A művészet a polgári idő kijátszásának kísérlete. Elvileg már nincsen idő a művészetre, hiszen mindent behálóz a hasznos cselekvésre, a „boldogulásra”, a fogyasztásra, a véleménycserére, a munkára, a szórakozásra, a társadalmi tudás újratermelésére, a tanulásra, a politizálásra felosztott idő önmaga körül forgása. Az internethasználat maga is az idő olyan meg- és szétosztása, amely nem hagy helyet az elidőzésre. Már nincsen olyan idő, amit nem akarunk kitölteni semmivel, amiről nem kellene be- és elszámolni (magunknak és másoknak), hiszen ott is, ahol engedélyezve van az olvasás mint polgári foglalatosság, mint kulturális gyakorlat, valójában a beszámíthatóság, a kalkulálhatóság, a lelki, szellemi, politikai haszon kulturális logikája szerint van engedélyezve és elrendelve. Pedig a művészet éppen mindezeknek a felfüggesztése, a teljesíthető vágyaknak, a kalkulálható szellemi-lelki javaknak, a képzéshez fűződő társadalmi és politikai érdekeknek egy elegáns gesztussal való félresöprése, és belebocsátkozás abba, ami nem így akar lenni, sőt elsősorban nem is lenni akar.

 

Az irodalomban és az olvasásban a semmi és a nem-lét vágya munkál. Az irodalom kevesebb, mint lét, felfüggesztett valóság, az ittlét elmozdulása, éppen ezért érzik veszélyesnek a tényleges olvasni tudást azok, akik a létezés komolyságának, az élet minden területén végrehajtott gazdasági és szellemi domesztikációnak az urai és irányítói.

 

A művészetben mindig is a felejtés vágya munkál, nem véletlen, hogy a múzsák anyja az a Mnémoszüné, aki az egyéni és a kollektív emlékezeten túlmutatóan egy olyan kozmikus emlékezés anyja, amelyben a létezés, az élet és a halál individuális és kollektív kisszerűségeinek az elfelejtésével magára az idő végtelenségére, saját nem-létemre emlékezem. A művészet éppen ezért a józan belátásnak az eksztatikus ön-kívülettel való összeházasítása. A szerekkel előidézett eksztázis, vagy az őrület önkívülete nagyon is azonosítható, meg- és elítélhető a polgári időgazdálkodás ökonómusai által kedvelt kizárási és osztályozási mechanizmusok számára. A művészetnek éppen ezért van szüksége arra, hogy józannak és ésszerűnek mutassa be önmagát, hogy kijátssza ezt az ökonómiát. Hiszen nyilvánvaló, hogy amennyiben az élet kimerülne azokban időfelhasználási stratégiákban, amelyeket a polgári idő az (állam)polgári nevelés, a média mint a hírek, események, sorozatok, talk-showk, háborúk és válságok nivelláló, szocializáló hatalma eladásra és megvételre kínál, az élet egésze egyszerűen tárgyiasult és időiesült hatalomként lenne leírható. Az idővé és időfelhasználássá transzformált szociális hatalom mindig csak a már ismert mintázatok újratermelésében, a hatalom egoisztikus önmaga körül forgásának a lakott és lakatlan világ legszélső pereméig való kiterjesztésében érdekelt.

 

Éppen ennek az egoisztikus struktúrának a felfüggesztése a művészet, amely az eksztatikus felejteni és nem-lenni akarásban, a tagadásban a minden létező iránti részvét, az érzelmek és a sajnálkozás nélküliség legegyszerűbb mozdulatára készít fel. Míg a polgári idő ökonómiájában és annak kapitalista kínálat-katalógusaiban éppen azért van „végtelen számú” lehetőség (szórakozásra, utazásra, tanulásra, önélvezésre), hogy láthatatlanná váljék világrészek és saját magunk anyagi kiszolgáltatottsága és kizsákmányolása, addig a művészet egy nem számszerűsíthető végtelenbe való, önmagát mint értékelhető (és ezáltal máris eladható) létet megtagadó és elfelejtő részesülés reményét hordozza. Ebben az eksztázisban semmiképpen sem a társadalomtól való eltávolodás, hanem éppenséggel a létezők immanens végtelenségéhez való visszatalálás történik meg, de hangsúlyozottan a távolról való pillantás elidegenítő mozzanatában. A művészetnek a világgal, a társadalommal vállalt gyöngéd és intim viszonya éppen a létezés borzongató idegenségének, otthontalanságának, inautentikusságának érzékelhetővé tételében nyilvánul meg. A művészet és annak „élvezése” nagyon is konkrét, sőt aszketikus társadalmi aktivitás, amely magába az időbe íródik, írása éppen az időt, a halált és a reményt teszi felejthetetlenné, amikor kijátssza az időiesült hatalom mindent behálózó gyarmatosítását.

