Az érthetetlen költő mítosza talán a romantika óta hever az irodalomtörténet padlószintjén, mint egy mindig kéznél levő Ariadné-fonal, elég közel ahhoz, hogy egy-egy értetlen Thészeusz alkalomról alkalomra belekapaszkodjék. De vegyük észre, hogy a szál mentén két irányba indulhatunk, egyik a szabadba, a másik az útvesztő belsejébe visz! Ha tüzetesebben vesszük szemügyre ezt a "toposzt", forgatni kezdjük ezt a bélyeget, hamar észleljük, hogy ott virít a romantika nagyjainak homlokán (Coleridege-től Hölderlinig), és itt még "filozófiája" is van: a zseni, a költő másként látja a világot, mint a többi halandó, és az alkotásban is ezt jeleníteni meg… (Tehát nyilván a megértéshez is zsenialitás szükséges, ördögi kör!) A romantikához kapcsolódó pogány misztikán keresztül pedig tekintetünk a feneketlen örvény, lényegében az emberi kultusz és történelem mélyére hatol. Csakhogy az így felfogott toposz felmenthet az alól, hogy szembenézzünk a költészet "másságával", sajátos törvényszerűségeivel és szabályaival – mindazzal, ami kilóg hétköznapi kommunikációnk szabályrendszeréből – és ez bizony hiba. Az útvesztő belsejét így nem érjük el, viszont fellélegezhetünk a szabadban.

Rendkívül gyanús, hogy minden nemzeti irodalomban találunk érthetetlen költőt. Olvasók, irodalomtanárok, tankönyvírók, sőt, diákok is már-már igénylik. Az a kellemes borzongás, amely annak idején elfogta A fekete zongora olvasóit, hozzátartozik az irodalomtörténethez. Kevesebbek lennénk e borzongás nélkül, hiányérzetünk lenne – ha nem lenne érthetetlen költészet, ki kellene találni. Nos, az amerikai irodalomnak ma egy zseniális veterán, John Ashbery az érthetetlen költője; első öt kötete észrevétlenül, reflexió nélkül jelent meg, de a hatodik, az Önarckép konvex tükörben (Self-Portrait in a Convex Mirror) végre ki lett kiáltva érthetetlennek, és meghozta számára az őt megillető elismerést. Ashbery a Correggio-kortárs festő, a Parmigianinónak nevezett Francesco Mazzola (1503-1540) ismert képének címét "honosította" kötetcímként: nagy alkotók szemrebbenés nélkül magukra aggathatnak minden ruhadarabot, kismestereken a legkisebb szabáshiba is messziről ordít. A szerző a New York-i költőkként számon tartott költőcsoport tagja (leginkább Frank O’Hara-t, Kenneth Kochot és James Schuylet szokás még ide sorolni), az ötvenes évek elejétől jártak össze Manhattan kávéházaiban és alakították ki azt a szellemes, de energikusan összetett költői nyelvet, mely az amerikai lírát a következő évtizedekben mélyen átitatta. Ashbery egyébként éveken keresztül Párizsban él, és erőteljesen hatott rá a francia szürrealizmus is (egy kicsit érettebb változatban, mint amely a háború előtt mondjuk Illyés vagy József Attila költészetére); egy Elizabeth Bishopról írt kritikában saját magát is szürrealista költőnek állította, aki "dacol a szürrealizmus szabályaival is". Igazi, kifelé kiáltó gesztus, hiszen a szürrealizmus a kispolgár számára: "maga a rendhagyó", és ki lehetne rendhagyóbb, mint aki a rendhagyóval dacol?

