"A tengerpart egyre elhagyottabbá, rongyosabbá vált, Bodonyi üres, sziklás térségen botladozott, mintha a holdon járna, űrbéli szemét, konzervdoboz, ásványvizes flakonok közt. – Mit gondoltál? Talán hogy villában él? – Ha ilyen környezetbe kell alászállnunk, épp elég okunk van sajnálni magunkat. A tengerre nyíló tétova utca számozása véget ért a tízes számnál, holott a tizenkettes számot kellett keresnie; és sokáig tartott, amíg felismerte, hogy le kell ereszkednie az útról a tengerpartra, valósággal a tengerpartot szegő szikla alá; Bodonyi végképp elveszítette türelmét. A szilafalba épített ház volt az, alig néhány lépéssel a tenger szintje felett. Beleborzongott, hogy ebben a halszagú környezetben kell eltöltenie az estét. De nem habozott, nem habozhatott; mivel nem talált csengőt, öklével dobolni kezdett az ajtón."

Újabb alakmás-történet, felismeréssel: sajnos a neten nincs fönt ez a cikk, de az Irodalmi Jelen szeptemberi számában elolvashatod. (Nem, ne mondd, hogy ez problémás, a lap az újságosoknál is kapható. Annyit legalábbis megér, hogy teszel egy próbát. Én Gárdonyban vettem meg, az ország legjobb antikváriuma (sic!) melletti kioszkban. Ha mégsem kapnád meg? Reklamálj a szerkesztőségben, hivatkozz arra, hogy ezt neked mindenképpen olvasnod kell stb., stb…. Tényleg.)