 

Az irodalom, az olvasás, a műélvezés éjszakai foglalatosság, nem fényes nappal, nem napvilágnál történik. Már az a döntés, hogy a látható világ plaszticitásától, annak  tágas és csábító lehetőségeitől elfordulva apró fekete betűkkel teleírt papírlapok, semmilyen hasznot nem hajtó konstrukciók felé fordulunk, kifejezi azt, hogy magától a láthatóságtól, legalábbis egy köznapi értelemben vett láthatóságtól, a nappalok körforgásától és ismétlődésétől fordulunk el. A művészet azok szerint, akiknek anyagi és szellemi kiszolgáltatottságuk miatt nem adatik meg a művészet lehetősége, egyszerű időpocsékolás, a komoly dolgok, a jogok és kötelességek, a termelés és az újratermelés, az erkölcsök, eszmék és hitek rendjén kívüli léha tevékenység, s főként olyasmi, ami ellentmond a bennük permanens kompenzáló erőként működő vagyonosodási vágynak. Nekik ebben igazuk is van. A polgári szemlélet számára valamilyen luxust képviselő „érték”, amellyel ugyanakkor saját felsőbbrendűségét, szellemi és lelki fölényét, egyszóval kényelmét, részvéttelenségét és kívülállását igazolja. A társadalmat irányító sztárpolitikusok, médiamaharadzsák, üzletemberek, menedzserek, bankárok szerint pedig haszontalan és lenézendő széplelkűség, afféle naivitás (hiszen szerintük minden a pénz és a hatalom körül folyik), amely csak arra jó, hogy – amint a legújabban a képzőművészeti alkotások körül zajló világszintű pénzügyi spekulációk mutatják – az érték fogalmának sokértelműségét (szellemi, lelki, közösségi, szimbolikus érték, pénzbeli érték, ár, ár-érték arány, stb.) kihasználva a szimbolikus szférában zajló spekulációkra használják. Kétségtelen, hogy amikor olvasunk, elfordulunk a közvetlenül a szemünk elé táruló világtól, legyen az mégoly gazdag, lehetőségekkel teli vagy csábító is. Kétségtelen, hogy a művészet luxus, de semmiféle kényelmet, kivülállást vagy pénzügyi spekulációt nem igazol, sőt egyáltalán semmit sem igazol, még önmagát sem. Azzal, hogy a művészet részben kívűl helyezi magát a társadalmi normákon, sőt még a szimbolikuson is, nem legitimál semmiféle jogtalanságot, törvénytelenséget, kizsákmányolást, hanem éppenséggel rámutat a szimbólumok időiselülése során keletkező haszonra, fölöslegre és hatalomra. A művészet egyszerre affirmatív és öndestruktív máködése azonban mindig vissza is vonja azt, amit ad, mivel minden egyes állitása idézőjelbe van téve. Az érték- és valóságfedezet nélküli életre, a hatalom nélküli életre készít föl.

 

A részvét mozdulata pedig mindenhol megtörténik, amikor, annak ellenére, hogy láthatatlannak és kimondhatatlannak kellene maradnia, mégis szót emel és megpróbál megmutatkozni. A művészet, az olvasás, a szemlélés, a hallgatás magának a vakságnak, a némaságnak, a süketségnek egy módja, amikor a csupasz szavakra, a valóságfedezet nélküli szavakra, képekre, a valóságot felfüggesztő fikcióra, a „minthára”, a lehetetlenre bízza magát.

 

A művészet az elmélet minden próbálkozása ellenére mindezidáig definiálhatatlan maradt. Tudjuk, hogy éppen ez a definiálhatatlanság adja még mindig a jogot és ösztönzést arra, hogy foglalkozzunk vele. Az irodalom végül is a létezés negativitásának, a törvényekbe, szabályokba, normákba foglalható létnek a kijátszása. Remény és sokszor az egyetlen remény a törvények, szabályok, politikák, erkölcsi és szokásbeli kötelmek lét- és gondolatszűkítő terrorjával szemben. A nappaltól való elfordulásban megőrződött valami, ami a csendet, a szavakra fordított, kimondás nélküli figyelmet, tehát magának a nyelvnek a visszavonását és elcsendesítését előbbre valónak tartja a piaci zsivajgásnál, amit társadalmi életnek mondunk.

