Az a gyanúm, hogy a kérdés maga a romantikus művészeteszmény középiskolai irodalomórákon való alapos kilúgozásának következménye.

A romantika összetett művészetfelfogásából általában egyetlen központi gondolat, a “zseni” fogalma forog közszájon, egyszerű értelmezésben: zseni az, aki alkot, és akit (művészetével együtt) nem lehet megérteni.

Visszatérve az eredeti kérdésre: nehéz jól felelni. Az ihletről beszélni egyrészt lehetetlen, másrészt felesleges (Weöres megpróbál valamit vázlatolni doktori értekezésében, de valójában a versritmusról beszél: arról, hogy a versritmus – nála - megelőzi a nyelvi tartalmat.) De ha nem adunk kielégítő választ, vagy az írói munka technikáiról kezdünk beszélni, mindenképp kudarcot vallunk a romantikus, középiskolai irodalomeszmény előtt – és így megbukunk mint író.

Mikor libben tehát agyvelőnkre az ihlet pillangója? Mivel gyakran vonaton dolgozom (sokat utazom vonaton), hozzám a vonatkerekek zakatolása csalja:-) Olyan ez, mint a pavlovi reflex: először társul az íráshoz a vonatzaj, majd kisvártatva kiváltja. Én már szinte beteg vagyok, ha vonatút közben nem írhatok egy vagy két szonettet:-)

Viccen kívül: sokféle módon meg lehet közelíteni magát az alkotást (nekem például kedves Füst Milán terminológiája, a látomás és indulat párosa is), de ha magáról az alkotásról beszélek, szeretek minél egyszerűbb, technikai módon közelíteni a témához. Ez volt a Kivezetés a költészetből alapeszménye is (lásd a könyveim közt.)  És ezt a szempontot fogom szem előtt tartani az Íróiskola bejegyzéseiben is, amelyek reményeim szerint ez után következnek.

Versben bujdosó haramia vagy,
fohászból, gondból, rádszabott sorsból
hirhedett erdőt meg iszalagos
bozótot teremtesz magad köré,
vele fekete éjt, hol fehér
inged is rebegő selyemlidérc,
alkohol szélverte lángja csak,
versben bujdosó haramia vagy…
(Nagy László, Versben bujdosó, részlet)

Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza,
csak a nap van. Üvegmögötti csöndben
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.
(Pilinszky János, Passió)

Határokon járok örökké,
mindig csak a határokon;
ami inneni, ami elérhető:
végül is fájni kezd,
fájni, hogy megtudjam az odaátot,
s hazudom is, hogy megtudom,
vár a határokon
a szent hazugság, a remény…
(Szilágyi Domokos, Határok, részlet)

Egy világvégi busz
bemászik a szemhatár
zárt ajtaja alá
kínlódó pléhbogár
berreg a lengő porban
oldalra dől  megáll
lágy bensejét kiontja
(Petri György, Kép)

Mintha fényképet hívtunk volna elő. A sortörés, ez a vizuális bélyeg, önálló értelmezői szerepre tör: az iménti folyamatos sor-szólamainkat tagokra bontja, és ezeket a vizuális tagokat kénytelen- kelletlen értelmi tagokként kezeljük az olvasás során! Ez persze nem azt jelenti, hogy az értelmezés a vizuális sorok tagolását követi – de az biztos, hogy az olvasás értelmi tagolása egyfajta feszültségben áll a vizuális tagoltsággal, és ezek akár össze is csaphatnak az értelmezésben.
És tegyük hozzá: ez az egy, nagyon egyszerű tétel az ilyen típusú szabadvers alapelve. E verstípus sikere, sőt, kissé szigorúan fogalmazva, elburjánzása egy nagyon egyszerű ténynek, a forma kezelhetőségének, alkalmazhatóságának köszönhető. A mondat tartalmi-logikai tagoltsága, amely szembehelyezkedik a vizualitással, akár a legegyszerűbb szövegek esetében is olyan, esetenként egynemű, mégis többdimenziósnak tűnő szöveget teremt, amely bátran megjelenhet irodalmi folyóiratokban.
Nehogy valaki a fenti versek kritikájaként olvassa ezeket a sorokat, itt természetesen nem az ellenpéldákból válogattam! Ennek az elvnek a demonstrálása után kezdődhetne a fenti szövegek elemzése. Nagy László költészetében éppen a Versben bújdosó szemléletmódja jelent szembenézést saját költői világával: az egyetemes és archetipikus mitológia, amely költészetének alapszövete, sajátos értelmezt nyer a nyelvre vonatkozó metaforikában. Pilinszky képalkotásai közül „a vágóhíd… muskátliszaga” és az „üvegmögötti csönd” is elgondolkodtató; a tragikum időtlensége mintha a végtelenített, néma mosakodásban rögzülne. Szilágyi Domonkos versének filozofikus fogalmisága, Petri versének ezzel szemben elvont képisége ragadhatja meg az értelmező figyelmét.

