- Mért, porköpeny nincsen?
- ???
- Porköpeny. Belerakja a csóka a porjegyet, vagy sárjegyet vagy mit… a porköpeny éppen arra való.
- Nahát, Gyula bácsi, miket nem tudsz mondani.
- Jules. Attól, hogy temporálisan hazatelepültem, maradtam Jules. Neked meg aztán kiváltképp, érted?
- Jules bácsi, igaz az, hogy te voltál a Arizon, a pesti hasbeszélő?
- Nahát, hogy te miket tudsz mondani!!!

 www.inaplo.hu/na/naput_2008/2008_01/025.htm

Hiszen mi magunk vagyunk az! Nézés nincsen néző nélkül. Mi magunk vagyunk az a bizonyos, hajszálfinom rajzolatokkal teljes célkereszt, épp ez a bökkenő. A látás rajtunk folyik keresztül, az érzékelés Gangesze, Nílusa, Donja vagy Amazonasa (és még sorolhatnánk néhány nagyobbacska folyót, gyengén látók említhetik az Ördög-árkot vagy a Paprika patakot). A látvány keresztül ömlik tekintetünkön, s hogy a hab szennyéből épp mit emelünk ki és fel figyelmünk előterébe, pisztrángot, szemetet, dinnyehéjat vagy aranyrögöcskét, az már igencsak esetlegesnek tűnhet; holott mi bánthatna jobban, mint az esetlegesség? Uralni figyelmünket, mi lehet ennél magasztosabb cél? És mi lehet annál megalázóbb, mint saját múltunkban felismerni saját vakfoltjainkat? Vájkálni az időben – bátrakra valló, kemény munka, önmagunkon végzett csontkovácsolás, lélekszabászat, pszichoanalízis. Hát zubogjon csak az a látvány, az idő, az emlék, árassza ez a titokzatos gépezet magából… Bátraké a szar, öntse!

Pontosság, pontosság, pontosság – e három kell a háborúhoz, melyet megvívni készülünk, amelyre épp tréningezzük magunkat a decimális ugróiskolával. Ki kell tűzni azokat a pontokat – ez igaz, ennyiben helytálló volt előző fejtegetésünk –, ahonnét a vissza- és környültekintés egyáltalában lehetséges; ad kettő, vizsgálat tárgyává kell tenni magát a műszert, mellyel a környültekintést elvégezhetjük! Ez az a mozzanat, melyet elmulasztani a legnagyobbak is hajlamosak; és, valljuk meg, hány alkalommal éppen e figyelmességen múlik egy-egy Waterloo vagy Catalaunum sorsa. Mi más lenne az antropológus, aki hősünk (van), a kalandokra felvértezett ember, ha nem megfigyelő; akinek objektívét objektívvel kell nap mint nap szemügyre vételeznie! Lencse lencse alatt/fölött – nem, nem a pillangósvirágúak nemesítőjének reklámszlogenje ez! Nem spórolhatjuk meg ezt a már-már abszurdnak tekinthető kalandot, gyűjtőfelszerelésünk apródonkint való szemügyre vételezését, ezzel a felismerések legnagyobb veszedelmeinek magunkat nap mint nap kitéve. Nincs veszedelmesebb kaland, mint felfedezéseket tenni saját gyűjtőládában… És mi jelenthet nagyobb csalódást, mint ha kiderül, hogy időtávcsövünk beállítása pontatlannak bizonyulván fegyverzetünk hosszú időn keresztül félrehordott, és a terítékre kiszemelt gnú homloka-szemeköze helyett – szükségszerűen és fentiekből következően! – alkalomról alkalomra tőgyét avagy alsó fertályát találtuk el!!!

Mi sem bizonyítja jobban, hogy életünk felszínesen folyt, mint hogy ilyen horderejű tévedések előfordulhattak velünk (mint arra az a világ egy távoli pontján elhelyezett szállodai kutató laboratóriumban ez időben zajló vizsgálat fényt derít), mint hogy nem disztingváltunk kellőképpen látvány és műszer, megfigyelt és megfigyelő közt… A törzsi társadalom, vagyis a szociológia dzsungelébe küldtük antropológusunkat, ahelyett, hogy saját dzsungelébe engedtük volna kutakodni, ahová pedig – valljuk meg! – eleitől fogva leginkább vágyakozott! Engedni kell pedig, hogy a hős első útja saját dzsungelébe vezessen; az idővasalásnak ez mintegy feltétele.

