Nem véletlen, hogy a „termek”-re ütő felelő rím a „gyermek”. Ez is a többes számú főnév a kontextusban nem grammatikailag megidézett második jelentését, a tárgyas igét állítja előtérbe: (én) termek (valamit). Hangsúlyozom: nem a szintaxis, hanem a kontextus (a „kinyilnak” emlegetése) jogosít fel arra, hogy az értelmezés során ezt a lépést megtegyük. Ugyanilyen értelemben elírásnak fogható fel a „szel” szó a „kenyeret szel” kifejezésből: a szó betűcsoportja, egy ékezet híján a „szél” szót idézi, akárcsak a „léghuzat” és a „tovafujja” kifejezések a második és harmadik versszakból. A „szél” viszont József Attila verseinek tágabb kontextusában nyit távlatot: úgy is, mint „szellő” (Óda), illetve „szálló” (Eszmélet), valami, ami „leng” (Elégia) – és úgy is, mint „perem” (A város peremén). Ugyanígy, tágabb kontextusban találjuk meg a „kenyeret… majszolja” kifejezés szinonimáját. „De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér”, írja nem sokkal később szerzőnk a nyolcvan éves Freudnak ajánlott versében. A „fal” szintén kétértelmű kifejezés, és szintén rendkívül telített József Attila lírájában.

A verset Mérei Ferenc egy előadását követve Szabolcsi Miklós is elemzi. „Voltaképpen – csaknem kafkai – álomban járunk” – írja. Mérei elemzésében – és alighanem hihetünk a kivételes képességű pszichiáter-pszichológusnak – a vers egy álomtörténet lejegyzése: az elalvás folyamata (az első sor: „nappali maradvány”) majd maga az álomtörténet következik (a másodiktól a tizenhatodik sorig), a tizenhetedik sor bejelenti az ébredést. A két záró versszakot Mérei a „pogány életöröm” diadalának látja (részben a déligyümölcsre hivatkozva), és Bosch Örömök kertjecímű képét említi meg. „A keret jelzi: gyermeki, azaz természetes, naiv vágyteljesítésről van szó. A gátlástalan vágykielégítés, a kiszolgáltatott egyén lázadása – az 5. szakasztól különös erővel fejeződik ki. Mérei szerint József Attila voltaképpen saját betegségélményeit dolgozta fel; szorongását, kínját, félelmét, de egyúttal a pszichoanalitikus kezelés folyamatát is” – írja Szabolcsi.

Megnyugtató, hogy az elemzés során, úgy tetszik, legálisan használjuk a pszichoanalízis eszköztárát és technikáit. De nyilvánvaló, hogy az elírás jelentősége túlnő ezen a konkrét versszövegen és az életművön. Az azonosalakúság és elírás révén egyfajta kivédhetetlen, tehát általános érvényű szórtság (patológia, halálösztön) jelenik meg a szövegben. Nem csoda, hogy a pszichoanalízis, a nyelvtudomány, és ezen diszciplínák nyomán az irodalomtudomány érdeklődése is a paragramma felé fordult a hatvanas évek végén2 – mindez természetesen a művészi visszatükrözés problémájának újraértelmezését is felveti. Jellemzőnek tartom, hogy József Attila hangsúlyosan elzárkózik bármiféle visszatükrözés-elmélettől: „Tizenöt éve írok költeményt / és most, amikor költő lennék végre, / csak állok itt a vasgyár szegletén / s nincsen szavam a holdvilágos égre” – írja (Apám és anyám, töredék, 1932-33); illetve: „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga? / Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga” (Ars poetica, 1937). A homonímiával és a paragrammával nem a valóság, hanem a nyelv valósága követelőzik a versbe; nem segítik a megértést, nem nyitnak új utakat az értelmezés számára, ellenkezőleg; a versszöveg úgy viseli e veszélyes jeleket, mint valamilyen titkos, beláthatatlan, tudatalatti tartomány pecsétjét.