Az ellipszis, a kihagyás – a tömörítés eszközeként – egyre fontosabb szemponttá vált a kísérleti költészetben (nevezzük így néven az "experimental poetry" fordításával a kortárs vers széles szegmensét). Nehéz meghatározni, hogy mitől válik egy jelenség "iránnyá". Nehéz lenne ma elképzelni egy olyan verssort, amelyben kifejtett metafora szerepel (például: "arcod olyan, mint egy alma"). Az "Almaarc" viszont, akár önmagában álló hiányos mondatént, akár szerepelhetne versben.

Lesi verseiben több regisztert kever, és ezek a regiszterek, fragmentáltságuk miatt, erősen intenzívvé teszik a szöveget. Azt hiszem, ebben az esetben indokolt intertextualitásról beszélni. Tudjuk, hogy Bahtyin a szavak szótári jelentésével szembehelyezkedve használta ezt a kifejezést: a szónak csak kontextusban van értelme, más szavak vonatkozásában, azokkal oppozícióban; sőt, és kiváltképp ez fontos, oppozícióban saját "jelentéseivel."

Valami azt súgja, hogy az ellipszis szoros práhuzamban tárgyalandó a metaforával. Arisztotelész veti fel, majd Ricoeur erre alapozza a metafora ismeretelméletét: a szubsztancia meghatározása szükségképpen metaforikus. A létezőről annyit állíthatok, hogy "van" – de csak "valamilyenként" lehet (mert ha nem valamilyen, akkor nincs), az viszont, hogy "valóban milyen", bizony változó.

Ebben a jelnségben gyökerezik a szavak dialektikája. Ha azt a szót, hogy "vagyok", kétszer egymás után kimondom, a második "vagyok" már egészen mást jelent, mint az első. Egészen másként vagyok (gazdagabb vagyok például két vagyok kimondásával:-) Tegyük hozzá: a létezőről nem állíthatok mindent. Ha állítok valamit, szükségképpen elhallgatom az állításban megfogalmazottak ellentéteit; és persze sok mást.

Mintha metafora és ellipszis összetett szerkezetet alkotna a létről való gondolkodásban; de ennek a szerkezetnek nem értem a működését.