Dalok Naconxypan-ból
(részletek)

1
Hová repültök, háromélű kardok,
forróságtokra mely ég szele fútt,
e jeltelen világon mit akartok,
míg ajzott húrként pendül a Tejút?

2
Hosszú, függélyes, szűk fémcsőben éltem
és csúsztam benne fejjel lefelé
mindig gyorsabban – s hasztalan reméltem,
hogy kiérek az igazság elé.

3.
A városban, mit hét napig kerülhetsz,
arany-szekrényben él a nagy majom,
körötte szétpancsolt vér és kidült szesz,
s heréltek bőgnek minden hajnalon.

4
Hol lila fák közt lankadoz a lélek,
ott alszik a huszonnégy nagy madár
kővé vált párnán. Azt hinnéd, nem élnek,
de csőrükön az álmuk ki-be jár.

8
Csak két fejem maradt és három ujjam:
bujdosnom kellett zöld hinárokon,
és meg nem mondta senki, hova fujjam
sóhajomat, mely veletek rokon!

9
Kis királynő, te árvácska-cipőjű,
kire tekint ma hamuszín szemed?
Erkélyemet már fölverte a bő fű.
A halk patak elmosta kertemet.

20
E vers is valóság, akár az álmod.
Az élet: szív és kés egy szín alatt.
Szemeddel az egész tengert halászod
s horoggal mit fogsz? Egynéhány halat.

Ha pusztán abból a szempontból vizsgálom a kiemelt részleteket, hogy ki szólít meg kit, és milyennek tételeződik fel a monológot kihallgató értelmező, meglehetősen nagy változatosságot tapasztalok. Az első részlet megszólítottjai a „háromélű kardok”, a megszólító és értelmező személye homályban marad; a másodikban nem érzékelünk megszólítást; a harmadik és negyedik részlet megszólítottja egyetlen igeraggal jelzett „te”, a nyolcadik részé pedig egy tág értelmű, „veletek” által megnevezett többes szám második személy; a kilencedik rész megszólítottja egy bizonyos „kicsi királynő”; a huszadiké pedig ismét egy „te”, aki ebben az esetben azonos az olvasóval. Nyilvánvaló, hogy ez a néhány, önkényesen kiragadott fragmentum semmiféle statisztikai általánosításra nem jogosít fel, ám arra elegendő, hogy elbizonytalanítson abban, hogy az aposztrophé alakzata valóban annyira központi jelentőségű-e akár a versben, akár a költészetben, mint feltételeztük. Hol van itt az aposztrophé? Jó, rendben, felbukkan itt-ott, de miért erőltetjük általánosítását?
Válaszunk az lesz, hogy a vizsgálódást első lépésben valóban visszavezetjük a „költői hang” vizsgálatára, és az aposztrophét nem a verset szervező alakzatnak tekintjük – elismerve, hogy olyan eset is előfordulhat, amikor azzá válik –, hanem a költői megszólalás alakzatának, amelynek valódi címzettje a monológot kihallgató értelmező. Ez a titokzatoskodás nyilván rejt magában valamiféle misztériumot – de hát mit várunk egy olyan műnemtől, amely magát a színpad világából eredezteti? Ha az így felfogott megszólítást értelmezem, a kiragadott szemelvények lényegesen informatívabbá válnak. Kiderül, hogy az első részlet „háromélű kardjai” a „jeltelen világot” fenyegetik valamiféle kozmikus megjelöléssel, és ez bizony akár rettegéssel is eltöltheti az értelmezőt; a második részlet vallomása együttérzéssel tölt el, és bizonyára felismeri a halálközeli élmény utalásszerűen idézett határtapasztalatát (a kómából visszatérők vallomásaiban a csőben való száguldás központi motívum); a harmadik egy abszurd városba tévedő utasnak nevezi ki; a negyedik titokzatos ligetben kószáló vándorrá; a nyolcadik pedig egy megfoghatatlan sóhaj titokzatos rokonává; a kilencedik egy királynővel való titkos viszony szemtanújává; a huszadik pedig szavak halászává változtat, és ez – ha nem is olyan magasröptű vállalkozás, mint emberek halászává lenni – azért az emberi tevékenységek közt semmiképpen sem az utolsó. Mennyi arc, mennyi lehetőség! A megszólítás egy párbeszéd sajátos tulajdonságokkal bíró szereplőjévé avat – tetten érhettük tehát a sokat emlegetett, rejtélyes prosopopoeiát. Lehet, hogy ez volna a Meduza titka? Hogyha tükör által néz rá Perseus, akkor megláthatja a „lényegét” – és persze saját arcát is, hogyha megfelelő szögben fordítja a tükröt. Tegyük hozzá, Perseus pajzsa nyilván nem sík, tehát ha tükörnek használom, mindenképpen torz tükör. Lehet, hogy Meduza is e torzulás miatt tűnik szörnyűnek? De ki láthatja „valódi” mivoltában Meduzát?! És milyen arcot is lát magának saját pajzsában Perseus? A Szent Pál által jövendölt  „most tükör által, homályosan látunk, de akkor majd színről színre” rejti a tökéletes értelmezés vágyát – és persze beteljesülhetetlenségét, hiszen ez a vágy valamiféle jövőidőben felfüggesztve marad. Perseus pajzsa mégis tanulságos metafora marad számunkra, pontosan jelzi az értelmező pozíciójának bizonytalanságát.

Az önmeghatározás kérdése elválaszthatatlan a metafora kérdésétől. A megszólítás és megnevezés a jelenet mélyén rejlő metafora, a „valami miként van” kérdését szétziláló trópusok áldozatává válik.

Az a kérdés ugyanis, hogy valami „miként van”, elválaszthatatlan a lírától – és nagy általánosságban úgy tűnik, hogy éppen ez a kérdés a metafora magja is. Ha visszaemlékszünk Marsall László versére, ebben ez állt: „A lepuskázottak, ők a fejfák / a fegyverek dögtemetőjében…” (A temető temetője) Termékenynek tűnik az az elemzés, amely a következő logikai feltevésen alapul: a szöveg értelmében a lepuskázottak akképpen vannak, mint a fegyverek a fegyverek dögtemetőjében, amelyek viszont akképpen vannak, mint más temetőben a fejfák. Összetett, metaforikus képletre bukkantunk, amely szerkezetét tekintve alighanem paradoxon; és megdöbbentő viszonyt árul el a fegyver által elhunytak és maguknak a fegyvereknek a viszonyáról. Mintha a „aki fegyvert ragad, fegyver által vész el” szentencia kiforgatása lenne ez a pár sor: aki fegyverré válik (az ember ellen), az fegyver által vész el. Ezen a „nyomon” el lehet indulni; úgy vélem, az abszurd képnek ezzel jelentős távlatot adtunk.
Ugyanakkor, az előző fejezetben kimutattuk a metafora megfoghatatlanságát. Vagyis, ha általánosságban elmondható, hogy a jelenetet motiváló megszólítás vágya mélyén a „valami miként van” meghatározásának vágya áll, a megnevezés imént tapasztalt kudarcát nem kivételnek, hanem általános felismerésnek kell tekintenünk.