Capek egyik novellájában (A voticei Berkovec-nemzetség pusztulása = az Európa zsebkönyvek sorozatban jelent meg, az ellopott gyilkosság című gyűjteményben) egy történész szenvedélyesen kutat egy tizenötödik századi gyilkosságsorozat ügyében, és mivel nem lel megoldást, a kutatásba Dr. Mejzlík felügyelőt is bevonja.

Az ügy elsőre kibogozhatatlannak tűnik.

"Talán csak véletlen" – jegyzi meg dr. Mejzlík.

Erre a levéltáros-történész kikel magából. "Uram, mi történészek nem ismerünk el semmiféle véletlent! Hova jutnánk, ha koncedálnunk kellene, hogy valalmi véletlenül történt? Itt valami okozati összefüggésnek kell lennie!"

Pedig éppen ez a probléma. A tények nem egymásból következnek – hanem vannak, éppen ez Nietzsche egész koncepciójának magja (kicsit filozofikusabban fogalmazva: a világ nem logikus, de nincs ellentmondásban sem a logikával; egészen egyszerűen nem jellemzi a logika). Végelláthatatlan okfejtések sorozata következik ebből az egyetlen szemléleti fordulatból. Dr Mejzík, persze, megoldja a problémát, és ezzel lándzsát tör az összefüggések mellett. És ha nem tette volna meg?

Valljuk be, akkor is az összefüggések iránti vágy hálójában vergődnénk.

(Nietzsche sírkövére)

***

Szeretnék almaligetben lakni. Kölönböző alakú, színű és zamatú, egyéni almák közt. Kevés növényfajtára jellemző ilyen mérvű változatosság. A kultiváltság ősi foka?

Először a gyarapodás számszerű formája nyűgöz le, később jövök rá, hogy vágyam egy álom visszaperlése is, az almaliget az elveszett éden illúziója.

***

Deleuze felületessége: a kereszténységtől való különbözés még kevés az élet állításához. (Az élet állítása persze maga az élet stb.)

***

"Megadni a felelőtlenségnek a pozitív értelmét." (Nietzsche, Der Wille zur Macht, III., 383.)

***

Füst Milán Hábi Szádija Nietzsche alkalmazása az életgyakorlatra: a visszatérés magának a változónak a léte. 

***

Bölcs állítás nem létezik absztrakció nélkül; magja mégis súlytalan marad, ha nem érintkezik a megtörténttel.

Deleuze most csaknem elköveti azt a hibát, amit a dialektika szemére hány: maga is dialektikus, ahogy a dionüszoszit a kereszténységgel állítja szembe. Igaz, Nietzschére hivatkozva, aki maga is elköveti ezt A tragédia születésében. Később módosít. A tragédia világa mégsem az ellentéteké, nem akarat és látszat, nem Dionüszosz és Apolló.
Hanem? Deleuze a fejezet végre tartogatja a nagy csapást: maga Dionüszosz.

Másként fogalmazva: a tragikus jellem szükségszerűen Dionüszosszá válik. „Dionüszosz az egyetlen tragikus szereplő: ‘a szenvedő és megdicsőült isten’; Dionüszosz szenvedései, az individuáció szenvedései az egyetlen tragikus előadás, ám az originális lét gyönyörétől átitatva; ész az egyedüli tragikus néző azért a kar, mert dionüszoszi, mert úgy tekint Dionüszoszra, mint urára és mesterére.”

Kicsoda Dionüszosz? És ismét a másik oldal: mitől válik a hős tragikus hőssé? Hiába vetette fel ezt a kérdést Nietzsche a legátütőbb módon, nem ő, hanem egy követő, Franz Rosenzweig tette meg a történelem szegletkövévé. A kulcsszó: az individuáció, de erre majd a következő bejegyzésben térek ki.