Régen a pirosat szerettem, gyümölcsben, húsban,

éjszakában, csak a  pirosat, igen. Első szeretőim rabszolgák

voltak, talán a fiatalságomé – de ki emlékszik a nevükre?

(Az összetört emlékektől kékes-párás a tenger.) De félelemszagot

hagy a sok szerelem; verseket írok, későn fekszem, korán kelek

– későn/korán, korán/későn  – a veszély a foglalkozásom lett.

Megúsztam számtalan tengeri átkelést, húztam magam után 

megannyi bárkát, vitorlást, tengeri cirkálót, hogy a legvégén, 

az álomtalan hajnal legtisztább percében – mikor már kitisztázta 

a világítótornyot is a derengés – gratuláljak a kapitánynak, mert

úgy, de úgy dobogott a szívem… Néha belegabalyodom mások mondataiba,

kezemet nyújtom az évszázadoknak vagy más fenséges uraknak: üdvözlöm, 

 üdvözlöm…igen, igen… én is  örülök. Múlik az idő, pedig nem szabadna –

múlik, mert hiszen nem szabadna. Én már látom a piros mélyén a feketét.

                                                                        Orseolo Judit fordítása