 

Az irodalom nem a szavakért, az öncélú artisztikummal rendelkező szavakért van. Nem csak ezért. Az irodalom egyszersmind a szavak haláláról is kezeskedik, azzal is számol. Tudja, hogy egyetlen szó sem igaz. Minden látszat ellenére a művészet a némaság és a vakság tudatosításának, a létezés eleven látszatszerűségének, az éjszaka és a vakság gazdagságának és a semmi kifordított pozitivitásának ma már talán az egyetlen rítusa. A művészet éjszakája a nem-megérthető létezés kimeríthetetlen tartománya.

 

Hogy az irodalom éjszakájának kimeríthetetlen tartományáról megfeledkezzünk, arról éppen a művészeti üzem működése igyekszik gondoskodni, amikor a művészetet is visszakapcsolja a kereslet és a kínálat, a szolgáltatás és a felhasználás, a munka és a szórakozás ökonómiájába. A művészetről mint kulturális értékről, sőt mint kulturális tőkéről, mint identitást teremtő és hordozó produktivitásról beszélnek. Mindezt azért, hogy elhallgattassák a művészet eleven némaságát és vakságát, hogy elfedjék annak nyilvánvalóságát, amit nyilvánvalósága ellenére a művészet is csak mint némaságot és vakságot képes kimondani és megmutatni.

 

Az művészeti üzemben már annyira hétköznapi gyakorlattá vált az olvasás, az úgynevezett „műélvezet”, fehér lapon fekete betűk nyomainak, a színeknek és formáknak, a teljességgel üres akusztikus hangoknak végül is misztikus jellegű nyomkövetése, hogy egy irodalmár vagy műélvező legtöbbször semmit sem érzékel már ebből a titokzatosságból, a betű, a hang éjszakájából, az immanencia transzcendenciájából. Természetesnek veszi, hogy a betűk nyomán képek, fogalmak, képzetek, intuíciók és intenciók jelennek meg a tudatában, hogy a tudatát ezek a képek alkotják, amelyek folyamatosan átszövődnek, átalakulnak, hogy egy szubsztancialitás és nehézkedés nélkül élet, egy felszabadult élet reményét lopják a szívébe. Az irodalmár, a hivatásos irodalmár, aki a hívottságban már csak társadalmi szerepet lát és vállal, vak a vakságra, vak a művészet éjszakájára.

 

Maga a szabadság eszméje is elképzelhetetlen a művészet tapasztalata nélkül. A szabadság éppen ez az éjszaka, a nap és a nappal körforgása elől való elmenekülés talán egyetlen útja-módja. Mit is jelent a művészet szabadsága? Semmi mást, mint a művészet küzdelmét magával a művészet fogalmával szemben. A polgári idő és a polgári tudományok ökonómiájába bevonul a művészet mint autonóm tartomány, mint a kultúra autonóm részrendszere, mint jogosult és biztosított érték, ahol értéket képvisel, termel, halmoz fel, stb. A mindent behálózó intézményesség üzemeiben a művészet csak úgy maradhat fenn, ha önálló intézményi kereteket, anyagi forrásokat és képzési modelleket tud kivívni magának. De ne tévesszük össze ezt a társadalmi és intézményes körülményt a művészet egészen másból és máshol fakadó létjogával. A művészet autonómiája, episztemológiai vagy ontológiai önállósága, ahogyan azt a 20. századi humántudományok megalapozták, csupán külsődleges társadalmi feltétel. Valójában mindenfajta társadalmi, közösségi, intézményekhez és intézményes gyakorlatokhoz kötődő jellege ellenére a művészet csakis a magányra fogékony egyének előtt nyílik fel, akik hiszik, hogy ők és csak ők látják helyesen az adott műalkotást, akik hajlandóak lemondani társadalmi szerepük fontoskodó önigazolásának talán szükséges, de a művészethez elégtelen gyakorlatáról.

