Ideg, ideg

Benn van az ideg a fogaimban, benn van a tenyeremben, benn van a csuklómban, a gerincemben, a lábujjaimban, a gyomromban. Láthatatlan vezetékek, láthatatlan, ide-oda tekergőző férgek sokasága. De nem, nem vagyok egyedül, nem vagyok magamban! Néha azt hiszem, ez az ideg a vezetékekben kering – balra-jobbra, át meg át, keresztül-kasul az egész városon, és akaratom ellenére összeköt az élőkkel, a halottakkal, a többi lénnyel. Minden emberrel? A gazdagok utcáiban még a lámpák is másképp világítanak, a fények ott céltudatosabbak, nincsenek homályos sarkok, ahol a fény megzavarodhatna, és megtölthetne energiával. Az ilyen utcák nagyon untatnak.
Menekülj az ilyen kivilágított kelepcékből! Menj a füves, piszkos játszóterekre, a gazdagokat és szegényeket elválasztó senkiföldjére, a félhomályos sarkokra! Ezeken a félhomályos, védett pontokon a város idegzetébe is bekapcsolódhatsz. Itt már lüktet a fény, mintha szüksége volna rád, úgy lüktet, mintha nélküled nem győzhetne a szegénységgel, a tehetetlenséggel szemben. Itt soha nincs csend, soha nincs semmilyen béke.. Mert akik nem dolgoznak, azok egész nap a bokrok közt kóvályognak, és itthagyják a lélegzetüket, a felsőjüket, az alsójukat, a szatyrot, amiben a dobozt, a dobozt, amiben a szatyrot… az egész életüket. Talán emberi lények voltak a piszkos bokrok is, de most irigyen, féltékenyen kapaszkodnak a földbe. Máshol nem szeretnek, csak itt.
Én a kopogós nőket szeretem.
Türelem, csend, várakozás, kínoz az ideg, rángatózik benned a türelmetlenség, harapdálod a körmödet – mi mást tehetnél? Csak a kopogós nőket. Nem számít, mikor jön. Nem számít, szőke vagy barna. Mindegyik aranyos. Mindegyiknek van hova.
Azt nem! Az ilyen kis ringyókáknak semmi közük az élvezetedhez. Az idősebbje gyorsan túl akar lenni rajta, ha várják valahol, ha gyerekei vannak, akkor különösen. Nyugalom, nyugalom, suttogják, és ugyan most nem a kölykeik járnak a fejükben, de tudják, hogy a holnap az holnap, és iskolába kell küldeni őket. Nekik van hova menniük, nem totojáznak még félelmükben sem. Gyermekem ma igazoltan hiányzik, mert egy fasz elkapott a játszótéren. Az ilyeneknek mindig sietős, az ilyenek mindig mindent meg akarnak úszni.
De ezt nem engedhetem.
Az ideg. Még ki sem léptek a bokrok takarásából, még meg sem moccantál, de már a gyomrukban érzik, hogy figyeled őket. Mintha a park tele lenne behunyt szemekkel, mintha mindenhonnan, még a csillagokból is figyelnék őket. Már nem kopognak olyan dafkén, olyan magabiztosan, de reszketve beleóvakodnak a látóteredbe. Hagyni kell, hogy a félelem kicsit megeméssze őket. Csak a nők azok, akik ilyenkor is tovább mennek, rángatózó vállal, rángatózó arccal, de lelkiismeretesen kopogva. Már alig kapnak levegőt, de csak mennek tovább, elszántan előre néznek: megérdemlem, hogy hazaérjek. Még soha egyetlen nő sem vette a bátorságot, hogy farkasszemet nézzen velem a sötétben.
Pedig beidegeli a fény őket, szép rendesen. Amikor elkapom őket, kiáltani sem tudnak, mert előbb érzik a derekukon a kezemet, minthogy hozzájuk érnék. Mert előbb az idegeimet, az energiámat érzik, és csak azután a kezemet. Előbb az idegeimet érzik, az energiámat, a figyelmemet, és csak utána a kezemet. Túl bódultak, túl ernyedtek, hogy védekezzenek, pedig szükségem lenne a rettegésükre. Nincs olyan halálraítélt, aki nem ébredne föl a dermedtségből, ha aszfaltnak koppan a feje. Hogy küzdeni akarjanak, a földre kell löknöd őket.Élesebb akarok lenni, mint a kés, és könyörtelenebb, halálosabb, mint a leszakadt villanyvezeték. De bebukni nem szeretnék – nem értük szeretnék, nem miattuk szeretnék. Olyan sebet akarok rajtuk ejteni, hogy utána ne merjenek visítozni, ne merjenek a rendőrökhöz rohangálni: a jó szavakat akarom megtalálni. Melyik nő mer feljelentést tenni, ha a földre gyűrve, a lábát szétfeszítve belesuttognak a fülébe. Büdös vagy. Cigány vagy. Öreg vagy. Látom, hogy meg fogsz halni.
Belelehelek az arcukba, belelehelek a szívükbe, rájuk nehezedem, végül hazaküldöm őket. Hogyisne! Mit vársz még? Ennyi nem volt elég? Mint az áramütés, igen, de nem halnak meg azonnal. A sorozatgyilkosok képzeletszegények, ők többéves szenvedés és szégyen helyett párperces kínhalálra ítélik a nőket. Pedig érdemes várni, kivárni, hogy a szavuk a fejükben robbanjanak. Mikor a tarkójukat simogatva feltápászkodnak, mikor keresik a cipőjüket a pingpongasztal alatt, vagy mezítláb, sokkosan, szipogva hazaindulnak, a gyönyör felrobban bennem. Én vagyok az ívlámpák, a rettegések, a hálózatok, az idegszálak közepében, a város legközepén, beleírtam magam a húsukba, a csontjaikba, az emlékezetükbe, az idegeikbe.

Zdzislaw-Beksinski-Paintings-101

De azok a nők, akik leszállnak az utolsó buszról, mert túlóráztak, a nők, akik a bulikból egyedül kopognak haza, akiket éjszaka kiver otthonról az élettársuk, már mind fonnyadtak. Hiába kopognak olyan önérzetesen, már sokszor összekaszabolták őket, a szavaimat mások is kipróbálták rajtuk, látom a szemükben. Szürkék, ványadtak, sebesek, öregek. Ezért csak addig tart a gyönyöröm, amíg hallom a sántikálásukat, és elképzelem, hogy a halálos ágyukig fojtogatom őket.
Ideged van. Még nem értek ide a nők, de hallom a gondolataikat. Buli van, hé…? Jé, ez már az utolsó busz! Járok egyet, kiszellőztetem a fejemet. Te csak fektesd le a gyereket. Igazi vadászterület. Mintha a játszótér azért épült volna, hogy az ívlámpák karéjában a sétálók belépotyogjanak.
Eltelik egy-két perc, a lámpák felizzanak, és újra remeg a kezem.
Megint villódznak a fények, az ideg visszatér a kezembe, a fejembe, a gyomromba, a gerincembe. Nem látok jól, nem hallok jól, pedig figyelek. Vagy az éjszaka, ez a sziporkázó, meg-megránduló sötétség figyel bennem.
A felnőttek mind gusztustalanok.
Várok egy kisgyerekre.

(Illusztráció: Zdzisław Beksiński)