"A jó élet kialakítása és megélése azonban egyetlen, s nem két folyamat. A jó élet a jól élt élet, jól élni pedig azt jelenti, hogy az életet jóvá alakítjuk."

Nagy intés persze, ez a mondat ma reggel is. Ha a napot az indexen kezdem (ma nem jött be az oldal, kétszer rákattintottam, mindjár teszek egy próbát harmadszor is), mindig akad valami kis közéleti, amire jó volna reagálni. Minap a vasutak újabb szárnynyesegetésének terve. Úgy látszik, ez is időről időre előkerül, jön az agyasbubu, nyeseget.

Vidéki vagyok, a vasút pl. érint. Nehéz belátni, miért rontanak amúgy is hátrányos helyzetemen (árak a kisboltban, egészségügyi ellátás, buszközlekedés, kulturális lehetőségek stb.) Az Index cikk egyik szánalmas állítása: a legutóbbi vasút-nyirbálás után sem tudott egyetlen forint megtakarításról beszámolni a MÁV.

Az élet nem jó, hanem jóvá kell alakítani. A magyar állampolgár kevésbé szívesen vesz részt a közéletben, mint a nyugat-európai. Ez is egy oka, hogy itt tartunk?

Élete "egyidőben" (hangsúlyosan nem "egy időben"), két szálon futott, bármennyire is szerette / nem szerette volna másképp, talán a körülmények furcsa együttállásai miatt (egy rossz szaturnusz-együttálás keményen hatott rá…), meg aztán: nők, munkák, életlehetőségek mind különböző párhuzamosok mentén sodorták őt és azokat, akik számára fontosak voltak / lehettek volna, (s még jó, ha párhuzamosok mentén, és nem épp távolodóban… vagy összaakadóban, gubancolódóban – a két absztrakt vonal, a végtelenben találkozó egyenespár mint egy trükkös vonalrajz, összegubancolódik, aktuális lakóhelye előtt, és egy küszöbön várakozó titkos szerető alakját ölti fel… Két szál, mennyi alakzat! Szövegei, ebben az időben, már ha voltak (!) , különös elegyét alkották valóságnak és absztrakciónak, kevercset, színes veneréket, melynből nem mindig jó kedéllyel kortyolt.

A körzőnek képzelt metafora két szára közül hol ez, hol amaz bizonyult grafitnak vagy éppen tűnek, mellyel a valósághoz magát odaszegezte, hogy ne mozduljon el, legalább az az egy, a szilárdnak tekintett felülethez tűzdelt pont.

Az első három alapozó bekezdés után: végre intim kérdések, olyanok, amelyek a személyiség legmélyebb titkai felé nyitnak csapást.

Milyen gyakran lehetetlen ugyanis igent vagy nemet mondani, a szükségszerűen bekövetkező veszteség előérzetében! Akár igen, akár nem: ha az erők sokaságának elvét megértettük, sőt beláttuk, hogy egy-egy tárgyhoz kötődik több erő, gazdagítva és az árnyalatok sokaságát képezve felszínén: nem bízhatunk többé a dialektikában.

Igen és nem: milyen vérszegény alternatívák! Milyen kevés alternatívát kínálnak a végletek az élet gazdagságához képest!

Érthető, hogy Nietzsche, ha Deleuze-nek hinni lehet, alig talál a maga számára ellenszenvesebbet. A dialektikára épülő beszéd szükségképpen farizeus. A dialektikával szemben álló magatartás pedig az előkelőké: az igenlés, a megerősítés, a szép felelőtlenség, a játék.