Versben bujdosó haramia vagy,
fohászból, gondból, rádszabott sorsból
hirhedett erdőt meg iszalagos
bozótot teremtesz magad köré,
vele fekete éjt, hol fehér
inged is rebegő selyemlidérc,
alkohol szélverte lángja csak,
versben bujdosó haramia vagy…
(Nagy László, Versben bujdosó, részlet)

Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza,
csak a nap van. Üvegmögötti csöndben
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.
(Pilinszky János, Passió)

Határokon járok örökké,
mindig csak a határokon;
ami inneni, ami elérhető:
végül is fájni kezd,
fájni, hogy megtudjam az odaátot,
s hazudom is, hogy megtudom,
vár a határokon
a szent hazugság, a remény…
(Szilágyi Domokos, Határok, részlet)

Egy világvégi busz
bemászik a szemhatár
zárt ajtaja alá
kínlódó pléhbogár
berreg a lengő porban
oldalra dől  megáll
lágy bensejét kiontja
(Petri György, Kép)

Mintha fényképet hívtunk volna elő. A sortörés, ez a vizuális bélyeg, önálló értelmezői szerepre tör: az iménti folyamatos sor-szólamainkat tagokra bontja, és ezeket a vizuális tagokat kénytelen- kelletlen értelmi tagokként kezeljük az olvasás során! Ez persze nem azt jelenti, hogy az értelmezés a vizuális sorok tagolását követi – de az biztos, hogy az olvasás értelmi tagolása egyfajta feszültségben áll a vizuális tagoltsággal, és ezek akár össze is csaphatnak az értelmezésben.
És tegyük hozzá: ez az egy, nagyon egyszerű tétel az ilyen típusú szabadvers alapelve. E verstípus sikere, sőt, kissé szigorúan fogalmazva, elburjánzása egy nagyon egyszerű ténynek, a forma kezelhetőségének, alkalmazhatóságának köszönhető. A mondat tartalmi-logikai tagoltsága, amely szembehelyezkedik a vizualitással, akár a legegyszerűbb szövegek esetében is olyan, esetenként egynemű, mégis többdimenziósnak tűnő szöveget teremt, amely bátran megjelenhet irodalmi folyóiratokban.
Nehogy valaki a fenti versek kritikájaként olvassa ezeket a sorokat, itt természetesen nem az ellenpéldákból válogattam! Ennek az elvnek a demonstrálása után kezdődhetne a fenti szövegek elemzése. Nagy László költészetében éppen a Versben bújdosó szemléletmódja jelent szembenézést saját költői világával: az egyetemes és archetipikus mitológia, amely költészetének alapszövete, sajátos értelmezt nyer a nyelvre vonatkozó metaforikában. Pilinszky képalkotásai közül „a vágóhíd… muskátliszaga” és az „üvegmögötti csönd” is elgondolkodtató; a tragikum időtlensége mintha a végtelenített, néma mosakodásban rögzülne. Szilágyi Domonkos versének filozofikus fogalmisága, Petri versének ezzel szemben elvont képisége ragadhatja meg az értelmező figyelmét.

(A szabadvers problémáját éppen csak exponálni sikerült ebben a rövid írásban, és korántsem állítom, hogy ezzel elégedettek lehetünk. Ami miatt így, felvetés formában is fontosnak tartom e gondolatmenet közlését, az az, hogy egy formai és egy tartalmi elv összecsapását, vagyis egyfajta „generáló szabályt” mindennél látványosabban lehet illusztrálni a sortörés könnyen megragadható jelenségében. És néha bizony megesik, hogy a költői techné ennyire egyszerű szabályokban is megfogalmazódik – ha ez nem történne meg, akkor semmi haszna sem lenne a kreatív írás szemináriumoknak.)

E könyv elején idéztem Papp Tibor megállapítását: „A látható nyelven alkotott műveket teljességükben nem lehet hanggal visszaadni. Jacques Roubaud-nak a hetvenes évek közepe táján volt egy írása a Change című folyóiratban, amiben az irodalom axiómáiról beszél. Egyik tételét nagyon fontosnak tartom, mégpedig azt, melyikben úgy fogalmazza meg a szabadvers lényegét, hogy annak egyetlen formai ismérve az új sorba való átlépés. Hallatlan nagy meglátás volt. Nagyon fontos axióma. Roubaud szerint tehát a szabadvers formai ismérve a láthatóra, azaz csak a láthatóra támaszkodik.” Ez az elv mintha a vizuális minimum elvének lenne tekinthető: ez alapján semmi más feltétele nem lenne a szabadversnek, mint a folyamatos mozgás (az olvasás egyvonalúságának) alkalmankénti megtörése.
Végezzünk el egy „próza-próbát”: kövessünk el erőszakot néhány ismert versszöveg testén, és olvassuk a sortörést figyelmen kívül hagyva, egybefüggő szövegként az alábbi idézeteket!

