„Tessék?!”
„Hát ez az! – köpi ki héjat Kövess úr (mert általában így szólítom, bár tegeződünk). – Én is ezt gondolom. Igaz, elég lassan jöttünk – mert szó, ami szó, lassan jöttünk – de hogy az a kutya megelőzzön? Kicsit erős. Hallottam már ilyet, hogy egy kutya ezer kilométerről kiszagolja a gazdáját, de egy: mi nem voltunk gazdája neki, kettő: milyen gazda lehetett az? Milyen szaga lehetett már annak? Te jóságos isten! Hanem várjál csak: írd inkább azt, hogy lassan mentünk, mert az pontosabban kifejezi, hogy most már nem vagyunk ott. Ügyelni kell az ilyen apró részletekre, ezt megtanultam Kereszttől, vagyis Karesztől, aki Bélai Elemér tanítványa. Állítólag. Hogy Bélai kitől sajátította el mindezt a hatalmas bölcsességet, ezt a tudást? Nem tudom. De te csak ne vedd ezeket a dolgokat félvállról, mert egy az, hogy én a dolgokat elmondom neked, ahogy voltak, a maguk fényes és tündöklő ragyogásában, de attól még neked meg is kell őket fogalmaznod. És az ám nem semmi, a fogalmazás, csak a nagyon egyszerű, bárdolatlan elme veheti félvállról az úgy nevezett szövegmunkát! Te nem ilyen vagy, tudom. Azért a nyelvművelő kézikönyvet csak lapozgassad. Nem, nem célzás, dehogy… De el kell mondanom, a te érdekedben – legyen világos számodra, hogy csakis a te érdekedben! – hogy minap találtam nálad – hogy is fogalmazzak, hogy kevésbé legyen sértő, mint én azt szeretném – néhány… khm…. komoly pontatlanságot. Pedig a helyesírásod nagyon rendben van, és a nyelvtanod is elég ahhoz, hogy író legyél. De nem gondolod, hogy ebből az alapanyagból, ebből a nyersanyagból, ebből az aranybányából, amit feltárok neked, valamivel többet kellene kihoznod? Benned ennél több van. Tovább a teljes bejegyzéshez »
