„Ah, kínos élet: reggel, estve. Öltözni és vetkezni kell!”

Sokan gondolták tovább ezt a metaforát, és mondhatni, eljutottak annak pereméig. Ha csak eszköztár a nyelv, akkor az irodalmi alkotás is leírható az eszköztár leírásának mintájára. Ebből a koncepcióból remek narratíva-elemzések, csomópont-erővonal rendszerek születtek: strukturalista világtérképek, melyeknek a jelentettje is csak a dolgozószoba íróasztalán van.

Az erősen könyvporszagú iratokban nem igazán vetődik fel, hogy a lehetséges alternatívák közül miért éppen azt az egyet tartja alkalmasnak, kívánatosnak a szerző, mi alapján határoz, amikor válogat. Például Arany a fenti idézetben: miért kínos az élet jelzője, mért nem a kellemetlen, terhes, a sanyarú, a céltalan, a céda, a csélcsap, a fárasztó, elkedvetlenítő, megunt, fásult vagy az egyhangú? (A példa részben alkalmatlan, mert e változatokat gyomlálja a versritmus is; de prózában már nem kell számolnunk ezzel a körülménnyel.) És igaz bár, hogy olvasás közben nem szükséges gondolnunk semmiféle szerzői akaratra; ám magát a szöveget mégis akarat hozta létre, éppen úgy, éppen abban a formában, ahogy a papíron áll. Vigyázzunk, mert a szerző akarata mégis csak leselkedik a papír láthatatlan oldaláról.

***

Mintha hasonló módon gondolkodna egy jegyzetben Illyés; de jóval továbbmegy Barthes-nál, szinte kisétál onnan, ahol egyetértésünkkel még találkozhatna. „A szavak üres edények, minden kor azt tölti beléjük, amit akar, de aztán azt is issza ki.” (Reformok vagy szavak sorsa. Nyugat, 1937, 2.) „A szó üres edény” – veti fel Cseh Tamással Berményi Géza is – „és körbesétálsz a peremén.” És egy még határozottabb, élesebb állítás (a Nyugat utolsó számából, afféle hattyúdal): „Akinek mondataiban ellentmondás van, az – természetes – hazudik. A nyelv könyörtelen volt valaha, könyörtelen bírája a gondolatoknak. Most csak az írókat vallatja? Meg merném kockáztatni: a stílus fejlődése az igazság fejlődése. (Kiemelés tőlem, P.T.) A butasággal szemben a nyelv veszi fel a harcot, könyörtelenül, egyre könyörtelenebbül.” Naplójegyzetek. (Nyugat 1941, 8).

Ezek után hideg zuhanyként ért, amikor kézbe vettem Étkezés az udvarházban, akarom mondani: Ebéd a kastélyban című pamfletjét.

***

Nem is tudom, érdemes-e még utánalőni ennek a rég elszaladt darabnak.

Mind a hivatalosok, mind a kiválasztottak alighanem tudják, miről beszélek. Vizsgáljuk meg magát a szituációt, a helyzetet. A meglett ember udvariassági látogatást tesz a már éppen kilakoltatott, cselédkonyhába telepített, „deklasszált” grófnál. Illyés negyvenöt éves, a Nemzeti Parasztpárt hangadója, mellesleg író és akadémikus, a Nyugat, majd a Magyar Csillag szerkesztője. A gróf: a hajdani puszta birtokosa, Illyés felmenőinek parancsolója. Az irodalmi potentát éppen a pusztára, a a nagy vidéki magányba vonul vissza Moliére-t fordítani. Nincs ebben már valami beteges, kivagyi? Töretlenségét a legyeken kívül csak az ebédmeghívás zavarja meg.

Ha ebédre hívnak, akkor vagy nem fogadom el, elodázom valami kibúvóval a meghívást, vagy ha már elfogadom, nem borítom a házigazdára az étkezőasztalt.

Illyés éppen ezt teszi. Vagy inkább: nyakon önti valami savanyú illatú szósszal. Elszántan bebizonyítja az őt (negyvenhétben!) nagy szervezéssel vendégül látó grófnak, hogy volt társadalmi osztálya, a dicső arisztokrácia nemcsak hogy semmi történelmi szerepet nem játszott soha, hanem még műveletlen is, nyelveket nem beszél, egyáltalán: mint osztály pszichopata kollektíve (ezt ő tudja a felesége pszichológia szakkönyveiből), egy nyálas pondró, alulnézetből, éppen ilyen.

Mit akarhatott Illyés ezzel a pamflettel, hatvanegyben? A dolog pikantériája ugyanis: ekkor közli a történetet…! Egyszerűen nyalni akart egy jót az akkori szocialista arisztokrácia… mondjuk… talpán – négy Baumgarten, két Kossuth után, amikor már, mondhatni, a kenyér mindkét fele vajas…! -, vagy tiporni még egyet a letűnt „osztály” emlékén is? Félreértés ne essék, még csak nem is értékelem ettől kevésbé Illyést, mondjuk a Nehéz föld és a Sarjúrendek szerzőjét, vagy a stílusművészt. De akkor hadd kérjem számon: most a stílus döccent, vagy az igazság?!