1. Versben bujdosó haramia vagy, fohászból, gondból, rádszabott sorsból hirhedett erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré, vele fekete éjt, hol fehér inged is rebegő selyemlidérc, alkohol szélverte lángja csak, versben bujdosó haramia vagy…

4. Egy világvégi busz bemászik a szemhatár zárt ajtaja alá kínlódó pléhbogár berreg a lengő porban oldalra dől  megáll lágy bensejét kiontja

Elég eretnek megközelítés! Az első olvasás élménye  – már amennyire el tudunk vonakoztatni az ismert versek korábbi olvasás-emlékeitől – alighanem az elbizonytalanodásé: hogyan lehet ennyire terhelt egyetlen mondat? És ez nemcsak a negyedik példa esetében szembeötlő, ahol a központozás hiánya kiváltképp megnehezíti a szöveg követését, hanem a szabályosan tagolt és központozott első három példa esetében is. Vers maradt így, vagy nem maradt vers?
De vegyük észre azt is, hogy a formai egyneműsíés ellenére mindegyik szöveg más-más szólamot alkot. Az elsőben erős belső tagokat érzünk; mintha szó-zuhatag járná át a néhány soros prózát. A második objektív, erősen tagolt szöveg, világosan hangsúlyos elemekre bonja a logikai viszonyt kifejező de rendezettsége. Ebben a formában talán ez a harmadik korpusz tűnik a legkuszábbnak – ismétlései, a határokon és a fájni szó többszöri említése, valamint az inneni és az odaát logikai ellentéte a néhány soros szövegben zsúfoltságot, szinte torlódást okoz. A negyedik szöveg könnyebben tagolható, az írásjelek hiányát is könnyen pótolni tudjuk.
 

Dal

Vagyok baglyas hajú
setét Nagyapó-ház
füstölgök merengek
papírlap-szemekkel

Vagyok tüskésbőrű
szikrás Boszorka-ház
mint döglött sündisznó
megszórva cimettel

Vagyok sárga vizes
sipító Gyerek-ház
kis bürke-szobácskám
a földig magzatmáz

Vagyok csizmás karmos
rezes Katona-ház
vascsutora-likból
fortyogó sárkány-láz

Vagyok tejjel meszelt
Fehér Menyasszony-ház
toll-buckás kamrámban
fitos egér matat

Vagyok fecske-begyes
gangos Vőlegény-ház
fűti a gyomromat
törkölyszagú huzat

Vagyok pólya-mintás
piskótás Anya-ház
béles kemencémből
kisördög kiröhög

Vagyok ádámcsutkás
pislogó Apa-ház
emberfejű kanóc
derékig olajban

Vagyok hordószagú
öblös Nagyanyó-ház
kong bennünk az ének
tücsökszó a lajtban

Vagyok mint galambduc
ágas Varázsló-ház
pelyhet beszippantok
madarat kiköpök

Marsall szövege nyilván ironikus – fel lehet ismerni azt a szándékot, hogy a dal, ez a legnaivabbnak tekintett, átlátható lírai műfaj – a középiskolai tankönyvek meghatározásai szerint általában a dal a líra archetípusa! – legyen a kerete a szerző ál-önmeghatározásainak, melyeket egyetlen formai elem, a „ház” különböző meghatározásai, mondjuk, a ház „verbális belakása” mint koherensnek tetsző szerkezet varázsol formai egésszé. (Ismerjük fel, ez is egy mesterséges szerkezet!) Nyilvánvaló, hogy a szerző szándékában sem áll, hogy saját identitásának valamiféle illúzióját keltse. Ellenkezőleg: célja éppen az, hogy leszámoljon az efféle egység illúziójával. A lírai én mint fogalom helyett ezért pontosabbnak tűnik az „allegorikus én” megnevezés, amely nem a szerző mint individuum önmagáról való tudásának, hanem az „önmagának” mint jelalkotónak a megjelenítése. A költő szerepe az, hogy önmagával mint költővel legyen azonos – azzal, aki a vers testét létrehozta.

Az allegorikus én a szerző mint jelalkotó megjelenését jelöli, egy absztrakt hely, egy tevékenység csomópontja. A szövegnek szándéka van az értelmezővel, aki saját értelmezésén keresztül mutatkozik meg valamilyen, korábban nem létező alakzatként.

Ezzel jutunk el a harmadik absztrakcióig, amely a prosopopoeia retorikai alakzatában testesül meg. Ez már az értelmező absztrakciója. Arról semmiképpen sem mondhatunk le, hogy feltegyük, hogy a szöveg aktiválni akarja az értelmezőt – mert ezzel a szöveg létrejöttét vitatnánk. Ennek a másodlagos  aktivitásnak az célja, hogy az értelmező valamilyenné váljon saját aktivitása révén; hogy úgy mondjam, ez az a „nyomás”, amit a szöveg gyakorol a szerzőre.