Inka halotti maszk

Az arca félhomályban van.

Nem a teljes arc – az arc felét árnyék borítja.

Félholdat metsz ki az árnyék az arcból.

A holdacska fényes, anyagszerű.

Az arc sarlója szúrófényben.

A ráncok, pórusok, repedések mélyére hatol a fény. Mélységet ad a kötőszövetnek. Nem tudom arcnak látni. Felület. Túlságosan anyagszerű, puha, plasztikus felület. Rugalmasnak vélem. Szétszabdalja a fény, a sekély barázdákba árkokat varázsol, megtölti árnyékkal a domborulatok közeit.

Minél élesebb a fény, annál mélyebb az árnyék.

Nincs képem róla, mivel nem ismerem fel.

Az emlékezet a felület pillanatképét őrzi.

A felülethez nem tartozik személyiség. Nem tudok személyiséget kapcsolni hozzá. Az anyagszerűségét felismerem; nagyon is, bántóan emberi. Közel hozom a képet. Még anyagszerűbb, még embertelenebb.

A fény megfosztotta emberszerűségétől ezt az arcot.

Kilépek a fénybe, az arc elé.

Most ugyanez történik velem.

Árnyékom egyre élesebb, a háttérbe olvad.

Fények és árnyékok foltja vagyok.

Elvesztettem emberszerűségemet.

***

A lexikonok a maszkokat három csoportba sorolják. Rituális, színpadi és halotti maszkokat ismerünk. A középső az elsőből származik, utóbbi pedig nyilván édestestvére annak. A maszkok száma tehát egy.

Egyféle maszk van. Másként mondva: minden maszk rituális.

Az embernek arca csak sötétben lehet.

Amint az ember kiteszi arcát a fénynek, a fény kiemeli az arcból a maszkot. A nappal embere maszk nélkül nem képzelhető el. A fény az arcot a tudatalattiba szorítja – nem véletlen, hogy a pszichológia, Jung óta, kiemelt jelentőséget tulajdonít az ÁRNYÉK szónak. Az arcot az árnyékből kiemelni csak a rítus kivételes pillanataiban lehetséges. Arkhilokhosz a 77. töredékben megjegyzi: “Tudom, hogyan kell vezetni Dionüszosz úr énekét, a dithüramboszt, ha a bor villáma vág bele lelkembe.” E töredék elég, hogy másokkal együtt a dithürambosz atyjának tartsuk Arkhilokhoszt. Tegyük hozzá: a modern ember nem ismeri a rítus villámát. A racionális berendezkedésű kor Dionüszosz mámorától retteg. Dionüszosz ma a leghidegebb, legidegenebb isten. Senki sem áll nála távolabb tőlünk. Ezért az ember arcát a rítus belső villáma, belső lobbanása soha sem hatja át. Sugárzó embert nem ismerünk. A környezetünkben állampolgárok, művészek, alkalmazottak, nők, politikusok, tanárok, adóalanyok, médiaemberek, könyvelők, orvosok, férfiak, vállalkozók, hajléktalanok mozognak.

Az ember arca árnyékban van, rejtőztető sötétben.

(Elhangzott a Magyar Műhely Galériában, 2011. április 6-án)