Az eredeti esemény magja esetünkben a névadás problémája. A névadás viszont közösségi aktus, beszédközösséget tételez fel. Nevet csak közösség adhat, a jelenet minden esetben az olvasóként közösséggé váló közönség színe előtt jelenik meg. A közösség felismeri a jelenet fontosságát, azt, hogy az valóban (a közösség számára is jelentős) esemény (volt); úgy dönt, hogy nem siklik el a tündérnek (a beleértett szerző számára nyilvánvalóan fontos, sőt sorsalkotó) megjelenése mellett, és a jelenet előállása nyomán támadt szöveget jelentősnek és jelentőnek tekinti, a „közösség számára fontos” ítélet bélyegzőjével látja el, elhelyezve azt egyfajta kvázi jelenidőben. Az irodalomtörténeti vizsgálódás számára kijelölt terep így lesz világos: az irodalomtörténet feltárja a jelenet előállásának pillanatát, és esztétikai párbeszédet kezd a szöveggel, amely párbeszédnek a szöveg jelentőségének vizsgálatából kell kiindulnia, tudatában annak, hogy az egy eredendően referenciális (megnevezés) és figurális (retorikai) vonást rögzít. Nem lehet kijelenteni, hogy az esztétikai értékek a jelenet előállásának eseményén alapulnak. De az megállapítható, hogy esztétikai érték és jelentőség valami módon egymásra utalt, ezen viszony módja egyelőre nyitott kérdés kell maradjon.

Az utalás közösségi jelenség, és lélektani elemzését is érdemes elvégezni. Mérei Ferenc Lélektani naplójának egy fejezetében azt a problémát vizsgálja, hogy a tudatperemre sodródott élmény milyen figurális alakzatokon keresztül jut vissza a tudatba. Három alakzatot nevez meg, ezek a szimbólum, az utalás és a jel.  A szimbólum az elfojtás mechanizmusával áll szoros kapcsolatban Méreinél, a jel konvencionális, nincs önálló dinamikája; az utalás jelentőségét az növeli meg az irodalom-lélektani vizsgálódás számára, hogy közvetlen élményen alapul, és a teljes élményt egyetlen részletén keresztül közvetíti a közösség felé. Az utalás tehát „…a még áttüzesedett, a valóságtól lüktető élmény egy konkrét részletének kiválása és visszaugrása a tudatba, de úgy, hogy az eleven élmény teljes érzelmi feszültségét képviseli.” Az utalás tehát egy metonimikus, rész-egész viszony keretein belül működik. Létezik egy eredeti esemény, egy élmény, amelynek egyetlen részlete – az utalás – az élményt teljes intenzitásában idézi fel. Ez a metonimikus szerkezet nyilvánvalóan ismétlésen alapul, feltételezi az élményközösség létét, azok tudatperemre szorított emlékeinek létét, akik az eredeti élményből részesültek.

„Az utalás – írja Mérei – egy élményközösség nyelve”.

Mi az az elsődleges élmény, amire a jelenetben utalás történik?
Gondolatmenetem értelmében természetesen az eredeti megnevezés mozzanata. Közismert, hogy a reneszánsz szerelmes költemény esetében a távoli, elérhetetlen kedves alakja utáni vágyódás alapvetően nem, vagy nem feltétlenül kötődik személyes élményhez: ebben a mozzanatban célszerűbb olyan toposzt látni, amely a másikat, a megszólítottat elérthetetlen távolban elhelyező viszonyt rögzít. Balassi Harmincnyolcadik énekében a másik, a meg nem nevezett megfoghatatlansága („tündér”) a megnevezés folyamatára, és ezen keresztül a megnevezésre, tehát egy alapvetően verbális pilléreken nyugvó kultúra megteremtésének alapjaira való utalásként (is) értelmezhető.

Az utalás tárgya: maga a megnevezés, az a viszony, ahogy a névvel nem rendelkező nevet nyer. A jelenetben a megnevezés elemi vágya hangzik fel.

Ez az utalás viszont olyan keretet igényel, amely egy élményközösség számára közvetítő erejű, hordozni képes az élmény eredeti vehemenciáját.