A politikai vereségek oka nem ritkán strukturális. A társadalmi képződmény (amibe beletartozik a gazdaság konkrét kérdéseitől az értékrendig sok minden) olyan összetett rendszer, aminek az irányítása sohasem egészen kiszámítható. A magyar társadalmi képződmény csődbe jutott, és ennek a csődnek már nemcsak előjelei mutatkoznak. Ezért a csödért lehet hibáztatni a körülményeket – de ez kibúvó. A társadalmat az önmaga hatalmi-pozicionális érdekeit mindennél többre tartó politikai elit vezette ide, és ez bizony számonkérhető és számonkérendő. Nyilván különböző értelemben terheli felelősség a kormánypárt és az ellenzék politikusait, de a korrekt tartású politikusnak (???) magára kell vállalnia ezt a felelősséget; s ha nem teszi, a civil társadalomnak kell számonkérnie.

Mit csináljunk? Aktívabb társadalmi szerepvállalásra van szükség azoktól is, akik távol tartják magukat a politikától – sőt, leginkább az ilyen állampolgár szerepvállalása szükséges most. Meg kell törni politika és élet különállását; mert a magyar társadalom tengervízbe helyezett édesvizi akvárium, kivételezett helyzetű aranyhalakkal.

A politikai szenvedélyek kétségtelenül veszélyes, nemszeretem dolgok. Ám annak, hogy a civil társadalom értelmiségi rétege – vagyis írástudói – távol tartják magukat a politikától, alighanem az az oka, hogy mindannyian egy régen beidegződött, alapvetően humanista, és ma már alapvetően hibásnak tekinthető írástudó-fogalom örökösei.  A „szellem” és a „tények” tiszta szembeállítása ma rendkívül rossz paradigmának tűnik. A szellem embere ugyanis, ahogy az Benda könyvéből vagy Babits tanulmányából kirajzolódik,  nem rendelkezik személyiséggel. Igazságos és korrekt, de: unalmas. Nincs mélysége – tiszta, áttetsző papírlap. És vajon hogy lehet jelentős ügyekben – húsunkba vágó ügyekben, hiszen a világ nap mint nap ilyen ügyeket teremt – dönteni a személyiség teljes felelősségvállalása nélkül?

Ha különválasztjuk a szellem nehezen megfogható világát a tényekétől, önként mondunk le részvételünkről a tények világában. Márpedig – a régi mondást idézve – a test az, ami üdvözül.
És éppen az írástudó vonja ki magát az érdekek világából? Milyen pozíciót foglaljon akkor el a világ rendjében? Igaz, nem lehet megélni abból, hogy valaki író. Kormos István egyszer – megbízható forrásból tudom – bement az Új Írás szerkesztőségébe: verset írok, hamarosan hozom. Aztán, évekre, eltűnt. A Vonszolnak piros delfinek, a magyar líra meghatározó darabja évekkel később jelent meg. Honorárium? Ugyan. A szerkesztők szeretik a megbízható rendszerességgel publikáló alkotót. A  zsebpénz-író szállítsa  menetrend szerint eladható termékeit. Az ilyen munka lehet minőségi, de hol marad a kiugró teljesítmény, a zsenialitás? És egyáltalán, hogy számítható ki a zsenialitás ellenértéke? (Megbízható forrásból tudom: Kormos István benézett egyszer az Új Írás szerkesztőségébe. „Hamarosan hozok egy verset.” Aztán eltűnt. A Vonszolnak piros delfinek, a magyar költészet emblematikus darabja évekkel később jelent meg.)

Az eltartott író intézményét a felvilágosodás nevű gondolatkísérlet hozta létre, és azóta is az abszolutórikus rendszerek (mint például a szocializmus) terméke. "Író vagyok, nem érdekel a politika." Őszinte leszek, számomra is csaknem életmottó lehetne ez a mondat. De hogy néz szembe a társadalmi küldetéstudatra büszke író a felelősségvállalás és a társadalmi részvétel, képviselet eszméjével?
Mint olyan személy, aki régóta úgy látom, a világ jelenlegi vezetése nem fenntartható módon gondolkodik a Föld jövőjéről, nem lep meg, hogy a gondatlan – és jóformán kizárólag a piaci vonatkozásokat ismerő, azokat a világ egészére kierjesztő –   gazdálkodás világunkat válságba sodorta. (A rossz gazdálkodás árát pedig, úgy tűnik, ismét és mindig azoknak kell megfizetni, akik a döntésekben nem vettek részt.) Válság idején, szélsőséges élethelyzetekben pedig az egyéni felelősség súlya megnő. Hajlok arra, hogy írástudónak ma azt az embertípust tekintsem, amelyik a felelősség eszméjét magára nézve kötelezőnek gondolja el.

A magyar társadalom a széthullás mélyállapotában van – élen jár e tekintetben azon civilizációk közt, melyeket „európainak” szoktunk nevezni.  Apokrif sorok állítják, hogy az első ember a teremtés kezdetén széthullott, darabjaira esett az anyagban – ehhez tudnám hasonlítani jelenünket. Ebből kiemelkedni csak politikusi szakmunkával nem lehet. Zseniális teljesítményre és a teljes személyiség feladatvállalására van szükség. Ezzel, persze, nem a szakértelem ellen beszélek. A politika is szakma, de nem lehet csak szakma.

A jövő írástudóinak kell megtalálni azokat a réseket, melyeken keresztülhatolva a jelen lehetőségeit a társadalom a jövőben bontakoztathatja ki. Író vagyok és gazdálkodó. Gazdálkodom lehetőségeimmel. Ezért találtam rá a kertre, a biogazdálkodásra. Évek óta magam termelem konyhakerti növényeimet. A gazda szemlélete nem adottságokban, hanem lehetőségekben gondolkodik. Mérlegeli, egy napos sarok vagy egy szép fekvésű dombhát milyen növény befogadására képes, miből hozza ki a maximumot. Heidegger, idős korában, filozófiájának központi fogalmát, a "létgond" kifejezést a tájra, a tájban élő emberre vitte át – példaértékű, ahogy a vidéki életről ír. De mivel a vidék szintén nem az egész társadalom, így ez is példázat volt, persze, arról, hogy hogy gondolkodik – szerintem – ma az írástudó. Hogy kell gondolkodnia. (Ezt egyszer még kifejtem….) A világot, látjuk, épp eléggé átszövik az érdekek ahhoz, hogy  a történelem nevű erőgép mozgásban legyen. Látható és láthatatlan, titkos motorok pörögnek, dolgoznak azon, hogy egyre tovább lendítsék hajtókarjait. De korántsem mindegy, merre viszi tehetetlensége. Azoknak, akik magukat írástudónak érzik, kicsi erőgépeknek kell lenniük, olyanoknak, melyeket nagy terhek mozgatásánál használunk: ők dönthetik el, a teher merre billenjen. A politikának ugyanis sokkal nagyobb szüksége van víziókra, mint valaha – irány nélkül egy helyben pörög, mint egy lendkerék. De ne legyünk naivak. A politika nem fog felszólítani minket, hogy álljunk helyt. Nem engedi át nekünk a terepet, hiszen az írástudók világa nem a politikai szakértelem világa. Nekünk kell megtalálni azokat a pontokat, amelyeken érdemes helyt állni.