Mielőtt a terveim szerint nagyon praktikus észrevételeimet megtenném, hadd említsek két szempontot, mintegy alapozás gyanánt, nem is szempontot: fogalmat; ezek: elokvencia és nobilitás.

Mindkettő latin, előbbit leggyakrabban „ékesszólásként”, „választékosságként” említik lexikonaink, utóbbi „nemesség, nemeslelkűség” magyarázattal szerepel. Félálomban, valamelyik reggel, felmerült bennem, hogy irodalmi erőlködéseink mozgatórugói talán nem is olyan bonyolult, sőt, nagyon is egyszerű szerkezetek; az irodalmat létrehozó okok közt talán a legegyszerűbb emberi igényeket kell keresnünk. (A Maslow-piramison azért ezek sem a „primer direve-ok” közt lelhetők fel, hanem a leghátulra vetett „önmegvalósítási szükségletek” közt…) Két alapvető igény, amit az irodalmi „drive”-ok, szebben mondva, „ösztönzők” közt látok: a választékosság és nemesség, illetve másként mondva, a kitűnőség igénye.

Kezdhetném a trubadúrokkal, nem is lenne rossz példa. A költő, a köznép nyelvétől eltérő nyelven, választékos formában, az udvar színe előtt udvarol „titokzatos” hölgyének. A választékosság igénye mindvégig kíséri az irodalmat, nem véletlen, hogy nem egy irodalomtudós a köznyelvtől való eltérésben látja az „irodalmiságot”.

Az elbeszélés mögött pedig, ne nézzünk félre, az elbeszélés vágya áll. Bahtyin szépen csoportosítja a korai (antik, középkori) próza típusait a „fordulatosság” szempontjából; változik-e a hős jelleme a kalandok során vagy sem, felcserélhető-e a kalandok sora vagy sem stb. A kaland és nemesség fogalmát egy harmadik kapcsolja egybe: a különlegességé; és az absztrakciók szintjén itt már a próza-forma imént említett alapmotívumai az elokvenciához is kapcsolódnak. Különleges kalandok különleges nyelven – talán túlságosan sommás zárlat, de egyelőre tartsuk szem előtt:-)

Az a gyanúm, hogy a kérdés maga a romantikus művészeteszmény középiskolai irodalomórákon való alapos kilúgozásának következménye.

A romantika összetett művészetfelfogásából általában egyetlen központi gondolat, a “zseni” fogalma forog közszájon, egyszerű értelmezésben: zseni az, aki alkot, és akit (művészetével együtt) nem lehet megérteni.

Visszatérve az eredeti kérdésre: nehéz jól felelni. Az ihletről beszélni egyrészt lehetetlen, másrészt felesleges (Weöres megpróbál valamit vázlatolni doktori értekezésében, de valójában a versritmusról beszél: arról, hogy a versritmus – nála - megelőzi a nyelvi tartalmat.) De ha nem adunk kielégítő választ, vagy az írói munka technikáiról kezdünk beszélni, mindenképp kudarcot vallunk a romantikus, középiskolai irodalomeszmény előtt – és így megbukunk mint író.

Mikor libben tehát agyvelőnkre az ihlet pillangója? Mivel gyakran vonaton dolgozom (sokat utazom vonaton), hozzám a vonatkerekek zakatolása csalja:-) Olyan ez, mint a pavlovi reflex: először társul az íráshoz a vonatzaj, majd kisvártatva kiváltja. Én már szinte beteg vagyok, ha vonatút közben nem írhatok egy vagy két szonettet:-)

Viccen kívül: sokféle módon meg lehet közelíteni magát az alkotást (nekem például kedves Füst Milán terminológiája, a látomás és indulat párosa is), de ha magáról az alkotásról beszélek, szeretek minél egyszerűbb, technikai módon közelíteni a témához. Ez volt a Kivezetés a költészetből alapeszménye is (lásd a könyveim közt.)  És ezt a szempontot fogom szem előtt tartani az Íróiskola bejegyzéseiben is, amelyek reményeim szerint ez után következnek.

