Hiszen mi magunk vagyunk az! Nézés nincsen néző nélkül. Mi magunk vagyunk az a bizonyos, hajszálfinom rajzolatokkal teljes célkereszt, épp ez a bökkenő. A látás rajtunk folyik keresztül, az érzékelés Gangesze, Nílusa, Donja vagy Amazonasa (és még sorolhatnánk néhány nagyobbacska folyót, gyengén látók említhetik az Ördög-árkot vagy a Paprika patakot). A látvány keresztül ömlik tekintetünkön, s hogy a hab szennyéből épp mit emelünk ki és fel figyelmünk előterébe, pisztrángot, szemetet, dinnyehéjat vagy aranyrögöcskét, az már igencsak esetlegesnek tűnhet; holott mi bánthatna jobban, mint az esetlegesség? Uralni figyelmünket, mi lehet ennél magasztosabb cél? És mi lehet annál megalázóbb, mint saját múltunkban felismerni saját vakfoltjainkat? Vájkálni az időben – bátrakra valló, kemény munka, önmagunkon végzett csontkovácsolás, lélekszabászat, pszichoanalízis. Hát zubogjon csak az a látvány, az idő, az emlék, árassza ez a titokzatos gépezet magából… Bátraké a szar, öntse!

Pontosság, pontosság, pontosság – e három kell a háborúhoz, melyet megvívni készülünk, amelyre épp tréningezzük magunkat a decimális ugróiskolával. Ki kell tűzni azokat a pontokat – ez igaz, ennyiben helytálló volt előző fejtegetésünk –, ahonnét a vissza- és környültekintés egyáltalában lehetséges; ad kettő, vizsgálat tárgyává kell tenni magát a műszert, mellyel a környültekintést elvégezhetjük! Ez az a mozzanat, melyet elmulasztani a legnagyobbak is hajlamosak; és, valljuk meg, hány alkalommal éppen e figyelmességen múlik egy-egy Waterloo vagy Catalaunum sorsa. Mi más lenne az antropológus, aki hősünk (van), a kalandokra felvértezett ember, ha nem megfigyelő; akinek objektívét objektívvel kell nap mint nap szemügyre vételeznie! Lencse lencse alatt/fölött – nem, nem a pillangósvirágúak nemesítőjének reklámszlogenje ez! Nem spórolhatjuk meg ezt a már-már abszurdnak tekinthető kalandot, gyűjtőfelszerelésünk apródonkint való szemügyre vételezését, ezzel a felismerések legnagyobb veszedelmeinek magunkat nap mint nap kitéve. Nincs veszedelmesebb kaland, mint felfedezéseket tenni saját gyűjtőládában… És mi jelenthet nagyobb csalódást, mint ha kiderül, hogy időtávcsövünk beállítása pontatlannak bizonyulván fegyverzetünk hosszú időn keresztül félrehordott, és a terítékre kiszemelt gnú homloka-szemeköze helyett – szükségszerűen és fentiekből következően! – alkalomról alkalomra tőgyét avagy alsó fertályát találtuk el!!!

Mi sem bizonyítja jobban, hogy életünk felszínesen folyt, mint hogy ilyen horderejű tévedések előfordulhattak velünk (mint arra az a világ egy távoli pontján elhelyezett szállodai kutató laboratóriumban ez időben zajló vizsgálat fényt derít), mint hogy nem disztingváltunk kellőképpen látvány és műszer, megfigyelt és megfigyelő közt… A törzsi társadalom, vagyis a szociológia dzsungelébe küldtük antropológusunkat, ahelyett, hogy saját dzsungelébe engedtük volna kutakodni, ahová pedig – valljuk meg! – eleitől fogva leginkább vágyakozott! Engedni kell pedig, hogy a hős első útja saját dzsungelébe vezessen; az idővasalásnak ez mintegy feltétele.

De hisz most döbbenek rá, hogy