„Ah, kínos élet: reggel, estve. Öltözni és vetkezni kell!”

Sokan gondolták tovább ezt a metaforát, és mondhatni, eljutottak annak pereméig. Ha csak eszköztár a nyelv, akkor az irodalmi alkotás is leírható az eszköztár leírásának mintájára. Ebből a koncepcióból remek narratíva-elemzések, csomópont-erővonal rendszerek születtek: strukturalista világtérképek, melyeknek a jelentettje is csak a dolgozószoba íróasztalán van.

Az erősen könyvporszagú iratokban nem igazán vetődik fel, hogy a lehetséges alternatívák közül miért éppen azt az egyet tartja alkalmasnak, kívánatosnak a szerző, mi alapján határoz, amikor válogat. Például Arany a fenti idézetben: miért kínos az élet jelzője, mért nem a kellemetlen, terhes, a sanyarú, a céltalan, a céda, a csélcsap, a fárasztó, elkedvetlenítő, megunt, fásult vagy az egyhangú? (A példa részben alkalmatlan, mert e változatokat gyomlálja a versritmus is; de prózában már nem kell számolnunk ezzel a körülménnyel.) És igaz bár, hogy olvasás közben nem szükséges gondolnunk semmiféle szerzői akaratra; ám magát a szöveget mégis akarat hozta létre, éppen úgy, éppen abban a formában, ahogy a papíron áll. Vigyázzunk, mert a szerző akarata mégis csak leselkedik a papír láthatatlan oldaláról.

***

Mintha hasonló módon gondolkodna egy jegyzetben Illyés; de jóval továbbmegy Barthes-nál, szinte kisétál onnan, ahol egyetértésünkkel még találkozhatna. „A szavak üres edények, minden kor azt tölti beléjük, amit akar, de aztán azt is issza ki.” (Reformok vagy szavak sorsa. Nyugat, 1937, 2.) „A szó üres edény” – veti fel Cseh Tamással Berményi Géza is – „és körbesétálsz a peremén.” És egy még határozottabb, élesebb állítás (a Nyugat utolsó számából, afféle hattyúdal): „Akinek mondataiban ellentmondás van, az – természetes – hazudik. A nyelv könyörtelen volt valaha, könyörtelen bírája a gondolatoknak. Most csak az írókat vallatja? Meg merném kockáztatni: a stílus fejlődése az igazság fejlődése. (Kiemelés tőlem, P.T.) A butasággal szemben a nyelv veszi fel a harcot, könyörtelenül, egyre könyörtelenebbül.” Naplójegyzetek. (Nyugat 1941, 8).

Ezek után hideg zuhanyként ért, amikor kézbe vettem Étkezés az udvarházban, akarom mondani: Ebéd a kastélyban című pamfletjét.

***

Nem is tudom, érdemes-e még utánalőni ennek a rég elszaladt darabnak.

Mind a hivatalosok, mind a kiválasztottak alighanem tudják, miről beszélek. Vizsgáljuk meg magát a szituációt, a helyzetet. A meglett ember udvariassági látogatást tesz a már éppen kilakoltatott, cselédkonyhába telepített, „deklasszált” grófnál. Illyés negyvenöt éves, a Nemzeti Parasztpárt hangadója, mellesleg író és akadémikus, a Nyugat, majd a Magyar Csillag szerkesztője. A gróf: a hajdani puszta birtokosa, Illyés felmenőinek parancsolója. Az irodalmi potentát éppen a pusztára, a a nagy vidéki magányba vonul vissza Moliére-t fordítani. Nincs ebben már valami beteges, kivagyi? Töretlenségét a legyeken kívül csak az ebédmeghívás zavarja meg.

Ha ebédre hívnak, akkor vagy nem fogadom el, elodázom valami kibúvóval a meghívást, vagy ha már elfogadom, nem borítom a házigazdára az étkezőasztalt.

