Sokáig nem értettem, hogy mi a bőségszaru, mi a terülj-terülj asztalka.

Nem értettem, mért értettem volna. Ez a kor nem ilyen, nem adja önként, nem adja szívesen (ami van, azért keservesen meg kell küzdeni, lásd Marx a kizsákmányolásról, ezt most komolyan mondom).

Amióta Pázmándon élek, nem csak értem, de tapasztalom is. Márciusban elkezdi árasztani a kert, ami csak van, és tényleg mindig van valami (most már lement az eper, de még vár a rengeteg cseresznye, málna.) Ez csak úgy van – nem kell érte fizetni, megdolgozni a bérért… Csak éppen tudni kell, melyek azok a pillanatok, melykeben bele kell nyúlni a kert életébe.

Walter Benjamin híres esszjében az olajozóról ír. A társadalom mozgását géphez hasonlítja (nem először), felhívja figyelmet arra, hogy az olajat nem öntjük, hanem csepegtetjük: tudni kell, hova, mikor. Igaz. Azt olaj már ilyen. De mit érhetünk el mindezzel? Azt, hogy a gép megfelelő ütemben mozog.

A kert több ennél. Vadabbul hajt, és kiszámíthatatlanabb. Nem lehet tudni, mivel lep meg. Az ember nem "termel", hanem "időz" a kertben. Egyszer csak észreveszi: rengeteg lesz a köszméte. Nem kell uralni a folyamatokat – ez nem lehet cél, dacára az ipari társadalomnak. Ha a folyamatokat uralni akarjuk, nem hagyunk helyet a kegyelemnek. A kegyelem munkája pedig sokszorosa lehet annak, amit elvárnánk… Akkor most ez egyfajta szerencsejáték?

Még az sem. A kert mindig többet hoz a reméltnél, és ez legyen követendő példa. "Ne lépj vakon a tó vizébe." A kertész, aki teszi a dolgát (megszabja a növekedés helyes irányát), a termést nem várt jutalom ként éli meg. Így van mindaz, aki a kegyelem művét segíti.