A víz alatti város » kormos_istván

Ellipszisek

padre — Fri, 23 Apr 2010 10:19:00 +0000

Fel lehetne vetni a kérdést, hogy miért használnak a költők egyáltalán alakzatokat (hogy az olvasót az eredeti originalitás pillanatába állítsák, állította Riffaterre), de ennél a válasznál talán adódik számunkra megfoghatóbb. Ha a vers gazdálkodását a nyelv szintjén ragadom meg, akkor a jelölők és nem-jelölők problémájába botlok, mint ezt illusztrálni próbáltam az első három fejezetben; a metafora viszont utat nyit számunkra az értelmezés dinamikája felé. Ricoeur felvetése arról, hogy kétféle diszkurzus, a megjelenítő és értelmező diszkurzus metszetében a metafora behatárolhatatlansága áll, távlatot nyithat számunkra akkor, amikor a metaforát „eredeti helyén”, a megjelenítésben kívánjuk tetten érni. A költői techné tudása, úgy tűnik, ugyanolyan következetesen működik a metafora esetében, mint a korábban vizsgált alakzatok esetében: a játékos örömelv, a pazarló gazdálkodás lenyomataira bukkanunk.
A tengermélyre süllyedt szoba, a gyöngybetűk, az ágy korallszigete, a homok, a madarak sajátos attribútumokkal gyarapítják a létezőt; nem arról győznek meg, hogy mondjuk a tengerparton vagyok, de arról sem, hogy „ez a szoba olyan, mint a tenger”. A hasonlítás alapja nem a mintha, hanem a között; az átvitel pillanatában megnyílik az idő rése, amely sem mostnak, sem öröknek nem nevezhető. Nem a vagy-vagy, hanem az is-is feltételrendszere nyílik meg, ami nyilvánvaló képtelenség. Fontos mozzanat a képtelenség felismerése! Valami végletesen abszurd nyílik meg ebben a közöttben, olyan képtelenség, ami az értelmezés számára rettenetes; és éppen besorolhatatlanságával, feloldhatatlanságával – vagyis a belenyugvás hiányával – ébreszti fel az értelmezés vágyát. Az értelmezés számára nem adódik más, mint az ismétlés lehetősége, újabb és újabb nyelvjátékokba bocsátkozni a szöveg kapcsán, a lezárhatóságot elvetve, a nyelv újabb és újabb regisztereit idézve meg.
A szöveg által létrehozott csöndvilág teremtményei, a csőrös madarak megtörik a csöndet, és ezzel érvényét veszíti a hasonlítás alapjául szolgáló attribútum (én inkább a hasonlítás alibijéről beszélnék.) A szöveg mégsem léphet ki a metaforák rendszeréből, hiszen saját maga indította el a viszonylatok játékát – és a játék szabályait nem lehet játék közben módosítani. Ha nem a csönd, akkor maga a tenger az, amely ezt a játékot uralja, és hogy milyen megkötő erővel bír, bőségesen igazolja, hogy az életmű során több alkalommal visszatérnek lenyűgöző motívumai. És a tengerrel kapcsolatos metaforák kicsapnak a szövegekből, messze túlmutatva azon a ponton, amit a gyöngének mutatkozó hasonlítás, a csönd kínált. De, megjegyzem, mindezt nagyon szellemesen teszik. „Attila gyöngybetűi” például a személyes életrajz egy elemét vonják be ebbe a metaforikába. Az írás (a régi tipográfiában a legapróbb betűkészletet nevezték „gyöngynek”) és tenger között tehát itt is egy, a nyelv szintjén állandósult (vagyis halott) metafora teremt kapcsolatot. (József Attila talányos gyöngyszemét Hankiss elemzi, lásd a lábjegyzetben.) A Tengermély 1967-ből való, a Hanyatt a tengervízben dátuma 1974, a Vonszolnak piros delfineké – ez a vers minden idők tíz legszebb magyar verse között ott van – 1963 (ám jóval, évekkel korábban kezdett rajta dolgozni Kormos), de már 1949-ből említhetném az Atlantisz motívumát:

Gyerekkorom Atlantisza,
elsüllyedt mesebeli tájam!
Fölötted hullámzik a tenger,
csapkod az idő szárnya törten,
szemem húnyom, fejem lehajtom,
zöld hullám zúdul át fölöttem.