(A szabadvers problémáját éppen csak exponálni sikerült ebben a rövid írásban, és korántsem állítom, hogy ezzel elégedettek lehetünk. Ami miatt így, felvetés formában is fontosnak tartom e gondolatmenet közlését, az az, hogy egy formai és egy tartalmi elv összecsapását, vagyis egyfajta „generáló szabályt” mindennél látványosabban lehet illusztrálni a sortörés könnyen megragadható jelenségében. És néha bizony megesik, hogy a költői techné ennyire egyszerű szabályokban is megfogalmazódik – ha ez nem történne meg, akkor semmi haszna sem lenne a kreatív írás szemináriumoknak.)

E könyv elején idéztem Papp Tibor megállapítását: „A látható nyelven alkotott műveket teljességükben nem lehet hanggal visszaadni. Jacques Roubaud-nak a hetvenes évek közepe táján volt egy írása a Change című folyóiratban, amiben az irodalom axiómáiról beszél. Egyik tételét nagyon fontosnak tartom, mégpedig azt, melyikben úgy fogalmazza meg a szabadvers lényegét, hogy annak egyetlen formai ismérve az új sorba való átlépés. Hallatlan nagy meglátás volt. Nagyon fontos axióma. Roubaud szerint tehát a szabadvers formai ismérve a láthatóra, azaz csak a láthatóra támaszkodik.” Ez az elv mintha a vizuális minimum elvének lenne tekinthető: ez alapján semmi más feltétele nem lenne a szabadversnek, mint a folyamatos mozgás (az olvasás egyvonalúságának) alkalmankénti megtörése.
Végezzünk el egy „próza-próbát”: kövessünk el erőszakot néhány ismert versszöveg testén, és olvassuk a sortörést figyelmen kívül hagyva, egybefüggő szövegként az alábbi idézeteket!

1. Versben bujdosó haramia vagy, fohászból, gondból, rádszabott sorsból hirhedett erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré, vele fekete éjt, hol fehér inged is rebegő selyemlidérc, alkohol szélverte lángja csak, versben bujdosó haramia vagy…

4. Egy világvégi busz bemászik a szemhatár zárt ajtaja alá kínlódó pléhbogár berreg a lengő porban oldalra dől  megáll lágy bensejét kiontja

Elég eretnek megközelítés! Az első olvasás élménye  – már amennyire el tudunk vonakoztatni az ismert versek korábbi olvasás-emlékeitől – alighanem az elbizonytalanodásé: hogyan lehet ennyire terhelt egyetlen mondat? És ez nemcsak a negyedik példa esetében szembeötlő, ahol a központozás hiánya kiváltképp megnehezíti a szöveg követését, hanem a szabályosan tagolt és központozott első három példa esetében is. Vers maradt így, vagy nem maradt vers?
De vegyük észre azt is, hogy a formai egyneműsíés ellenére mindegyik szöveg más-más szólamot alkot. Az elsőben erős belső tagokat érzünk; mintha szó-zuhatag járná át a néhány soros prózát. A második objektív, erősen tagolt szöveg, világosan hangsúlyos elemekre bonja a logikai viszonyt kifejező de rendezettsége. Ebben a formában talán ez a harmadik korpusz tűnik a legkuszábbnak – ismétlései, a határokon és a fájni szó többszöri említése, valamint az inneni és az odaát logikai ellentéte a néhány soros szövegben zsúfoltságot, szinte torlódást okoz. A negyedik szöveg könnyebben tagolható, az írásjelek hiányát is könnyen pótolni tudjuk.