Nem véletlen, hogy a „termek”-re ütő felelő rím a „gyermek”. Ez is a többes számú főnév a kontextusban nem grammatikailag megidézett második jelentését, a tárgyas igét állítja előtérbe: (én) termek (valamit). Hangsúlyozom: nem a szintaxis, hanem a kontextus (a „kinyilnak” emlegetése) jogosít fel arra, hogy az értelmezés során ezt a lépést megtegyük. Ugyanilyen értelemben elírásnak fogható fel a „szel” szó a „kenyeret szel” kifejezésből: a szó betűcsoportja, egy ékezet híján a „szél” szót idézi, akárcsak a „léghuzat” és a „tovafujja” kifejezések a második és harmadik versszakból. A „szél” viszont József Attila verseinek tágabb kontextusában nyit távlatot: úgy is, mint „szellő” (Óda), illetve „szálló” (Eszmélet), valami, ami „leng” (Elégia) – és úgy is, mint „perem” (A város peremén). Ugyanígy, tágabb kontextusban találjuk meg a „kenyeret… majszolja” kifejezés szinonimáját. „De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér”, írja nem sokkal később szerzőnk a nyolcvan éves Freudnak ajánlott versében. A „fal” szintén kétértelmű kifejezés, és szintén rendkívül telített József Attila lírájában.

A verset Mérei Ferenc egy előadását követve Szabolcsi Miklós is elemzi. „Voltaképpen – csaknem kafkai – álomban járunk” – írja. Mérei elemzésében – és alighanem hihetünk a kivételes képességű pszichiáter-pszichológusnak – a vers egy álomtörténet lejegyzése: az elalvás folyamata (az első sor: „nappali maradvány”) majd maga az álomtörténet következik (a másodiktól a tizenhatodik sorig), a tizenhetedik sor bejelenti az ébredést. A két záró versszakot Mérei a „pogány életöröm” diadalának látja (részben a déligyümölcsre hivatkozva), és Bosch Örömök kertjecímű képét említi meg. „A keret jelzi: gyermeki, azaz természetes, naiv vágyteljesítésről van szó. A gátlástalan vágykielégítés, a kiszolgáltatott egyén lázadása – az 5. szakasztól különös erővel fejeződik ki. Mérei szerint József Attila voltaképpen saját betegségélményeit dolgozta fel; szorongását, kínját, félelmét, de egyúttal a pszichoanalitikus kezelés folyamatát is” – írja Szabolcsi.

Megnyugtató, hogy az elemzés során, úgy tetszik, legálisan használjuk a pszichoanalízis eszköztárát és technikáit. De nyilvánvaló, hogy az elírás jelentősége túlnő ezen a konkrét versszövegen és az életművön. Az azonosalakúság és elírás révén egyfajta kivédhetetlen, tehát általános érvényű szórtság (patológia, halálösztön) jelenik meg a szövegben. Nem csoda, hogy a pszichoanalízis, a nyelvtudomány, és ezen diszciplínák nyomán az irodalomtudomány érdeklődése is a paragramma felé fordult a hatvanas évek végén2 – mindez természetesen a művészi visszatükrözés problémájának újraértelmezését is felveti. Jellemzőnek tartom, hogy József Attila hangsúlyosan elzárkózik bármiféle visszatükrözés-elmélettől: „Tizenöt éve írok költeményt / és most, amikor költő lennék végre, / csak állok itt a vasgyár szegletén / s nincsen szavam a holdvilágos égre” – írja (Apám és anyám, töredék, 1932-33); illetve: „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga? / Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga” (Ars poetica, 1937). A homonímiával és a paragrammával nem a valóság, hanem a nyelv valósága követelőzik a versbe; nem segítik a megértést, nem nyitnak új utakat az értelmezés számára, ellenkezőleg; a versszöveg úgy viseli e veszélyes jeleket, mint valamilyen titkos, beláthatatlan, tudatalatti tartomány pecsétjét.

Úgy is lehetne fogalmazni, hogy Oravecz verse olyan allegória, melynek egyik „jelentettje” maga a szerkezet; vagyis az olvasás maga. A szerkezet leírása az olvasás szerkezetének leírásával érintkezik. A szerkezetleírás egyfajta beavatás szövegévé válik, egyszerre avat be az egyszerű szerkezet működésébe – A chicagói magasvasút… esetében az állomáson való tájékozódásba, a magasvasút működésébe –, és az olvasásba: leleplezi, hogy az olvasás is fölfogható egyfajta mechanikusan leírható szerkezetként.

A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása

(részlet)

A világnak don Juan szerint önnön leírásához kellett igazodnia; azaz a leírás önmagát tükrözte.

