Újraolvastam a Faustot. A második része: egy megalomán, öntlet pöffeteg gombapora. Az első része: egyszerűen szar. Érdemes lenne tanítani, középszintű íróiskolában, a szerkesztés ellenpéldájaként. Mondjuk, a második órán, amikor arról esik szó, hogy a szövegíró alapproblémája: a megfelelő adagolás. Hogy helyezzük el a részleteket úgy, hogy azok az egész benyomását keltség, mégis maradjon hiányérzet az olvasóban. (A hős például felindultan útnak indul – de nem tudjuk, melyik nőhöz stb.) De hogy három bevezető legyen egy színpadi mű elején, és aztán néhány snittel elintézzük a végét?
Goethe, nincs mese, dilettáns. Nyilván a legprofibb dilettáns. Na és? Sajnos, a Faust attól még Faust, az ötletmag – maga a Mephisztó-motívum – már csak Goethe és Faust nevén marad, akkor is, ha maga a szöveg nincs is megírva. Tessék rehabilitálni Mefisztót!
