Hogy jön létre a vers? Van-e jogunk a versről mint kész termékről beszélni? A kortárs irodalomkritika hajlamos bálványozni a mesterség, a techné szempontját. Sőt, mintha elvárná, hogy a költők is így közelítsenek műveikhez. Alkossanak tudatosan, a mesterség szabályainak ismeretében (melyeket persze a kritika fektetett előzetesen le). Legyenek hitelesek és egyéniek vagy éppen ellenkezőleg ironikusak, reflektáltak – a kritika aktuális elvárásrendszerének megfelelően –, alkalmazzanak vendégszövegeket stb. Egyes költőket kimondottan tudatos költőnek, poéta doctusnak titulál az irodalomtörténet. (Babits például poeta doctus, Vajda viszont, akinek költészete „híd” Arany és Ady között, poeta viadoctus…) E tudatosság visszfénye néha olyan ars poétikus, különleges művekben is tükröződik, mint Orbán Ottónak A mesterségről (1984), illetve A költészet hatalma – Versek a mindenségről és a mesterségről (1994) című kötetei, melyeknek jóformán tárgya a költői techné.

Pedig a megalkotottság kérdésével is csínján kell bánnunk. „Minden költő alkalmaz ’mesterséget’ (artifice) – hívja fel a figyelmet az amerikai Charles Bernstein egy fontos ellentmondásra. – Bár ez néha már többé-kevésbé tolakodó, mégis a mesterség a poétika alapja. Mint egyfajta szélsőség, egy mű mesterséges volta leplezhető (habár, mint Flaubert esetében, paradox módon ez éppen a mesterség tökélyét jelzi); másfelől a mesterség akár a mű summája, lényege is lehet (…). A ’mesterség’ kifejezéssel egyébként a versnek azt a kezelhetetlenségét kívánom jelölni, mellyel ellenáll annak, hogy mint eszközök és tárgyi tartalmak összege szívódjon fel. Bernstein meghatározása paradoxont rejt. Figyeljünk csak: a „mesterség” a vers „kezelhetetlensége”, szinkronban azzal, amit fentebb a „kötöttségek rendszeréről” állítottam. A vers kezelhetetlen, mert kötött, pontosabban a szabályokkal együttműködve kezelhető. Ezzel Bernstein mintha a „mesterség” szó köznapi jelentéskörét annak ellentettjével együtt aktiválná. Az „artifice” itt nyilván nem azonos a „technével” a platóni értelemben, ahogy az mondjuk a Phaidroszban felmerül – ott ugyanis a techné a kezelhető, a tanulható; vagyis az eszközszerűen hazsnálható technika. A mesterség ilyen felfogása Platón (és Arisztotelész) óta a legkülönfélébb formában jelenik meg az irodalomértelmezésben. Bernstein felfogásában a mesterség (artifice) inkább egyfajta provokációt vagy inspirációt jelent, másként fogalmazva: olyan játszma, amely tartalmazza a játékszabályok gyűjteményét és a játszmában való részvétel vágyát is, és amelyben – mint minden játszmában – a lefolyás menete többesélyes. A mesterség tehát lényegében egy provokáció felismerése, a játékba való bekapcsolódás.

Hogy példát is hozzak. A magyar vers szimultán jellegének kidolgozását (azt, hogy a vers egyszerre lehet tagolható időmérték és ütem szerint is) általában Csokonai leleményének tartják: ha nem is ő ismerte fel ezt a vonást, mindenesetre ő alkalmazta ezt következetesen saját munkáiban. Csokonai tehát: mester, és azok, akiket nagy költőnek tekintünk, általában nagy mesterek is. A mesterség ebben az értelemben a költő, még inkább a versírás provokációja.

A mesterség: nem más, mint sajátos automatizmus, a versírás provokációja.