Az eredeti esemény magja esetünkben a névadás problémája. A névadás viszont közösségi aktus, beszédközösséget tételez fel. Nevet csak közösség adhat, a jelenet minden esetben az olvasóként közösséggé váló közönség színe előtt jelenik meg. A közösség felismeri a jelenet fontosságát, azt, hogy az valóban (a közösség számára is jelentős) esemény (volt); úgy dönt, hogy nem siklik el a tündérnek (a beleértett szerző számára nyilvánvalóan fontos, sőt sorsalkotó) megjelenése mellett, és a jelenet előállása nyomán támadt szöveget jelentősnek és jelentőnek tekinti, a „közösség számára fontos” ítélet bélyegzőjével látja el, elhelyezve azt egyfajta kvázi jelenidőben. Az irodalomtörténeti vizsgálódás számára kijelölt terep így lesz világos: az irodalomtörténet feltárja a jelenet előállásának pillanatát, és esztétikai párbeszédet kezd a szöveggel, amely párbeszédnek a szöveg jelentőségének vizsgálatából kell kiindulnia, tudatában annak, hogy az egy eredendően referenciális (megnevezés) és figurális (retorikai) vonást rögzít. Nem lehet kijelenteni, hogy az esztétikai értékek a jelenet előállásának eseményén alapulnak. De az megállapítható, hogy esztétikai érték és jelentőség valami módon egymásra utalt, ezen viszony módja egyelőre nyitott kérdés kell maradjon.

Az utalás közösségi jelenség, és lélektani elemzését is érdemes elvégezni. Mérei Ferenc Lélektani naplójának egy fejezetében azt a problémát vizsgálja, hogy a tudatperemre sodródott élmény milyen figurális alakzatokon keresztül jut vissza a tudatba. Három alakzatot nevez meg, ezek a szimbólum, az utalás és a jel.  A szimbólum az elfojtás mechanizmusával áll szoros kapcsolatban Méreinél, a jel konvencionális, nincs önálló dinamikája; az utalás jelentőségét az növeli meg az irodalom-lélektani vizsgálódás számára, hogy közvetlen élményen alapul, és a teljes élményt egyetlen részletén keresztül közvetíti a közösség felé. Az utalás tehát „…a még áttüzesedett, a valóságtól lüktető élmény egy konkrét részletének kiválása és visszaugrása a tudatba, de úgy, hogy az eleven élmény teljes érzelmi feszültségét képviseli.” Az utalás tehát egy metonimikus, rész-egész viszony keretein belül működik. Létezik egy eredeti esemény, egy élmény, amelynek egyetlen részlete – az utalás – az élményt teljes intenzitásában idézi fel. Ez a metonimikus szerkezet nyilvánvalóan ismétlésen alapul, feltételezi az élményközösség létét, azok tudatperemre szorított emlékeinek létét, akik az eredeti élményből részesültek.

„Az utalás – írja Mérei – egy élményközösség nyelve”.

Mi az az elsődleges élmény, amire a jelenetben utalás történik?
Gondolatmenetem értelmében természetesen az eredeti megnevezés mozzanata. Közismert, hogy a reneszánsz szerelmes költemény esetében a távoli, elérhetetlen kedves alakja utáni vágyódás alapvetően nem, vagy nem feltétlenül kötődik személyes élményhez: ebben a mozzanatban célszerűbb olyan toposzt látni, amely a másikat, a megszólítottat elérthetetlen távolban elhelyező viszonyt rögzít. Balassi Harmincnyolcadik énekében a másik, a meg nem nevezett megfoghatatlansága („tündér”) a megnevezés folyamatára, és ezen keresztül a megnevezésre, tehát egy alapvetően verbális pilléreken nyugvó kultúra megteremtésének alapjaira való utalásként (is) értelmezhető.

Az utalás tárgya: maga a megnevezés, az a viszony, ahogy a névvel nem rendelkező nevet nyer. A jelenetben a megnevezés elemi vágya hangzik fel.

Ez az utalás viszont olyan keretet igényel, amely egy élményközösség számára közvetítő erejű, hordozni képes az élmény eredeti vehemenciáját.