Dal

Vagyok baglyas hajú
setét Nagyapó-ház
füstölgök merengek
papírlap-szemekkel

Vagyok tüskésbőrű
szikrás Boszorka-ház
mint döglött sündisznó
megszórva cimettel

Vagyok sárga vizes
sipító Gyerek-ház
kis bürke-szobácskám
a földig magzatmáz

Vagyok csizmás karmos
rezes Katona-ház
vascsutora-likból
fortyogó sárkány-láz

Vagyok tejjel meszelt
Fehér Menyasszony-ház
toll-buckás kamrámban
fitos egér matat

Vagyok fecske-begyes
gangos Vőlegény-ház
fűti a gyomromat
törkölyszagú huzat

Vagyok pólya-mintás
piskótás Anya-ház
béles kemencémből
kisördög kiröhög

Vagyok ádámcsutkás
pislogó Apa-ház
emberfejű kanóc
derékig olajban

Vagyok hordószagú
öblös Nagyanyó-ház
kong bennünk az ének
tücsökszó a lajtban

Vagyok mint galambduc
ágas Varázsló-ház
pelyhet beszippantok
madarat kiköpök

Marsall szövege nyilván ironikus – fel lehet ismerni azt a szándékot, hogy a dal, ez a legnaivabbnak tekintett, átlátható lírai műfaj – a középiskolai tankönyvek meghatározásai szerint általában a dal a líra archetípusa! – legyen a kerete a szerző ál-önmeghatározásainak, melyeket egyetlen formai elem, a „ház” különböző meghatározásai, mondjuk, a ház „verbális belakása” mint koherensnek tetsző szerkezet varázsol formai egésszé. (Ismerjük fel, ez is egy mesterséges szerkezet!) Nyilvánvaló, hogy a szerző szándékában sem áll, hogy saját identitásának valamiféle illúzióját keltse. Ellenkezőleg: célja éppen az, hogy leszámoljon az efféle egység illúziójával. A lírai én mint fogalom helyett ezért pontosabbnak tűnik az „allegorikus én” megnevezés, amely nem a szerző mint individuum önmagáról való tudásának, hanem az „önmagának” mint jelalkotónak a megjelenítése. A költő szerepe az, hogy önmagával mint költővel legyen azonos – azzal, aki a vers testét létrehozta.

Az allegorikus én a szerző mint jelalkotó megjelenését jelöli, egy absztrakt hely, egy tevékenység csomópontja. A szövegnek szándéka van az értelmezővel, aki saját értelmezésén keresztül mutatkozik meg valamilyen, korábban nem létező alakzatként.

Ezzel jutunk el a harmadik absztrakcióig, amely a prosopopoeia retorikai alakzatában testesül meg. Ez már az értelmező absztrakciója. Arról semmiképpen sem mondhatunk le, hogy feltegyük, hogy a szöveg aktiválni akarja az értelmezőt – mert ezzel a szöveg létrejöttét vitatnánk. Ennek a másodlagos  aktivitásnak az célja, hogy az értelmező valamilyenné váljon saját aktivitása révén; hogy úgy mondjam, ez az a „nyomás”, amit a szöveg gyakorol a szerzőre.