De hát mi az igazság? Már a felvetést is unom. Valóban az igazság az a fogalom, ami lényeges? Éppen ez a leglényegesebb? Az életben járónak nem ez a tapasztalata.Tehát Dionüszoszhoz vonzódom ösztönösen, akinek a számára az élet éppen elég szent ahhoz, hogy akár a szenvedést is ellensúlyozza…

És persze Nietzsche, mindenek előtt: az élet sem nem igaz, sem nem nem igaz, hanem van.

Viszont az sem biztos, hogy ezzel Nietzsche (és persze Deleuze) nem hibázza el alapvetően a kereszténységet. (Elhibázza, mert hibáztatni akarja.) Élet is igazság viszonyában felismeri az egymáshoz nem rendeltséget; de ugyanezt nem ismeri fel a kereszténységben. Ahogy az élet, Dionüszosz számára, éppen elég szent ahhoz, hogy a szenvedést ellensúlyozza, a keresztényéség is éppen elég szent ahhoz, hogy az igazságot ellensúlyozza.

Deleuze most csaknem elköveti azt a hibát, amit a dialektika szemére hány: maga is dialektikus, ahogy a dionüszoszit a kereszténységgel állítja szembe. Igaz, Nietzschére hivatkozva, aki maga is elköveti ezt A tragédia születésében. Később módosít. A tragédia világa mégsem az ellentéteké, nem akarat és látszat, nem Dionüszosz és Apolló.
Hanem? Deleuze a fejezet végre tartogatja a nagy csapást: maga Dionüszosz.

Másként fogalmazva: a tragikus jellem szükségszerűen Dionüszosszá válik. „Dionüszosz az egyetlen tragikus szereplő: ‘a szenvedő és megdicsőült isten’; Dionüszosz szenvedései, az individuáció szenvedései az egyetlen tragikus előadás, ám az originális lét gyönyörétől átitatva; ész az egyedüli tragikus néző azért a kar, mert dionüszoszi, mert úgy tekint Dionüszoszra, mint urára és mesterére.”

Kicsoda Dionüszosz? És ismét a másik oldal: mitől válik a hős tragikus hőssé? Hiába vetette fel ezt a kérdést Nietzsche a legátütőbb módon, nem ő, hanem egy követő, Franz Rosenzweig tette meg a történelem szegletkövévé. A kulcsszó: az individuáció, de erre majd a következő bejegyzésben térek ki.