Különös, mennyi energiát, időt, lelkierőt pazaroltam el saját önmeghatározásomon. (Szerepzavarnak is nevezhetném, ha nem volna titkos gyanúm, hogy az efféle zavar óhatatlanul hozzátartozik az efféle szerephez.) Szerep? A költőnek a szerep az önazonosság, mondaná bizonyára Shakespeare vagy Balassi, vagy a hozzájuk hasonló, reneszánsz elmék. Nekem csak, ma hajnalban is, egy efféle faramuci önmeghatározásra telt: "költő: / mosogatószivaccsal keresztezett vámpír mutáns" Nem tűnik akkora fegyverténynek, ha Balassi szó-villogásaihoz mérem. De a megfogalmazás mégsem rossz. És mi más lenne a költészet fegyvere, mint a nyelv?

Több elmélet születet már arról, hogy a költészet, eredetében, rokon a mágiával, dallal, varázslással, bűbájolással. (Költő! Mágiára vele!) Nincs szükségem efféle tápszerre. Épp elég mágia maga a nyelv. El lehet veszni, meg is lehet kerülni a nyelvben, ahogy az elbitangolt jószág elvész vagy megkerül. A nyelv ereje, a megszólalás egyedisége, ritmusa, sajátossága már önmagában mágia, varázserejét maga magának köszönheti. A nyelv találékonysága, változékonysága: mágia.

Csak éppen: eleinte elég volt egy-egy rím, szófordulat, alliteráció, és a vers kiváltotta a mágikus hatást. Ma már nem. A költészet eszközei is bonyolultak és összetettek lettek, ahogy a kultúra és az ember.