A férfikor delén ráébredünk majd, hogy mindaz, amit a romantika ránk hagyott, a nemzeti liberalizmustól a szabad szerelem tiszteletén át a művészeti formákig: játék.

„Azt hitte, érzékei játszanak vele – mutatja be Baradlay Jenőt Jókai az Alfonsine-nal való találkozáskor. – A delnő egyedül jött hozzá, a társaságtól elszökve. Tekintetében zavar, felindultság látszott, jövetelét széles elhatározottság jellemzé. Egyenesen, minden tétova nélkül odaveté magát Jenő keblére, átkarolta nyakát, s az indulat reszkető hevével rebegé:

- Barátom! El akarnak minket egymástól választani!

- Kicsoda? – kérdé Jenő, ki meg volt ijedve Alfonsine jöttétől, ölelésétől és a mondott szavaktól.

- Ők! ők! – fuldoklá a leány. És elkezde zokogni, és zokogása közben annál görcsösebben fonta át karjaival Jenő vállait.

(…)

Jenő kedélye még ködösebb lett, akaratát zsibbasztá minden szó.

A hölgy pedig egyre szenvedélyesebben szól:

- De én nem engedem magam tőled elszakítani; én tied maradok, tied örökké; életben, halában a tied. Nőd, – szeretőd, – áldozatod; – aki imád, aki meghal érted. A ki elkárhozik érted!

S a szenvedélyes szavakat őrjöngő csókok bélyegezték; a hölgy feledni látszott mindent, mi kivüle él; lelkét igyekezett átlehelni kedvesébe. Arcza lángolt, szemeiben lélekgyujtogató tűz égett; egy pillanatban kaczagott és sírt, és minden tagja reszketett és szikrázott, a hol kedveséhez ért. A kit azután egészen magával ragadt ez a szenvedélyes bódulat.

Mint az ezeregy éj szellemidézője, ki előtt a felhivott tündér felhőmagasságig emelkedik, s magát az idézőt is kábultan ragadja magával.

Jenő reszketve omlott térdre a hölgy lábaihoz, s átölelte egy szenvedélyes szorítással. Most már nem ismert magára többé.

Akkor hirtelen ijedten taszítá őt el magától Alfonsine, s idegesen összeborzadt.

- Az Istenre! Jenő! Legyen ön eszénél, látja, hogy én elvesztém az enyimet. Ki véd meg engem, ha ön nem?

S itt arczát eltakarva, a szemérmes szemrehányás keserű könnyeire fakadt…”

Ismétlem: „Nem ismert magára többé.”

Bizony nem. A Kőszívű ember fiaiban (1869) Jókai Alfonsine játékát leleplezi el, egy nagyobb, átfogóbb leleplezés részeként.

Ez a nagyobb leleplezés a játékot leplezi le.

A játék leleplezése után nehéz nyugodt szívvel kiejteni a szót: „önmagam”; de arra, hogy a játék leleplezésének üdvtörténeti jelentősége nyilvánvaló legyen, még várni kell.

Franz Rosenzweig A megváltás csillagát 1921-ben publikálja.

Vajon miért, föl-fölbukkan a képlet – dinnyehéj a zavarosban, na jó: legyen a zavaros a Duna, így stílszerű -, hogy a költő: megszállott, őrült, s ha nem is közveszélyes, de "nem jár két lábbal a talajon" stb.

Nem mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy a költő milyen (teljesen mindegy, az alkotás számít); de mért tartja magát ez a képlet (mely egyébként minden alkotó embert nyilvánvaló módon idegesít)?

Kerülőút. Füst Milán nagyon okos eszmefuttatásában (Látomás és indulat a művészetben) mindejárt az első oldalakon elemzi a "szépség" és a "tetszés" szerkezetét. Ez az eszmefuttatás két ponton illeszkedik ahhoz, amit mondani akarok. Az egyik: ő is a szépség és alkotás okára (valamint mibenlétére és céljára) kérdez, mint mondja, "görögösen". Ez a felvetés kérdésünknek kétségtelenül filozófiatörténeti horizontot ad. De ennél fontosabb: idézi Stendhalt, aki szerint a "szépség igéri a boldogságot". De nem teljesíti be! teszi hozzá Milán bácsi. Ezért a művészethez kielégítetlenség társul – és ezzel máris a sűrű és titokzatos, megfoghatatlan vágyak vizén hajózunk.

Bizony, nekem is tetszenek a viharos szél által korbácsolt tajtékok. A magam részéről azt gondolom, hogy az alkotás valóban valamiféle szenvedély – az alkotó az alkotás során a lehető legjobb megoldás irányába gravitál, és nehézkedését valóban tekinthetjük szenvedélynek. (Milán bácsi leszögezi, hogy a művész alkotásához a megjelenítés vágya társul, ezért ő kimondottan a "teremtő indulat" kifejezést használja – ez a második kapcsolódás.) Nem tudom, mi az, ami elkap; maga az érzés is bizonytalan; de teljesen leköti a figyelmemet. Ezt nevezi a köznyelv ihletnek.

További adalékok az ihletről. Weöres Sándor: A vers születése. "…az ihlet nem több és nem kevesebb, mint a műalkotásra-alkalmas kedélyállapot… ámbár nem emberfölötti megszállottság, hanem emberi lelkijelenség." Rendben, ne vitassuk, hogy a költő (az alkotó) is ember:-) Weöres a megszállott költő (Őrjöngő Orlandónk ennek prototípusa) képzetkörével csatáz, próbál költőként ember maradni, ez derék. Nagyon érzékletes az ihletett kekdélyállapot leírása….! Kiemeli, hogy mennyire tárgy nélkül való eleinte mindez… lassan talál tárgyat, formát, ritmust…. a "semmire se gondolás" felől érkezik a nagyon is konkrét költeményhez.

Erről beszélek. Az alkotó, ihletett kedélyállapotot kísérő bizonytalanről; a teremtő indulatról, mely eredetében, mibenlétében és céljában is megfoghatatlan.

Azt hiszem, az ihlet önmagáért való vágy – az alkotó leginkább az ihletett állapotot akarja, abban akar maradni, kiteljesedni. Nemcsak szenvedély, hanem narkotikum, szenvedélybetegség ez. Nem véletlen, hogy zseniális alkotók alkoholisták vagy szerencsejátékosok (ld. Dosztojevszkij). Nem mintha az alkoholnak vagy a szerencsejátéknak bármi köze volna az ihletett állapothoz – ezek a tünetek inkább az ihlet okozta magasfeszültség kisülései. Az alkotó indulat nagyon is pozitív, épp ezért vetekszik a legelragadóbb örömökkel. Az alkotó megtapasztalja az alkotás emberfeletti örömét, a teremtő indulat által saját képességeit haladja meg.