Deleuze most csaknem elköveti azt a hibát, amit a dialektika szemére hány: maga is dialektikus, ahogy a dionüszoszit a kereszténységgel állítja szembe. Igaz, Nietzschére hivatkozva, aki maga is elköveti ezt A tragédia születésében. Később módosít. A tragédia világa mégsem az ellentéteké, nem akarat és látszat, nem Dionüszosz és Apolló.
Hanem? Deleuze a fejezet végre tartogatja a nagy csapást: maga Dionüszosz.

Másként fogalmazva: a tragikus jellem szükségszerűen Dionüszosszá válik. „Dionüszosz az egyetlen tragikus szereplő: ‘a szenvedő és megdicsőült isten’; Dionüszosz szenvedései, az individuáció szenvedései az egyetlen tragikus előadás, ám az originális lét gyönyörétől átitatva; ész az egyedüli tragikus néző azért a kar, mert dionüszoszi, mert úgy tekint Dionüszoszra, mint urára és mesterére.”

Kicsoda Dionüszosz? És ismét a másik oldal: mitől válik a hős tragikus hőssé? Hiába vetette fel ezt a kérdést Nietzsche a legátütőbb módon, nem ő, hanem egy követő, Franz Rosenzweig tette meg a történelem szegletkövévé. A kulcsszó: az individuáció, de erre majd a következő bejegyzésben térek ki.