Amit a minap a költészet "értékéről" és "hasznosságáról" mondtam: tudom, félreérthető. Nagyon kommersz-marxista, alap-felépítmény szaga van. Épp ezért lássuk más dimenzióban ezt a kérdést.

Miért nem alkalmazható a retorika ismeretanyaga a költészetre? Quintilianust, bevallom, csodálom. A róma műveltség barokk-korának tekintem a munkáját. Dús, terjengős összefoglalása mindannak, amit a célzott beszéd felépítéséről, előadásáról tudnunk kell. Sok mai üzleti prezentációs tréninig a kisujjában lenne latin rétorunknak, a drága hétvégi tanfolyamokat nevetné.

De: célzott beszédről volt szó, és épp itt az ideje, hogy a poétika céljának kérdését felvessük. A retorikáé ugyanis egyszerű: a hatás, a meggyőzés. De miről akar meggyőzni a vers? A költészet egy világot tár fel, írja Heidegger, és valahányszor e mondaton gondolkodom, kétágú gondolat kél útra bennem. Az egyik ösvény a világ vége felé tart, a másik pedig sehová, egyhelyben topoghatsz azon. Egyfelől túl általános, másfelől pedig: triviális, mégsem találok ennél a mondatnál jobbat. Ezért vessük fel még is: létezik-e a világ feltárása előtt? Milyen formában, létmódban léteszik? Ha nagyon kötöm magam a kérdéshez, vagy a platóni idea-tanhoz, vagy annak átkeresztényiesített változatához jutott (a világ kezdetétől / teremtésétől fogva létezett, arra várt, hogy általam világra jöjjön), vagy a semmi és önkény nagyon is vitás fogalmaihoz.

Heidegger kijelentése tehát a magasban lebeg – lehet, hogy épp ez az erénye. Hátha a műalkotásnak olyan mozzanatát ragadja meg, amely valójában lényegéhez tartozik, sőt, le is írja a lényegét? (Már ha van lényege, persze … Az alkotás a feltárás mozzanatában, a transz, vagyis átmenet állapotában körvonalazódik legélesebben. A feltárás lehet régészi, sebészi munka – mindenképp elmélyülést kíván. A régész az anyaföld, a sebész a test mélyére hatol, éles eszközeivel sebet ejt azon, de nem a gyilkolás, hanem a feltárás szándékával. Munkája során mindketten megért – de a feltárás célja nem a megértés, hanem egy régebbi kor, egy egészségesebb test helyreállítása. Saját testét is igénybe veszi, miközben feltár: fárad a talaj mozgatása közben, figyelmét a finom szövetekre, rostokra összpontosítja. Nem az átélés érdekli (amit átél, mellékkörülménye tevékenységének); hanem a feltárás maga, lehetséges eredménye.

Leghelyesebb, ha a feltárás helyzetében ragadjuk meg az alkotás szituációját. És innen, mint két vékony ágat, két további gondolatot indítotok el. Az első: a költészet az alkotás modellje (ezt már többször felvetettem, jó lenne végre körüljárni.) A második: a feltárás az az érték, mely a világnak értékként megmutatható. Már ha igaz, hogy értékes az, amire mélyről fakadó igény mutatkozik.