 

Gyakran halljuk a művészet haláláról és végéről szóló, kétségtelenül némi utópikus jelleggel rendelkező elméletek ellen felhozott érvként a művészeti kiállítások, az irodalmi művek nagyszámú terjedését, a művészet iránti érdeklődés fokozódását. Bármennyire is igaz, hogy a művészeti ipar érvényt szerez magának a nyugati típusú modern és a posztmodern társadalmakban, ez még mindig külsődleges és mennyiségi szempont. A művészet halála mindig aktuális kérdés, és éppen a művészeti üzem, a művészettudományok által előidézett mechanizmusok következtében. A múzeumokban csoportosan kiállított művek és a csoportos látogatások, bár növelik a művészeti ipar bevételeit és erősítik társadalmi pozícióit, alapvetően mondanak ellent a művészet magányfeltételeinek. Az irodalmi szövegek ideológiát termelő és ideológiákat leplező működésmódját könnyen értelmezhetjük társadalmi érdekek kifejeződéseként, amennyiben eltekintünk magában a modern művészetben benne rejlő immanens meghasonlottságtól. A mű “igaznak tartása” és annak nyelvi, logikai levezethetetlensége alapvetően mond ellent a csoportos műélvezés gyakorlatának. Sőt éppen hogy szétosztja, kibeszéli, szétszórja, megsokszorozza, eladja azt, ami szétoszthatatlan, kibeszélhetetlen és eladhatatlan. Éppen ez a műélvezési gyakorlat akarja folyamatosan a művészet halálát, miközben a terjesztéséről gondoskodik. És ez az ellentmondás mégis hozzátartozik a művészet modern természetéhez.

 

Nem kerülheti el figyelmünket, hogy a művészi alkotások éppen tökéletlenségükkel, befejezetlenségükkel, töredékes jellegükkel hívják ki érdeklődésünket. A norma, a mindenkori művészi, társadalmi, emberi norma folyamatos megtörése és felfüggesztése nélkül beszélhetünk ugyan társadalmilag autonóm, úgynevezett reprezentatív vagy múzeumi vagy könyvtári művészetről, fecseghetünk magas és populáris művészetről, kanonizációról, hagyományközvetítésről és egyebekről, de ez már nem a csak a magányos ember vagy az ember magánya előtt feltáruló lehetőség, hanem kultúrgazdasági és reprezentációs kérdés.

 

A művészet magányfeltétele éppen a közösségi kisajátítás ellen működő feltétel, miközben minden alkotás és értelmezés egyben közösségi aktus is. De aki látott egy művet, aki megértett egy szöveget, az egyszersmind titokzatos módon a művet, a szöveget látta és olvasta, és ugyanakkor szükségszerűen el is veszítette, hogy újra a keresésére indulhasson. Persze ez az egyetlen mű, ez az egyetlen szöveg sehol és sohasem létezett, nem lehet megmutatni, kiállítani vagy előadni. A művészet szenvedélye mégis ahhoz a hithez kötődik, hogy létezik a mű, a szöveg, valahol megtalálható, megírható, átélhető, hogy annak ellenére, hogy sehol nem lelhető fel, talán mégis megtapasztalható mint lehetőségen felüli ajándék. Elérhetőségéről sohasem szerezhetünk bizonyosságot, de az ebben való titkos, magányos, szenvedélyes hit nélkül csak a művészeti üzem hivatalnokai lennénk.

 

Ha tényleg létezne a mű, a szöveg, éppen akkor nem létezhetne többé, mivel szemlélése és olvasása kultikus és közösségi gyakorlat formáját öltené. A művészet ezzel szemben valamilyen másként létezőnek vagy másként létezésnek a (talán illuzórikus) reményét hordozza amihez mindig a bizonytalanság, az örökös keresés, a közösségen belüli, de a közösséget fel is függesztő magány kultiválása kapcsolódik hozzá. Arra tanít, hogy egyedül nézz szembe a lehetetlennel. A művészet vágya, az egyetlen mű utáni örökös sóvárgás folyamatosan nyitva tartja azt a lehetőséget is, hogy ha elérhetővé válik, egyáltalán nem olyan lesz, mint amilyenre várunk, hogy nem a lehetőségekből és a képzeletből táplálkozik, hanem éppenséggel minden képzeletet fölül fog múlni. Feltárulása nem azt fogja jelenteni, hogy napvilágra kerül, mint valami eddig rejtve maradt titok vagy lehetőség, hogy lelepleződik és végre beteljesül, hanem hogy új napként, egy másik napként, egy másik fény forrásaként, az éjszaka sötéttiszta vibrálásaként újra bevilágítja napjainkat, vagy akár csak egyetlen napunkat, egyetlen pillanatunkat.

