa Maria da Luz

 

 

Az üdvösség szigorú dolog. Keskeny lépcsők

vezetnek hozzá. És már a papok szíve is

megkeményedett a hisztérikusan zuhogó esőtől,

az örökös lépcsőktől. Megöregedett a világ:

ők tudják a legjobban, hisz a halhatatlan istent

szolgálják, de a halottak tárgyai között élnek, esténként

öregasszonyokkal néznek farkasszemet. Mint a fűben

meglapuló dió, olyan mindegyik. Öreg szavak szállnak

a mennybe, öregen, köhögősen. Hiszen a tengerek ura,

a szél nem beszél latinul, se galegóul, se spanyolul, fázni

kell, mi mindig magunk vagyunk. Néha egy-egy halott férj

segít a feleségének (megfogja az ernyőt, vagy az asszony helyett

néz bele a szürkülő esőbe), de a papot mindig százötven évvel

 ezelőtti csend várja a sekrestyében. Alamuszi, tehetetlen csend.

 

Nem a december, nem az eső, csak a háború tanít

meghalni. De nálunk béke van, alamuszi, tehetetlen

béke. Magunk vagyunk – hazaérünk, lerázzuk a vizet,

meggyújtjuk a villanyt. Borostyánsárga függönyök

között alszik a Halál angyala, mint egy beteg kisgyermek.