Látszik tehát, hogy egy bizonyos motívumsor lényegében végighúzódik az életművön, és ennek a motívumnak a legfőbb jellegzetessége az ellepettség – de hogy mi lep el mit, az változó lehet. Az iménti idézetben például a mindent ellepő idő megfogalmazására bukkanunk; és erre a motívumra rezonál a Tengermély „menyét-lábú másodpercmutató”-ja és a Hanyatt a tengervízben emlékezés-sorozata is. Lehet, hogy kimutathatnánk olyan motívumnyalábokat, mint az archaikus mítoszok esetében ezt meg is tette Claude Levi-Strauss; de nem vagyok benne biztos, hogy a képek egymáshoz való viszonyának pontosítása előrébb juttat bennünket. Ilyen mítoszpár lehetne az „ellepettnek lenni” és a „víz felszínén maradni”, ahogy ez a Vonszolnak piros delfinek esetében mutatkozik meg – de látjuk, hogy mindkét motívum mélyén az emlékezés és a befejezettség, a valami véget ér problémája áll. Ezen a ponton azonban a metaforika elhallgat. Innen, úgy tűnik, nem lehet továbblépni, a beszédet elnyeli a „mondhatatlan”, a hallgatás vagy éppen hangos zaj, kutyaugatás és madárvijjogás zaja.
Kit szólít nevén az „árva kutyaugatás”? Nevén szólít-e bárkit is? Miért tételezzük fel egyáltalán e megszólítás lehetőségét?
A név az önazonosság legmarkánsabb attribútuma. A megnevezés iránti vágy valójában a tökéletes megjelenítés vágyát takarja el, és ez nyilvánvaló módon beteljesületlenségre van ítélve, már csak az időnek kitett létező változásai miatt is. Melyik énemet szólítja néven akkor, amikor az emlékezés folyamatában állok? Megértem-e még, megérthetem-e ezt a megszólítást? “Nem áll módunkban definiálni, ellenőrzésünk alá vonni az egyik entitás nevét a másik nevétől elválasztó határokat; a trópusok nemcsak utazók, hanem csempészek is, s valószínűsíthetően lopott áruk csempészei” – jegyzi meg de Man. Azzal, hogy a metaforát az értelmező és megjelenítő beszéd metszetében állítottuk, megnyitottuk a vers előtt az önértelmezés irányát – de észre kell vennünk, hogy ugyanakkor megnyitottuk az önértelmezés lehetetlenségének tapasztalatát is.
Az ellipszis (a kihagyás, az elhallgatás) az én-megjelenítés határait tűzi ki.
Az elhallgatás, az elhagyás, ez a nagyon talányos alakzat nem pusztán retorikai eszköz, mely a szöveg legmegfelelőbb elrendezésével áll kapcsolatban, ahogy azt a klasszikus retorika feltételezi. A hallgatás a belátás csöndje, és az, hogy a tömörség, az elhagyás, a zsúfolt, elliptikus szerkezet uralkodóvá vált a modern költészetben, nem az érthetetlenség eszméjéből fakad, hanem az értelmezés határainak bölcs tapasztalatából – az ellipszis jegye ezt a tapasztalatot közvetíti.

Kit szólít nevén?

padre — Fri, 23 Apr 2010 10:10:00 +0000

Lasse Hallström Kikötői hírek (Shipping News) című filmjében a főhőst apja azzal a spártai módszerrel tanítja gyerekkorában úszni, hogy vízbe dobja. Ez a motívum aztán többször visszatér a filmben – Quoyle (Kevin Spacey) rémálmából arra ébred, hogy az ágyat víz árasztja el.

