Szerencsétlen kép: szegény gnú, a föld fölött egynehány lábnyira, hálófonat-csapdában lóg, lebeg, vergődik, vernyákol: ugyan mely érzékeny szemet ne fakasztaná könnyre e látvány.

Esedékes kötetének élére egy igen jó barát, K.L. a következő verset javasolta szerkesztőileg, és ennek ő is igen megörült, mint majom a répának, és belebólintott, igen, a nagy virtuális térbe (hiszen e baráttal való eszmecseréi nyilvánvaló módon a virtuális térben folytak), belebólintott, igen, hiszen felismerte, hogy idő, épület és az identitás emlékét őrző egyén egynelő súllyal nehezedik e vers soraira, és éppen ez tetszett neki, hogy latolgatni kell, melyik vonatkozik egyikére-másikára, vagy éppen másika egyikére-valamelyikére: álljon tehát itt ez a vers, tanulmányozás végett és tanulságul.

Most vagy soha

Átszívódni
egy eleven homokórán:
éppen itt, éppen most van
az a perc,

minden születés
szükségképp szoros,
pereg a felismerés: soha perc
nem lesz még ilyen,

itt az idő,
terjed észrevétlen,
– nedvesség a falban –,
lassan eszméletlenre

itatja az épületet,
önkívült összeomlás –
különválik a téglák
és a mestergerendák,

külön ablakkeretek
és ajtótokok ideje,
a falakon
ujjnyi széles repedések;

semmi sem egyezik, nem is azonos
semmi, inog, kibillen a tető…
A sűrű omlás
közepén végre megállsz –

kiemelkedsz a romokból,
mint egy látomás,
végre tényleg itt és most vagy,
végre most vagy soha.

Metafora? Jelentő és jelentett végső összekeveredése?  Vagy: valóság csupán ez is, egyfajta valóság, vagyis káprázat, ködkép: a Király utca részlete a Maya ködüvegén keresztül; sajnálatos, de egyre bizonyosabbá vált, hogy a valóság ilyen.