18 nap.

Sem több, sem kevesebb.

Ideje összeszedni, legalább e rövid, soványka emlékezet számára, hogy mi volt szép. Úgy értem: az életben, általában. A megsemmisülés pillanatában ugyanis a koncentrált gondolatképek (inka kifejezéssel: xinthili) az univerzum háttérsugárzásába szublimálódnak.

Ha az utolsó pillanatban elég koncentrált vagy, a jó egy része nem vész el.

Lehet gondolkozni azon is, hogy ezt az utolsó 18 napot hogyan töltjük.

Én még megkötözöm a szőlőt. Biztos, ami biztos: hátha ez is jó pont lesz valahol, valakinél. Bár az inka űrhajókat mindez vajmi kevéssé érdekli. A szemfülesek bizonyára észrevették, ahogy kicsit lentebb, a rólam készült művészi fotográfián – amelyen kamillavirágot morzsolgatok misztikus tekintettel – a jobb vállam fölött (vagyis a rendezői bal oldalon), kb. a képsík derekán fényes, lapos, fémes színű objektum látható.

Ez  az objektum az Inka Űrhadosztály (Inka Space Army, vagyis ISA) 214A-XZ rendszerű, xg12011210110011001110011100033 járatszámú felderítő űrhajója. (Alvázszám: 2340001011232110, motorszám: xxxxz45g61005).

Küldetésük tekintetében bővebb információt egyelőre nem árulhatok el.

ISA pur es homu leszel.

Élete "egyidőben" (hangsúlyosan nem "egy időben"), két szálon futott, bármennyire is szerette / nem szerette volna másképp, talán a körülmények furcsa együttállásai miatt (egy rossz szaturnusz-együttálás keményen hatott rá…), meg aztán: nők, munkák, életlehetőségek mind különböző párhuzamosok mentén sodorták őt és azokat, akik számára fontosak voltak / lehettek volna, (s még jó, ha párhuzamosok mentén, és nem épp távolodóban… vagy összaakadóban, gubancolódóban – a két absztrakt vonal, a végtelenben találkozó egyenespár mint egy trükkös vonalrajz, összegubancolódik, aktuális lakóhelye előtt, és egy küszöbön várakozó titkos szerető alakját ölti fel… Két szál, mennyi alakzat! Szövegei, ebben az időben, már ha voltak (!) , különös elegyét alkották valóságnak és absztrakciónak, kevercset, színes veneréket, melynből nem mindig jó kedéllyel kortyolt.

A körzőnek képzelt metafora két szára közül hol ez, hol amaz bizonyult grafitnak vagy éppen tűnek, mellyel a valósághoz magát odaszegezte, hogy ne mozduljon el, legalább az az egy, a szilárdnak tekintett felülethez tűzdelt pont.

Az expedíció ezzel a legutolsó kérdéssel kezdődik. Olyan ez, mint a szükséges felszerelés számbavétele, a rovancs. Különös alakú tárolóedények, hálók, gyűjtőkalickák, tábori konyha, méhfogó (tévedésből), felfújható gumikád. És fegyverek. Közelre és távolra hordó, golyós és sörétes, elöltöltős, ismétlő, automata, gumilövedék, könnygáz, baseball ütő, kisbalta. Tíz évvel ezelőtt, az Inkaváron bérelt gyülekezőhelyen a fegyverek számbavételéig el sem jutott – csak a légpuskákat akarta észrevenni, a gyerekeknek szánt mézesmadzagot, melyet némi eufemizmussal tudata a játék kategóriájába sorolt, és most, a szemlélet újraformálása, az értékek átértékelése során, mely olyan rohamosan kezdődött tudatában, mintha egy Niagara zúdult volna  a koponyáján keresztül, észrevette a fegyvert is a jelenségek mögött, a hatalmi játszmák eszközeit és mozgatóit, és megértette, hogy magasabb szintre jutott: már valóban az óceánt látja, az imbolygó, szürke tömeget, a távolt.

Ekkor a rossz-szagú szállodai szobában bekapcsolt a hűtőmotor, és ez, egy időre vége vetett az elmélkedésnek. Bolíviából újabb érdekes hírek érkeznek, Evo Morales elnök új alkotmánya több jogot biztosít a bennszülött indián népességnek és a kokaintermesztőknek – e két csoport közös metszete a száz százalékot közelíti, hiszen a koka cserje nevelésének inka időkig visszanyúló hagyománya van. Most tehát megoszlik a figyelem, a helyett, hogy koncentrálódna, flikk-flakk.