A vízzel kapcsolatos toposzok száma kimeríthetetlen, a köznyelvben számtalan kifejezés hordozza a víz szimbolikáját; a felismerés a legváratlanabb irányból érhet bennünket, gondoljuk például a folyamat kifejezésre. A Kikötői hírek áradásának mélyén szintén egy jól ismert kifejezés áll, amit a magyar nyelvben így használunk: „átcsaptak a feje fölött a hullámok” (az angolban a „be in deep water” használatos hasonló értelemben); ez a kifejezés egyfajta logikai kapcsot jelent a gyerekkori fulladás-emlék, az álomból előtörő áradás a narráció fordulatai közt; Quoyle fejetlen holttestre bukkan a tengeren, és maga is csaknem vízbe fullad; szakadó esőben találkozik a feleségével (aki később kocsival együtt egy hídról vízbe zuhan); és szakadó esőben vezet akkor is, amikor elszánja magát egy új kapcsolatra. „Többen lelik halálukat a vízben, mint az utakon” – jegyzi meg az egyik fontos szereplő, bizonyos értelemben Quoyle tanítómestere, és egyáltalán: a film háttere Új-Fundlad tengeri világa, ahol minden felnőtt férfi tengerre száll és csónakmániás. Miért éppen itt kellett Quoyle-nak kikötnie?

Egy ilyen motívumlánc jól követhető a prózában, ahol a narráció jól értelmezhető keretet teremt és rendezi az időbeli viszonyokat – az irodalmi fikció olvasásának módját épp ezért tekinthetjük előre- és hátramutatónak. Hogy működik mindez a lírában? Nézzünk néhányat Kormos István motívumai közül:

Sötétség tengermélyi csöndje.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve, valahol
menyét-lábú másodpercmutató,
szurokba mártott négy szobasarok,
vagytok-e – –

Álmatlan ágy imbolyog velem:
úszó sziget korallok kése közt;
az arc tenyérben; válj tenyér homokká,
fölinni ébrenlétem cseppjeit.

Ha most látnál! hiányod-kalodában!
Lehúnyt szempillád mögül madarak
suhognának a kín falaira,
s akkor sötétem csőrrel szétverik,
szárnyukkal csöndemet is szétverik.”
(Tengermély, részlet)

Szobámban fekve hanyatt,
hol sötétség perzseg,
hallom: a falon bezúgva
jönnek a tengerek.

Nem északi partok vize,
jégtáblát csicsíjgató,
fagyott madarat nem játszik
kristályosan a hó.

Sáfrányszagokkal tódul
hullám hullámra fehéren,
padlóra lecsüngő kezem
cirókál vízfenéken.

(…)

Fölöttem száll magasan,
sirályok lilék fölött,
akiért valaha szívem
hűségbe költözött.

Gyöngyfoga koccanása
lágy xilofonzene,
jó volna, ha belőlem
valamit megsejtene.

Álmom vizében csapkod,
két combja fejemnél kering,
nyújtózik hatalmasan,
elúszik szoknya, el ing!

Erdeje háromszögére
körömmel karcolgatom
szerelmem morze-jelét:
dúlt N.N. monogramom.

Ömlik a víz fehéren,
hullám hullámra fröccsen,
valaki nevem kiáltja,
de elforog velem földem.
(Hanyatt a tengervízben, részletek)

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitot-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmonják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
fölfalják piros lovaim kik vonszolnak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia
(Vonszolnak piros delfinek)

Hogyha hasonlító és hasonlított viszonyát taglaljuk, ahogy azt a klasszikus trópuselmélet veti fel, a Tengermély vonatkozásrendszerének kulcsszava: a csönd. De akkor miért nem csöndbe merült tárgyakról beszélnünk?