Ő pedig folytatta, ott. A mondatot. Azt. Az egyet. Nagy e. Amelyet nem tudott meg. Szakítani. Befejezni sem, tegyük hozzá, és egyre biztosabban tudta, hogy író lesz ezért. Író, aranyhal langymeleg akváriumban, a tócsa réme. (Nautilusz, élő tengeralattjáró stb.) Író lesz, mert mások is belekapaszkodnak majd ebbe a befejezetlen mondatába, tőle várják a folytatást, azt, hogy végre, egyszer, helyettük is befejezze: pedig senki sem tudja majd világosabban, hogy benne megfogyatkozik az erő (mint ő), megfogyatkozik, nem is kevés időre; tíz kopogós évet számlálnak az évszakok, mire kiderül, ez is azért van, mert magasabbra kell rugaszkodnia, amikor erre is végre sor kerül, magasabbra, mint amikor könyve dedikál a Vörösmarty téren a könyvsátor lemeze alatt (azon keveseknek), mert magasra csak ennél is mélyebbről lehet rugaszkodni.