Illyés éppen ezt teszi. Vagy inkább: nyakon önti valami savanyú illatú szósszal. Elszántan bebizonyítja az őt (negyvenhétben!) nagy szervezéssel vendégül látó grófnak, hogy volt társadalmi osztálya, a dicső arisztokrácia nemcsak hogy semmi történelmi szerepet nem játszott soha, hanem még műveletlen is, nyelveket nem beszél, egyáltalán: mint osztály pszichopata kollektíve (ezt ő tudja a felesége pszichológia szakkönyveiből), egy nyálas pondró, alulnézetből, éppen ilyen.

Mit akarhatott Illyés ezzel a pamflettel, hatvanegyben? A dolog pikantériája ugyanis: ekkor közli a történetet…! Egyszerűen nyalni akart egy jót az akkori szocialista arisztokrácia… mondjuk… talpán – négy Baumgarten, két Kossuth után, amikor már, mondhatni, a kenyér mindkét fele vajas…! -, vagy tiporni még egyet a letűnt „osztály” emlékén is? Félreértés ne essék, még csak nem is értékelem ettől kevésbé Illyést, mondjuk a Nehéz föld és a Sarjúrendek szerzőjét, vagy a stílusművészt. De akkor hadd kérjem számon: most a stílus döccent, vagy az igazság?!

Versben bujdosó haramia vagy,
fohászból, gondból, rádszabott sorsból
hirhedett erdőt meg iszalagos
bozótot teremtesz magad köré,
vele fekete éjt, hol fehér
inged is rebegő selyemlidérc,
alkohol szélverte lángja csak,
versben bujdosó haramia vagy…
(Nagy László, Versben bujdosó, részlet)

Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza,
csak a nap van. Üvegmögötti csöndben
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.
(Pilinszky János, Passió)

Határokon járok örökké,
mindig csak a határokon;
ami inneni, ami elérhető:
végül is fájni kezd,
fájni, hogy megtudjam az odaátot,
s hazudom is, hogy megtudom,
vár a határokon
a szent hazugság, a remény…
(Szilágyi Domokos, Határok, részlet)

Egy világvégi busz
bemászik a szemhatár
zárt ajtaja alá
kínlódó pléhbogár
berreg a lengő porban
oldalra dől  megáll
lágy bensejét kiontja
(Petri György, Kép)

Mintha fényképet hívtunk volna elő. A sortörés, ez a vizuális bélyeg, önálló értelmezői szerepre tör: az iménti folyamatos sor-szólamainkat tagokra bontja, és ezeket a vizuális tagokat kénytelen- kelletlen értelmi tagokként kezeljük az olvasás során! Ez persze nem azt jelenti, hogy az értelmezés a vizuális sorok tagolását követi – de az biztos, hogy az olvasás értelmi tagolása egyfajta feszültségben áll a vizuális tagoltsággal, és ezek akár össze is csaphatnak az értelmezésben.
És tegyük hozzá: ez az egy, nagyon egyszerű tétel az ilyen típusú szabadvers alapelve. E verstípus sikere, sőt, kissé szigorúan fogalmazva, elburjánzása egy nagyon egyszerű ténynek, a forma kezelhetőségének, alkalmazhatóságának köszönhető. A mondat tartalmi-logikai tagoltsága, amely szembehelyezkedik a vizualitással, akár a legegyszerűbb szövegek esetében is olyan, esetenként egynemű, mégis többdimenziósnak tűnő szöveget teremt, amely bátran megjelenhet irodalmi folyóiratokban.
Nehogy valaki a fenti versek kritikájaként olvassa ezeket a sorokat, itt természetesen nem az ellenpéldákból válogattam! Ennek az elvnek a demonstrálása után kezdődhetne a fenti szövegek elemzése. Nagy László költészetében éppen a Versben bújdosó szemléletmódja jelent szembenézést saját költői világával: az egyetemes és archetipikus mitológia, amely költészetének alapszövete, sajátos értelmezt nyer a nyelvre vonatkozó metaforikában. Pilinszky képalkotásai közül „a vágóhíd… muskátliszaga” és az „üvegmögötti csönd” is elgondolkodtató; a tragikum időtlensége mintha a végtelenített, néma mosakodásban rögzülne. Szilágyi Domonkos versének filozofikus fogalmisága, Petri versének ezzel szemben elvont képisége ragadhatja meg az értelmező figyelmét.

