A mesterség fogalma legalább annyira közel áll a kezelhetetlenséghez, mint a kezelhetőséghez – hiszen a szó maga, ha követjük Bahtyin fejtetgetésést (lásd az előző cikkben) feszültségeket tartogat. Steve McCaffery (akit korábban már szintén emlegettem) a mesterség kérdését összeköti a gazdaságossággal. Ez a gazdaságosság csökkentett, amikor a jelentés létrejöttét a szintaxis szabályaihoz kötjük – ez jellemző a hétköznapi kommunikáció során használt jelrendszerre, a nyelvre; és általános, amikor figyelembe vesszük a nyelv testszerű sajátosságait. Az általános gazdálkodás a versszöveg jellemzője.

Az általános gazdálkodás főbb eszközeit McCaffery három alakzatba rendezi: 1. tágan fölfogott homonímia (vizuális és hangzásbeli sajátosságok, például rímek és betűrímek, együtthangzások), 2. a metafora és az áthelyezés típusai (ide sorolja a metonimikus kapcsolatokat is) és 3. paragramma (elírás, kiegészítés), ezen belül az anagrammatikus (megfordítás) megoldások.

A vers teste: általános gazdálkodás a jelölők testszerű sajátosságaival. E gazdálkodás három fő alakzata: a homonímia, a metafora és a paragramma.

Ne vezessen félre a „gazdálkodás” kifejezés látszólagos racionalitása. Az általános gazdaságosság nem túlszabályozott, ellenkezőleg: ez szabadítja fel a nyelvben lappangó „libidinális áramlást”, ahogy McCaffery fogalmaz (nem járunk messze Kristevától és persze Lacantól); a nyelvben így nem szabad játék, hanem az „erők játéka” (Samuel Weber), sőt, az ösztön, a tudatalatti érvényesül; maga a jelképzés, vagyis valami horrorisztikus értelemelőzmény, a kijelentést megelőző vizuális nyomaték, beíródás. A versszöveg soha nem üres, hiszen az olvasás a személyiség az értelem előzményeivel való szembenézésre kényszerít. Tekintetünket egy sötét foltra irányítja, oda, ahol a nyelv és az értelem még nem áll elő, a maga képlékeny állapotában kavarog; a verset szemlélő én a világértés örvényébe tekint. A versben láthatóvá válik a nyelv e kétarcúsága.

McCaffery szövegmodellje a kilencvenes években – részben Deleuze és Guttari Anti-Oedipusának hatására – tovább árnyalódik. Újabb tanulmánykötetében2 az Anti-Oedipus alapján veti fel a „szétszóró rendszerek” (dissipative structures) fogalmát. Értelmezésében ezek komplex, stabil rendszerek, melyek nem-stabil alrendszereket tartalmaznak magukban. Itt abból a feltételezésből indul ki, hogy az írott szöveg az olvasás vizuális testét rögzíti, de az írott testben, afféle tömbbe zárt alrendszerekként, az olvasás módjainak lezárhatatlan számú lehetősége lappang. Ebből a szerkezeti mélységből következik a szétszóró rendszerek dinamikája, az, hogy látszólagos stabilitásuk ellenére bármikor alapvető átalakuláson mehetnek keresztül (ez lehet teljes szétszóródás, káosz vagy magasabb szintű rendeződés). A változásokat Deleuze&Guttari „schizz”-nek nevezi, McCaffery inkább a „clinamen” kifejezést használja (Lucretius „atomisztikus nyelvszemlélete” alapján). „Az identitás – írja talán némiképp ironikusan ugyanitt – az, ami elől a komplex rendszerek menekülnek”. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy az ilyen rendszerek identitása nem jellemezhető, hiszen ezek általában (a schizzeket leszámítva) a stabilitás állapotában vannak. Hogy úgy mondjam, ez szinte megtévesztő. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez a „normális állapotuk”, és a schizz meglehetősen termékeny, ugyanakkor riasztó (mivel kiszámíthatatlan) rendellenesség – feledjük, hogy a schizz a komplex rendszerek lényegéből fakad.

A vers teste, a chora komplex rendszer, amely stabil és nem stabil alrendszereket tartalmaz, stabilitása tehát látszólagos nyugalom.