Kispolgár? Komoly költő számára az érthetetlenség vádja: vicc. Ezen esszé címe rövid idézet, Weöres Sándor Óda a kispolgárhoz című verséből (a Merülő Saturnus kötetből). ("…de hát tükörbe daloljak? – kérdezi ugyanitt. Juj. Úgy látszik, a költők napokat töltenek tükör előtt.) Ugyanő avers keletkezéséről: “…annyi az egész, hogy a poéta képzeteinek valamely csoportjához a költeménnyé–alakítás igénye társul” – álltja az ismert a doktori disszertációban; ugyanez sok ezer oldalon is mondható lenne; de most nem a tudatalatti elemzése a cél, hanem a költeménnyé alakítás szabályai. De még egyszer hangsúlyoznám: az érthetetlenségben ne lássunk egyénieskedést! Az érthetetlenség legalább annyira szól olvasási képességeinkről / elvárásainkról / megrögzöttségeinkről – mint a versről, melyet rossz kérdéseinkkel pellengérre álltunk! “A költészet … nem stabilitásként és nyugalomként gondol az igazságra, hanem szélsõséges feszültségek egyensúlyaként, amely – mint egy kifeszített íj – akkor éri el a mozdulatlanságot, ha a pattanás pontjáig lett kifeszítve. Szüksége van minden tudatosságra, amire rátalál, és igyekszik elkerülni mindent, ami elhomályosítja a látomást, melyet hátrahagyott. Ám befelé forduló korunkban ez a költészet nem íratik meg, és csak a védekezõ és passzív talál kifejezésre” – írja egy ötvenes években írt kritikában a késõbb nagy hatású Paul de Man (A befelé forduló nemzedék), és mondataiban mintha éppen az Ashbery-féle költészet számára mutatna irányvonalat. Éppen ezen elvek: a szélsõségek, feszültségek egyensúlya jellemzi az Önarckép konvex tükörben szövegeit.

A szöveg tehát: feszültségek egyensúlya – nem hiszem, hogy ennél pontosabban meg lehetne határozni az Asbery-vers lényegét. Van ebben valami ekszatikus – és azt se feledjük, hogy a New York-i költők kultusza a rock’n roll korszakkal egyidejű. A rock’n roll célja pedig: a felszabadítás, az eufória, az emancipáció, az egyenlőség. (Elvis kultuszfilmje, a Jailhouse Rock egyaránt értelmezhető mint fekete emancipáció vagy megváltástörténet; gondoljunk arra, hogy a "megváltó" biblikus értelemben egy jogi fogalomból alakul ki: ő a fogságból megszabadító kezes.) Az amerikai költészet hatvanas éveit elemző egyik legjobb munkában Charles Altieri a “radikális jelenlét” fogalmát vezeti be – nem indokolatlanul. A hatvanas évek költészete alighanem a radikális jelenlét, az alkalom költészete. “… nem előre megtervezni a verset – mondta Ashbery a Poetry Now Symposiumon 1968-ban (melynek témája a New York School of Poets’ programja volt) –, hagyni, hogy a maga útját kövesse: a figyelem (alert) állapotában élni és késznek lenni a változásra (to change your mind) ha az alkalom (occasion) azt követeli”. Ez a figyelem jellemzi az Önarckép konvex tükörben szövegeit: egy versemben (Üres hónap) "felfokozott látásnak" neveztem ezt a szemléletet, és az önálló életre kelt szemgolyóhoz hasonlítom. Van ugyanis egy fontos tartalmi különbség e program és a romantika sajátos látásmódja közt. Ashbery – és ez nem ritka a legmodernebb lírában – nem a valóságot nézi másképp, ahogy a romantikus költő tette, hanem mintegy a nyelven keresztül lát; a nyelv elemeit úgy használja a feszült egyensúly megalkotására, mint megannyi önálló képecskét, részletet: műfaja a montázs, melynek minden részlete önmagában is szemlélhető.

Jól teszzük, ha így olvassuk a Folyó, a Ponyva vagy az Ahogy részegen posthajóra tették szövegét (utóbbi vers címe gyébként Marvell Tom May halála című versének egyik sora). Olvassuk így: a tárgyak, képek és érzetek egymás mellé rendelt sora a vers, mind eg
yenértékű pozícióban, a figyelem szenvedélye kapcsolja őket össze. Az évszakok, a tárgyak, a folyó megannyi tükör, egymást tükrözik, és ha rájuk pillantunk, tükrözik tekintetünket is – nem biztos tehát, hogy azt látjuk, amit megszoktunk, amit szeretnénk.