Vékony, hajszálnyi fémdrótot vesz fel az ablakpárkányról, és az óra műanyag üvegén található buboréknyi lyukba illeszti.

A forgó kerekecske megakad.

Filozóp elégedetten folytatja kedvenc időtöltését, a szemlélődést. Kocsányon függő szemeit a ház üres függőfolyosójára függeszti. Félhangosan kimondja: csak akarat révén ismerheti meg önmagát az ember. Akarat forgatja a világ kerekét, akarat és következmény.

Filozóp visszatérhet kedvenc gondolataihoz. Hol tartottam? Az irodalom, a világ, és ez az egész?

Egyszerű szerkezet ez, állapítja meg Filozóp.

A tragédiáról most nem beszélünk. Az ilyen rituális dolgokat hagyjuk Arisztotelészre.

A tragédián túl viszont csak az akarat van: a kitűnni vágyás, ez az egy. Ez a lírának, a prózának is az anyja.

Filozóp tovább elmélkedik.

Persze, a klasszikus korban nincs se líra, se próza. Mért is lenne? Az alkalmazott műfajokat megengedem: ott a dal, a szónoki beszéd.

A lírát az elokvencia, a választékosság vágya hívta életre; a prózát pedig a nobilitás, a kitűnőség megörökítésének vágya.

Mindkét vágy hátterében az akarat áll.

És ez a két jelenség szükségszerűen és elégséges módon magyarázza minden további műfaj létrejöttét.

Az elokvencia szüli a versformákat, a bonyolult nyelvi kifejezésmódot; a nobilitás pedig mindazt, amit Bahtyin a korai regényben megtalál: próbatétel, kaland, életrajz mind a nobilitás megmutatásának eszközei. Megtalálni a minél különösebb kitűnőséget: ebben áll a klasszikus prózatörténet.

És a posztmodern? Hézagot keres a próza számára a történetmondás réseiben.

Filozóp elégedett. A lírának is, a prózának is annyi. Egyrészt mert kiveséztük, másrészt mert választékosságra többé nincs igény. A nobilitást rég elorozta a filmipar. Annak a sztárok a kitüntetettjei.

Mi lesz most?

Se nobilitás, se elokvencia.

Hát pihi.