De hisz most döbbenek rá, hogy

Ez pedig már a harmadik volt. Kemény. Finom, fűszeres füst töltötte meg tehát a tüdejét. Buddha tudatánál világosabbá vált (a tudata) – csak hogy nagy szavakat mondjunk (nem, nem vélte magát megvilágosodottnak, a dalai láma reinkarnációjának pedig végképp nem!), világossá vált, hogy vissza kell az időben lépnie, vissza egy pontig, melyet figyelme célkeresztjébe vonni annak idején elmulasztott, talán mert nem ismerte fel akkor még annak a pontnak a jelentőségét. Nevezhetjük ezt, akár, köznyelven, ifjonti botlásnak is; de, mit tegyünk, olyan hirtelen-váratlan változik az ember, és az EMBERREL együtt változik nézőpontja is, annak a bizonyos célkeresztnek is változnak hajszálfinom paraméterei; ezt, igen, világossá vált ez is azon az üveges teraszon, a változás lehetőségét nyugodtan nevezhetjük reménynek.

(Előző bekezdésünk eszmefuttatása ellen egyedül a tökéletesek ágálhatnak, ezek az időtlen szörnyszülöttek, akik rettegnek a változástól, mely számukra csakis rosszabbodást, jobb esetben stagnálást hozhat – haha! és ágálásukkal máris önmaguk tökéletlenségét leplezték le, önbeteljesítő jóslat!)

Vissza kellet tehát lépnie. Nem csupán a dzsungel illata kívánta ezt, melynél sohasem érzett kedvesebbet (mintha a legkedvesebb nő illata lenne ugyanez ez illat), és amely annyira vonzotta, ott, az üvegkalickához hasonlatos teraszon, majd utóbb is, a szállodában, hanem éppen a mulasztás miatt; mert egy figyelmetlenséget kellet jóvátennie, és ezt akkor, ott fel is ismerte, egy figyelmetlenséget kellett kiküszöbölni az időben, annyira legalább, amennyire az idő ilyen-amolyan ütéseit, kopásai kikalapálnia módjában áll a halandónak, egyszerű emberi teremtménynek, aki maga is az idő foglya – vagyis tőle telhetően bármi áron, mert ennél a tettnél semmi sem látszott elvégre jelentősebbnek.

Célkereszt? Igen. Életünk célkeresztjét azok a helyek vázolják fel, ahol valaha otthonosan ültünk. Gondold csak végig: nem sok olyan hely akad, egész életedben, ez a szomorú, ahol igazán otthonosan ültél. Neki a veranda volt ilyen Pálmajorban, és talán a körtefa kint Kopaszhegyen, ahol látomás-szaga volt vihar előtt a levegőnek, és amelyek lombja alatt már Szűzmáriát megjelenni is látták; és talán még a Hallhatatlanság utasellátó bárpultja (volt még számára ilyen hely). De leginkább mégis a verandát említeném (inkául persze inkább „veronda”), a gondosan kortyolt házi bor és közepes minőségű szivar ízével,  a finom ringatódzás az eleven színű, csíkos mintás függőágyon. Ott messzi idegenben, az óceánra tekintő üvegkalickában megvilágosodott tehát, és megtudta, hogy az időben pontosan tíz évet kell visszalépdelnie; tíz, keserves küzdelmekben eltöltött évet, és még talán ez sem lesz elég. Lehet, hogy az első tízet további tízesek követik majd, szöcskeugrás az időben, tízesével, nem is szöcskeugrások már, decimális ugróiskola. DECIMÁLIS UGRÓISKOLA! IGEN! Megtelt a szája a szó ízével, csócsálgatta lassan, mintha máris visszalépett volna és a frissen abárolt gnúszalonna ízével telne meg a szája, és ez le is horgonyozta azon az egy, kétségbe esett ponton.
Ezerkilencszázkilencvenkilenc. Pálmajor.

Csupa kilences. Az emberélet, és a történelem peremén egyensúlyozunk. Még egy tízes: és ott vagyunk nyolcvankilencnél. (És aligha fogjuk elkerülni majd ezt a mozdulatot is…) De most nem ez a tervünk, nem ez a célunk. Azt az évet, hónapot, napot, órát és percet, másodpercet kerestük – és meg is találtuk – amikor valamit észrevenni éppen elmulasztott, és most ezt a vétséget kell íziben jóvátennie.  Mennyi folyamodvány, következmény, uram isten, mennyi keményen kimondott igen! mennyi nem! származik egyetlen figyelmetlenségből! Idővasalóvá vált tehát a tudata, ott, az óceán partján az üvegkalickában: és fejébe vette, hogy kisimítja ezt a gyűrődést, az időben ezt a ráncot, mely kényelmetlenné tette azóta a létét, és nyugodt álmát tíz éven keresztül ellehetetlenítette.