C. Castaneda: Történetek az erőről

az állomás a harmincas években épült, és félig a North Walcott Avenue és North Honore Street házai között, félig a Montrose Avenue sávja fölött, tehát a város északi részében az úgy nevezett uptownban foglal helyet,

a bejárati csapóajót belökve, az újságárus látómezejét keresztezve s a pénztárablak előtt elhaladva egy dróthálóketrecbe jut, s ott néhány másodpercet, rossz idő esetén több percet tölt az ember,

attól függően, hogy a magánjárművel nem rendekező vagy a tömegközlekedési eszközt valamely más okból igénybe vevő melyik irányba kíván utazni, a bal- illetőleg a jobboldali vaslépcsőn megy föl a vörös vastraverzeken nyugvó építményre,

a peron egy hentesüzlet lapos teteje, egy bérház első emelete, egy vegyiüzem lepárlórészlege és egy utalványbeváltó ügyfélterme magasságában van,

a tervezett utazás megkezdéséig kátránypapírréteggel, lakberendezési tárgyakkal, retortákkal és bankjegykkel tartózkodik egy szinten az utas,

ki- és beszállás egy körülbelül 4×100 méteres, olajjal átitatott fafelületen történik, amelyet két egyenlő részre oszt a középen húzódó kettős sínpár,

a két felezetet fönt semmilyen híd nem köti össze, és a vágányok is olyan mélyen vannak, hogy szinte lehetetlen egyikről a másikra az egyébként kockázatos átjárás,

a szóbanforgó emelvényszakaszt két oldalt félméteres szürke deszkapalánk szegélyezi, két végén pedig csupán egy-egy egyszerű DANGER-fölirat választja el a tovakígyózó pályatesttől, ami bizonyos szabadságérzetet kelt a várakozóban,

(…)

vásár- és ünnepnapokon (Kolumbusz napja, Hálaadás napja, stb.) az utazási kedv lanyhulása következtében változik a menetrend, ilyenkor néha fél óra is eltelik két dübörgés között, és a környék lakóit fölveri délelőtti álmáb
ól a végletesen megnyúlt csönd

A kapott információ fokozatossága, taglaltsága a szöveg fokozatos kiépülésével, taglaltságával mosódik össze, mígnem a két szerkezet lényegében összeér a következő szavakkal: „a környék lakóit fölveri délelőtti / álmából a végletesen megnyúlt csönd”. A „környék lakói” kifejezés visszautal a szöveg konkrét-valóságos eseményére (ez, mint láttuk, mind Olson, mind O’Hara költészetében egyfajta alappont), a „végletesen megnyúlt csönd” kifejezés viszont egyetlen túlzó jelzőjével kiléptet az adott szituációból. Rámutat a szöveg testébe font parabolikus szerkezetre és áttételesen jelezni kívánja annak – éppen a jelenség-szerkezet részletező leírása miatt végletesen komolyan veendő – visszafogottan metafizikus hangoltságát. Persze nem előzmények nélkül: a látható objektumok egymás mellé kerülésének véletlenszerűsége (hentes, vegyiüzem és utalványbeváltó), a „dróthálóketrec”) és a „DANGER” fölirat kiemelt említése jóval korábban résnyire nyitja ezt a távlatot.

A szerkezet veszélye minden esetben az esetlegesség: ha megszűnik a működést igazoló funkció – az olvasás –, a szerkezet a feleslegességben hull szét. De nem a „mi értelme tudnunk, hogy ez és ez a szerkezet hogyan működik?” kérdése rántja az összeomlásba, hanem valamiféle filozofikusan hangolt sejtelem: a létezés dolgai esetlegesek, a létezés mélyén lappang ez az esetlegesség, semmi, káosz vagy örvény (hogy Heidegger és Nietzsche kedvenc kifejezéseit használjam.)

Oravecz kötete nem tematikusan, hanem problematikáiban filozofikus. Míg egyfelől ragaszkodik a jelenlét radikális megragadásához, mint a nagyjából kortárs amerikai költők, a „szerkezet” a földrajzi környezet, a tömegközlekedés vagy a hulladékhasznosítás az olvasás, és tegyük most hozzá: az alkotás szerkezetét is idézi. Oravecz a fentebb taglalt „szerkezetvers-típusát” egyfajta allegória irányában mélyíti el. Nem mond le a pillanat teremtő módon való megértésének igényéről (hiszen akárcsak Olson ’topos’-a, megjelenített tárgyai a jelenségeket minél részletezőbb összetettségükben, ellentéteikben őrzik meg), de a megértést is a szöveg szerkezetének – retorikusságának – rendeli alá. A retorika így a megértés allegóriájává válik. A vers a „világ szerkezete” helyett egy látszólag önkényesen kiválasztott, mesterséges „retorikai szerkezetet” ajánl fel az értelmezőnek.