 

Aki részesült valódi művészi tapasztalatban, azt semmilyen interpretáció, még a saját interpretációja sem csaphatja be azzal az illúzióval, hogy közölhetővé, megoszthatóvá, eladhatóvá teheti ezt a tapasztalatot. Az ebben az értelemben vett meglátás, meghallás és megértés még a magány, még önmaga számára is közölhetetlen és interpretálhatatlan marad, ami nem mond ellent a művek azon követelésének, hogy újra és újra kihívja az újabb és újabb interpretációs kísérleteket. A leginkább saját, a legszubjektívebb értelmezés, a leginkább a szívből szóló értelmezés is csalóka, ugyanannyira csalóka, amennyire bármilyen objektív magyarázat. A művészet talán egyedüli adekvát interpretációja az imitáció, vagy még inkább az ismétlés.

 

A művészet halála éppen azért aktuális mindig, mert magán a művészeten belül van az a hasadás, ahol a művészetnek saját fogalmával vívott harca zajlik. A művészet éppen ezért nem valami önmagával identikus, autonóm, lekerekített jelenség. Vírus inkább, mint jel. Képzeljünk el egy kereket, amely folyamatosan forog. Amikor ez a kerék annyira felgyorsul, hogy saját szerkezete nem bírja már a sebességet, széttörik és ezerféle szilánkra szakadva szétszóródik, ez a pillanat az, amikor valami olyasmi történik, amit éjszakai művészetnek nevezhetünk. Hiszen ez a kerék maga a Nap, széttörése pedig magának a Napnak a szétrobbanása. Ez a permanens baleset – hiszen a sebesség egyre nő, és folyton szétroppannak a létezés kerekei – hozza létre az éjszaka művészetét. Éppen ezáltal töri szét a kört, az ökonómiát, sőt magát a sebességet is megszüntetve egyetlen lebegő jelenésként láttatja az örökös szétszóratást.

 

Egyetlen miniatűr árnyék, a terek ezer aprócska hajlata és görbülete, az idő időtlensége, fényérzékeny remegés, az ezer darabra repedt világ fájdalmas összhangzata, az örökös készülődés és készen-nem-lét, a dolgok, az élet, az igazság bevégezetlensége és bevégezhetetlensége, annak evidens titka, hogy a világ, a tér, az idő, az élet apró kis görbületek és disszonanciák, magányos repedések folyamatosan keletkező és nyomtalanul eltűnő újra- és újrarendeződő rendetlensége – mindezt csakis a művészet mutathatja meg nekünk, és csakis akkor, ha vállaljuk azt az élet pusztaságán átvezető hosszadalmas utat, ami elvezet, talán elvezet egy Műhöz.

 

 A művészet a művészet egyik legnagyobb ellenfele. Az irodalmat például gyakran jelek és jelentések labirintusaként, időbeli szövevényként, bejárattal rendelkező, de kijárattal nem rendelkező végtelen játékként, értelmezések, hagyományok, nyelvek, műfajok kereszteződéseként és hálózataként, hálózatok egymásba csavarodó időbeli mátrixaként határozzák meg. Az intézmények irodalmára, vagy az irodalom intézményes felfogására ez akár igaz is lehet. De nem úgy az éjszakai irodalomra. Az éjszakai, a sötéttiszta irodalom túl van ezen az immanens labirintuson, valahol túl, de ez a túl nem-hely, nem-idő. Az éjszakai irodalom a labirintus külső sima és áttetsző burkára van írva, az univerzum peremére, ahol már nincsen, legalábbis érvénytelen az univerzum és annak törvényei. Az éjszakai irodalom könyörtelen, fémes és köves csillogású, kristálytiszta fényű felület, fény és árnyék, vágy és beteljesülés, hit és közöny, szenvedély és apátia mondanivaló nélküli szétszálazhatatlan egyszerűsége.

 

Kérdezhetnék, hogy végül is kikre gondolok, milyen alkotókra és miféle művekre. Könnyedén sorolhatnék neveket, de nem teszem, mert a nevek is csak intézmények, amelyek rögtön általánosítják, beazonosítják, elhelyezik a hely nélkülit, intézményesítik az éjszaka művészetét, és aztán semmit sem mondanak róla, elsilányítják. Az éjszaka művészete név nélküli. Csak keresni lehet és elveszíteni, és újra keresni és elveszíteni, anélkül, hogy a megtalálás pillanata, helye, a keresés útvonala bármilyen biztosítékot jelentene arra vonatkozóan, hogy újra megtaláljuk.

Az éjszaka művészete név nélküli, mert halálra van ítélve, anonimitása a nem-léttel kötött szövetségéből fakad. A halál után pedig éppenséggel nem nézünk szembe semmivel, mert már az sincs, aki szembe nézzen.