A vízzel kapcsolatos toposzok száma kimeríthetetlen, a köznyelvben számtalan kifejezés hordozza a víz szimbolikáját; a felismerés a legváratlanabb irányból érhet bennünket, gondoljuk például a folyamat kifejezésre. A Kikötői hírek áradásának mélyén szintén egy jól ismert kifejezés áll, amit a magyar nyelvben így használunk: „átcsaptak a feje fölött a hullámok” (az angolban a „be in deep water” használatos hasonló értelemben); ez a kifejezés egyfajta logikai kapcsot jelent a gyerekkori fulladás-emlék, az álomból előtörő áradás a narráció fordulatai közt; Quoyle fejetlen holttestre bukkan a tengeren, és maga is csaknem vízbe fullad; szakadó esőben találkozik a feleségével (aki később kocsival együtt egy hídról vízbe zuhan); és szakadó esőben vezet akkor is, amikor elszánja magát egy új kapcsolatra. „Többen lelik halálukat a vízben, mint az utakon” – jegyzi meg az egyik fontos szereplő, bizonyos értelemben Quoyle tanítómestere, és egyáltalán: a film háttere Új-Fundlad tengeri világa, ahol minden felnőtt férfi tengerre száll és csónakmániás. Miért éppen itt kellett Quoyle-nak kikötnie?

Egy ilyen motívumlánc jól követhető a prózában, ahol a narráció jól értelmezhető keretet teremt és rendezi az időbeli viszonyokat – az irodalmi fikció olvasásának módját épp ezért tekinthetjük előre- és hátramutatónak. Hogy működik mindez a lírában? Nézzünk néhányat Kormos István motívumai közül:

Sötétség tengermélyi csöndje.
Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár,
pohárban tintavíz, földreomolt
fehér ing, és Attila gyöngybetűi
falamra felszögezve, valahol
menyét-lábú másodpercmutató,
szurokba mártott négy szobasarok,
vagytok-e – –
 
Álmatlan ágy imbolyog velem:
úszó sziget korallok kése közt;
az arc tenyérben; válj tenyér homokká,
fölinni ébrenlétem cseppjeit.

Ha most látnál! hiányod-kalodában!
Lehúnyt szempillád mögül madarak
suhognának a kín falaira,
s akkor sötétem csőrrel szétverik,
szárnyukkal csöndemet is szétverik.”
                (Tengermély, részlet)

Szobámban fekve hanyatt,
hol sötétség perzseg,
hallom: a falon bezúgva
jönnek a tengerek.

Nem északi partok vize,
jégtáblát csicsíjgató,
fagyott madarat nem játszik
kristályosan a hó.

Sáfrányszagokkal tódul
hullám hullámra fehéren,
padlóra lecsüngő kezem
cirókál vízfenéken.

(…)

Fölöttem száll magasan,
sirályok lilék fölött,
akiért valaha szívem
hűségbe költözött.

Gyöngyfoga koccanása
lágy xilofonzene,
jó volna, ha belőlem
valamit megsejtene.

Álmom vizében csapkod,
két combja fejemnél kering,
nyújtózik hatalmasan,
elúszik szoknya, el ing!

Erdeje háromszögére
körömmel karcolgatom
szerelmem morze-jelét:
dúlt N.N. monogramom.

Ömlik a víz fehéren,
hullám hullámra fröccsen,
valaki nevem kiáltja,
de elforog velem földem.
        (Hanyatt a tengervízben, részletek)

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitot-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmonják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
fölfalják piros lovaim kik vonszolnak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia
        (Vonszolnak piros delfinek)

Hogyha hasonlító és hasonlított viszonyát taglaljuk, ahogy azt a klasszikus trópuselmélet veti fel, a Tengermély vonatkozásrendszerének kulcsszava: a csönd. De akkor miért nem csöndbe merült tárgyakról beszélnünk?