(A szabadvers problémáját éppen csak exponálni sikerült ebben a rövid írásban, és korántsem állítom, hogy ezzel elégedettek lehetünk. Ami miatt így, felvetés formában is fontosnak tartom e gondolatmenet közlését, az az, hogy egy formai és egy tartalmi elv összecsapását, vagyis egyfajta „generáló szabályt” mindennél látványosabban lehet illusztrálni a sortörés könnyen megragadható jelenségében. És néha bizony megesik, hogy a költői techné ennyire egyszerű szabályokban is megfogalmazódik – ha ez nem történne meg, akkor semmi haszna sem lenne a kreatív írás szemináriumoknak.)

E könyv elején idéztem Papp Tibor megállapítását: „A látható nyelven alkotott műveket teljességükben nem lehet hanggal visszaadni. Jacques Roubaud-nak a hetvenes évek közepe táján volt egy írása a Change című folyóiratban, amiben az irodalom axiómáiról beszél. Egyik tételét nagyon fontosnak tartom, mégpedig azt, melyikben úgy fogalmazza meg a szabadvers lényegét, hogy annak egyetlen formai ismérve az új sorba való átlépés. Hallatlan nagy meglátás volt. Nagyon fontos axióma. Roubaud szerint tehát a szabadvers formai ismérve a láthatóra, azaz csak a láthatóra támaszkodik.” Ez az elv mintha a vizuális minimum elvének lenne tekinthető: ez alapján semmi más feltétele nem lenne a szabadversnek, mint a folyamatos mozgás (az olvasás egyvonalúságának) alkalmankénti megtörése.
Végezzünk el egy „próza-próbát”: kövessünk el erőszakot néhány ismert versszöveg testén, és olvassuk a sortörést figyelmen kívül hagyva, egybefüggő szövegként az alábbi idézeteket!

1. Versben bujdosó haramia vagy, fohászból, gondból, rádszabott sorsból hirhedett erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré, vele fekete éjt, hol fehér inged is rebegő selyemlidérc, alkohol szélverte lángja csak, versben bujdosó haramia vagy…

4. Egy világvégi busz bemászik a szemhatár zárt ajtaja alá kínlódó pléhbogár berreg a lengő porban oldalra dől  megáll lágy bensejét kiontja

Elég eretnek megközelítés! Az első olvasás élménye  – már amennyire el tudunk vonakoztatni az ismert versek korábbi olvasás-emlékeitől – alighanem az elbizonytalanodásé: hogyan lehet ennyire terhelt egyetlen mondat? És ez nemcsak a negyedik példa esetében szembeötlő, ahol a központozás hiánya kiváltképp megnehezíti a szöveg követését, hanem a szabályosan tagolt és központozott első három példa esetében is. Vers maradt így, vagy nem maradt vers?
De vegyük észre azt is, hogy a formai egyneműsíés ellenére mindegyik szöveg más-más szólamot alkot. Az elsőben erős belső tagokat érzünk; mintha szó-zuhatag járná át a néhány soros prózát. A második objektív, erősen tagolt szöveg, világosan hangsúlyos elemekre bonja a logikai viszonyt kifejező de rendezettsége. Ebben a formában talán ez a harmadik korpusz tűnik a legkuszábbnak – ismétlései, a határokon és a fájni szó többszöri említése, valamint az inneni és az odaát logikai ellentéte a néhány soros szövegben zsúfoltságot, szinte torlódást okoz. A negyedik szöveg könnyebben tagolható, az írásjelek hiányát is könnyen pótolni tudjuk.